Bohém-világ – VII. fejezet

2007. július 1.

Paktólusz áradatai. HENRI MURGER regényének VII. fejezete

Március 19-én történt.
És ha oly kort érne el, mint Raoul-Rochette úr; aki Ninive épülését látta, Rodolphe nem felejtené el ezt a napot, mert ezen a napon, Szent József napján, délután három órakor a mi barátunk egy banküzletből jött ki, ahol ötszáz franknyi összeget vett fel pengő, érvényes érmