Bohém-világ – VIII. fejezet

Mibe kerül egy ötfrankos? HENRI MURGER regényének VIII. fejezete

Egy szombat este, akkoriban, amikor még nem élt együtt Mimivel, aki mindjárt meg fog jelenni, Rodolphe egy társas ebéden megismerkedett egy divatkereskedőnővel, akit Laure kisasszonynak hívtak. Amint megtudta, hogy Rodolphe a Szivárvány és a Kasztor, e két ismert divatlap főszerkesztője, a divatárusnő reklámok reményében, nagyban kedveskedett a fiatalembernek. A biztatásra Rodolphe a madrigálok valóságos tűzijátékával felelt, amelyeket Benserade, Voiture és a gáláns irály összes Ruggierrijei megirigyelhettek volna; ebéd után Laure kisasszony megtudva, hogy Rodolphe költő, világosan megérttette vele, hogy nem nagyon vonakodik attól, hogy őt elfogadja Petrarcájának. Sőt sok teketória nélkül találkát is adott neki másnapra.
– Ejha, mondta magában Rodolphe, mikor Laure kisasszonyt hazakísérte, ez aztán a szeretetreméltó leány. Úgy tetszik, van műveltsége és elég dús ruhatára. Szívesen teszem majd boldoggá.
Háza kapujához érve, Laure kisasszony elbocsátotta Rodolphe karját, megköszönte a fiatalembernek, hogy oly messze elkísérte.
– Oh, asszonyom, felelt Rodolphe földig hajolva, szeretném, ha Moszkvában laknék, vagy a Szunda szigeteken, hogy még tovább részesülhettem volna abban a szerencsében, hogy lovagja lehessek.
– Kicsit messze lenne, felelt Laure szenvelegve.
– A boulevard-okon mentünk volna, asszonyom, mondja Rodolphe. Engedje meg, hogy kezet csókoljak önnek, még pedig jelképileg az arcán, folytatta ajkon csókolva a hölgyet, mielőtt Laure ellenállhatott volna.
– Oh, uram, kiáltott fel Laure, ön nagyon siet.
– Hogy hamarabb célhoz érjek, felel Rodolphe. A szerelemben az első állomásokon rohamban kell túlesni
– Furcsa fickó, gondolta magában a divatárusnő, mikor szobájába tért.
– Csinos személyke, szólt magában Rodolphe távozva.
Hazatért, gyorsan lefeküdt és édesen álmodott. Látta magát, amint bálokon, színházakban, sétatereken, karonfogva vezeti Laure kisasszonyt, akin oly öltözékek voltak, amelyek túltettek a „Szamárbőr” rege tündérruháin.

Másnap tizenegy órakor Rodolphe szokás szerint felkelt. Első gondolata Laure kisasszony volt.
– Nagyon derék nő, gondolta magáhan. Bizonyos, hogy Saint-Denis-ben nevelték. Végre abban a szerencsében részesülök, hogy oly szeretőm lesz, aki nem himlőhelyes. Igen, igen, áldozatokat hozok érte, előleget kérek a Szivárványtól, kesztyűt vásárolok és elvezetem Laure-t ebédre egy oly vendéglőbe, ahol asztalkendőket is adnak. Az öltözetem nem valami szép, szólt öltözködve… de sebaj, a fekete szín jól illik rajtam.
És elindult a Szivárvány szekesztőségébe.
Amint áthaladt az utcákon, megpillantott egy társaskocsit, amelynek oldalán falragasz volt alkalmazva, ezzel a felirattal:

Ma, vasárnap működnek a versailles-i szökőkutak.

Ha a villám odacsap Rodolphe lába elé, ez sem tett volna reá mélyebb hatást, mint ez a plakát.
– Ah, ma vasárnap van! Erről megfeledkeztem, kiáltott fel. Nem kapok pénzt. Ma vasárnap van!!! Hiszen akinek ma tallérja van, az kimegy Versailles-ba.
De azért ösztökélte valami mesés remény, amelybe az emberek mindig kapaszkodnak, és mégis elsietett a szerkesztőségbe, arra számítva, hogy hátha valami szerencsés véletlen odahozza a pénztárost.
Boniface úr csakugyan ott volt egy pillanatra, de mindjárt távozott.
– Versailles-ba ment, szólt a szerkesztőségi inas Rodolphe-nak.
– Akkor hát vége mindennek, mondta Rodolphe magában… De nézzük csak, hiszen a találka estére szól! Most dél van, öt órám van tehát, hogy öt frankot szerezzek, húsz sou egy órára, mint a boulogne-i erdő lovai. . . Rajta!
Minthogy éppen arrafelé járt, amerre egy zsurnaliszta lakott, akit befolyásos kritikusnak szokott mondani, Rodolphe arra gondolt, hogy annál tesz kísérletet.
– Biztos, hogy otthon találom, szólt felhaladva a lépcsőn. Ma tárcát kell írnia, hát nem járhat sehová. Kölcsönkérek tőle öt frankot.
– Ah, ön az, mondja a zsurnaliszta megpillantva Rodolphe-ot. Éppen jókor. Kis szívességre kérném.
– No, ez nagyszerű, gondolta magában a Szivárvány szerkesztője.
– Volt-e tegnap az Odéonban?
– Mindig ott vagyok.
– Látta tehát az új darabot?
– Hát ki más látta volna? Hiszen az Odéon közönsége én vagyok.
– Igaz, mondja a kritikus. Ön a színház egyik fenntartó oszlopa. Még azt is beszélik, hogy ön szubvencionálja. Nos hát az, amit öntől kérek, az az újdonságnak ismertetése.
– Könnyű dolog; olyan az emlékezetem, mint egy hitelezőé.
– Ki írta a darabot? kérdi a kritikus Rodolphe-tól, aki már irt is.
– Egy úr.
– Akkor nem lehet valami hatalmas.
– Kevésbbé, mint egy török ember, az bizonyos.
– Tehát nem izmos. A törökökről alaptalanul mondják, hogy izmosak. Még a savoyard-okat sem érik el.
– Miért nem?
– Mert a savoyard-ok auvergne-iek és az auvergne-iek hordárok, aztán meg nincsenek is már törökök, legfeljebb a kültelki meg a champs-elysée-i álarcos bálokon, ahol datolyákat árulnak. A török létezése csak előítélet. Van egy barátom, aki ismeri a Keletet, és ez biztosított róla, hogy az összes nemzetek a roquenard utcában születtek.
– Kedves dolog, amit ön itt beszél, mondja Rodolphe.
– Úgy találja? – szól a kritikus. Akkor hát beveszem a tárcámba.
– Íme a darab leírása; gyorsan elkészültem, mondja Rodolphe.
– Igen ám, de nagyon kurta.
– Kérem, elegendő gondolatjellel és néhány kritikai véleménnyel elég hosszú lesz.
– De, kedves barátom, nem érek rá, és a kritikai véleményem sem foglal el sok helyet.
– Minden harmadik szó után egy jelzőt függeszd.
– Ej, hát nem irhát az ismertetéshez egy rövid vagy inkább hosszú kritikát? – kérdi a kritikus.
– Igen, igen, mondja Rodolphe, megvannak nézeteim a tragédiáról, csakhogy már háromszor kiadtam a Kasztorban és a Szivárványban.
– Mindegy. Hány sor a maga nézete?
– Negyven.
– Ah önnek hatalmas nézetei vannak. Nos hát kölcsönözze nekem a maga negyven sorát.
– Jól van, gondolja Rodolphe, ha húsz frank ára másolatot kap, nem tagadhat meg tőlem öt frankot…. Figyelmeztetnem kell, szólt, hogy eszméim nem épen vadonatújak. A könyökük kissé kopott. Mielőtt kinyomattam volna őket, kikürtöltem őket Paris minden kávéházában. Nincs pincér, aki betéve nem tudná őket.
– Oh, mit bánom én azt!… Hát van a világon valami új az erényen kívül?!
– Tessék, felelt Rodolphe, mikor elkészült.
– Villám és mennydörgés, még két kutyanyelv hiányzik…. Mivel töltsem ki ezt az örvényt, kiáltott a kritikus. Ha már itt van, szállítson hát néhány paradoxont.
– Nincsenek nálam, felel Rodolphe; de kölcsönözhetek néhányat, csakhogy nem az enyéim; vettem őket ötven centime-jével egy barátomtól, aki nyomorban volt. Még kevéssé használtak.
– Nagyon jók lesznek, mondja a kritikus.
– Ah, szól Rodolphe ismét írva, most már tíz frankot kérhetek tőle; ilyenkor a paradoxon éppoly drága, mint a fogolymadár.
Aztán írt vagy harminc sort, amelyekben furcsa megjegyzések voltak a zongorákról, aranyhalakról, a józan ész iskolájáról, a rajnai borról, amelyet toilette-bornak mondott.
– Nagyon csinos, szólt a kritikus. Legyen oly szíves és tegye hozzá, hogy a fegyház az a hely, a hol a legtisztességesebb emberek találkoznak.
– Hogyan?!
– Hogy legyen két sorral több. Úgy a, megvan! – mondja a befolyásos kritikus, az inasát szólítva, hogy vigye a kéziratot a nyomdába.
– És most, gondolta Rodolphe, csípjük galléron.
Nagy komolyan előadta kérelmét.
– Ah, kedvesem, szólt a kritikus, fillérem sincs idehaza. Lolotte tönkretesz kenőcseivel és éppen most fosztott ki tökéletesen, hogy Versailles-ba mehessen nézni, amint a Nereidák és az ércszörnyetegek vizet okádnak.
. Versailles-ba! Ah, mondja Rodolphe, hát járvány ez, vagy micsoda?
– De minek magának a pénz?
– Íme a tényállás, folytatja Rodolphe. Ma este öt órakor találkám van egy nagyvilági nővel, egy előkelő hölggyel, aki sohasem sétál, csak omnibuszon. Egyesíteni akarom néhány napra sorsomat az övével, és illőnek tartom, hogy megkóstoltassam vele az élet gyönyöreit. Ebéd, bál, séta stb. stb. Okvetlenül szükséges az öt frank; ha meg nem kapom, személyemben a francia irodalom becsteleníttetik meg.
– Miért nem kéri a pénzt magától a hölgytől? – kiált fel a kritikus.
– Mindjárt előszörre nem igen járja; csakis ön húzhat ki a hínárból.
– Egyiptom valamennyi múmiájára mondom, esküszöm becsületszavamra, hogy nincs annyi pénzem, amelyen egy sou ára pipa, vagy egy szüzesség vásárolható. Egyébiránt van itt néhány könyvem, csapja be.
– Vasárnap van ma, lehetetlen. Mansut anyó, Lebigreés a rakpartbeli meg a Saint-Jacque-utcai
ódondász üzletek be vannak zárva, aztán meg micsoda salabakterek ezek? Verses könyvek a szerzők
szemüveges arcképeivel? Ah, az ilyet nem veszik!
– Hacsak az esküdtszék nem ítéli arra….
– Várjon csak, itt van néhány kóta és néhány hangversenyjegy… Ha elég ügyes, pénzzé teheti őket.
– Jobb szeretnék valami mást; például egy nadrágot.
– No hát fogja meg ezt a Bossuet-t és Barrot Odilon gipszszobrát! Becsületszavamra, ez az özvegy utolsó fillére.
– Látom a jóakaratát, mondja Rodolphe. Elviszem a kincseket. De ha harminc sou-t szerzek belőlük, hát ezt olybá tekintem, mint a Héraklész tizenharmadik munkáját.

Körülbelül négymérföldnyi kóborlás után Rodolphe ama ékesszólás segítségével, amelyre nagy alkalmakkor szert tudott tenni, a verses kötetek, a kóták és Barrot szobra letéteményezése mellett kétfranknyi kölcsönt kapott a mosónőjétől.
– Úgy a, mondta a hidak felé tartva, megvan a szósz; most még a húst is meg kell szerezni. Hátha a nagybátyámhoz mennék?!
Fél óra múlva Monetti bácsinál volt, aki az unokaöccse arcáról mindjárt leolvasta, hogy miről van szó. Azonnal résen volt és megelőzte a kérelmet egy sereg szemrehányással és panasszal, ilyformán:
– Rossz idők járnak, a kenyér drága, az adósok nem fizetnek, nagy béreket kell fizetnem, a kereskedelem pang stb. stb. A boltosok szokott, álnok jajgatása.
– Elhiszed-e, szólt a bácsi hogy az inasomtól kellett pénzt kérnem, hogy kifizethessek egy esedékes váltót.
– Miért nem küldött hozzám, mondja Rodolphe. Hiteleztem volna önnek. Három napja, hogy kétszáz frankot kaptam.
– Köszönöm, fiam, szólt a báesi, de szükséged van a pénzedre… ah, amíg itt vagy, leírhatnál nekem néhány számlát, amelyet be akarok hajtani… olyan szép az írásod.
– Tessék, ez drágán szerzett öt frank, gondolta Rodolphe és a munkához látott, amelyet lehetőleg megkurtított.
– Kedves bácsi, szólt aztán Monetti úrnak, tudom, hogy szereti a zenét, hát hoztam önnek hangversenyjegyeket.
– Nagyon szeretetreméltó vagy, fiam. Itt maradsz ebédre?
– Köszönöm, bácsika, várnak ebédre a Faubourg Saint-Germainben; eléggé bánt, hogy nem mehetek haza pénzért, amelyen kesztyűt vehessek…
– Nincsen kesztyűd? Kölcsönözzek az enyémből? – szól a bácsi.
– Köszönöm, nincs egyforma kezünk. De nagyon lekötelezne, ha kölcsön adna…
– Huszonkilenc sou-t, hogy vehessél? Hogyne! Itt van, fiam, Ha az ember társaságba megy, legyen elegáns Jobb, ha irigyelnek, mint ha sajnálnak, szokta mondani a nagynénéd. No látom, hogy előre törsz, annál jobb… adtam volna többet, de nincs több az irodámban. Fel kellene mennem, pedig nem hagyhatom magára az üzletet. Minden pillanatban jöhetnek vevők.
– Hiszen azt mondta, rosszul megy az üzlet.
Monetti bácsi úgy tett, mintha nem hallotta volna és így szólt unokaöccséhez, aki zsebre vágta a huszonkilenc sou-t.
– Nem sürgős, hogy visszafizesd.
– Micsoda zsugori, gondolta Rodolphe menekülve. Ah, még mindig hiányzik harmincegy sou! Hol szerezzem? De álljunk csak meg a Gondviselés keresztútján.

Rodolphe így nevezte el Paris legélénkebb helyét, a Palais-Royalt. Oly hely az, ahol szinte lehetetlen tíz percig állni úgy, hogy az ember ne találkozzék tíz ismerőssel, főleg hitelezőkkel. Rodolphe tehát lesben állt a Palais-Royal tornácán. Ezúttal a Gondviselés sokáig késett. Rodolphe végre megpillantotta. Fehér kalapja, zöld felöltője és aranygombos botja volt . . . szóval, jól öltözött Gondviselés.
Lekötelező modorú, gazdag, de falanszteriánus ifjú volt.
– El vagyok ragadtatva, hogy látom, monda Rodolphe-nak. Kísérjen el kissé, majd diskurálunk.
– Hát elszenvedem a falanszteri kínszenvedést, dörmögé Rodolphe és elhurcoltatta magát a fehér kalaptól, aki őt csakugyan agyonfalanszterezte.
Amint a pont des Arts-hoz közeledtek, Rodolphe így szólt társához.
– Itt hagyom, mert nincs hídpénzre valóm.
– Ugyan no, szól a másik visszatartva Rodolphe-ot és két sou-t dobóit a hadastyánnak.
Itt az alkalmas pillanat, gondolta magában a Szivárvány szerkesztője áthaladva a hídon; és a végéhez érve, az akadémia órája előtt, Rodolphe hirtelen megállt, kétségbeesett mozdulattal az óralapra mutatott és felkiáltott:
– Aki adta, negyed óra híján öt óra! El vagyok veszve!
– Hát mi történt? – kérdi a másik meglepetve.
– Hát önnek, aki akaratom ellenére magával hurcolt, most azt köszönhetem, hogy lekéstem egy találkáról.
– Fontosról?
– Meghiszem azt! Öt órakor pénzt kellett volna kapnom Batignolles-ban… Hogy jutok én oda… Teringettét, mit csináljak?
– Ej, ej, mondja a falanszteriánus, a dolog nagyon egyszerű; jöjjön hozzám, hitelezek én magának.
– Lehetetlen, ön Montrouge-ban lakik, és nekem hat órakor a Chaussée d’Antinben kell lennem… Ej, aki adta . ..
– Van nálam néhány sou, mondja a Gondviselés félénken … de nagyon kevés.
– Csak kocsiravaló teljék belőle; talán még idején érkezem Batignolles-ba.
– Íme az erszényem tartalma, kedves barátom, harmincegy sou….
– Adja ide, adja hamar, hogy menekülhessek! – mondja Rodolphe, aki már hallotta az ötöt ütni, és rohant a találka helyére.

Pénzét olvasva szólt magában:
– Nehéz munka volt. Száz sou, akárcsak aranymérlegen mérték volna. Végre készen vagyok és Laure láthatja, hogy oly emberrel van dolga, aki tud élni. Egy centime-ot sem viszek ma haza. Ki kell tennem az írókért és bebizonyitom, hogy csak pénzük kellene, hogy gazdagok legyenek.
Rodolphe a találka helyén lelte Laure kisasszonyt.

– Ah, ez derék, szólt; pontosság tekintetében egy női Bréguet.
Az estét a leánnyal töltötte, bátran olvasztotta öt frankját a tékozlás tégelyében. Laure kisasszony el volt ragadtatva magaviseletétől, és azért csak akkor vette észre, hogy Rodolphe nem vezette haza, amikor a Rodolphe szobájába nyitottak.
– Hiba, amit elkövetek, szólt. Ne sajnáltassa meg velem oly hálátlansággal, amely az önök nemének sajátossága.
– Asszonyom, szólt Rodolphe, állhatatosságom ismeretes, annyira, hogy valamennyi barátom bámulja hűségemet és elneveztek a szerelem Bertrand tábornokának.

Fordította: Komor Gyula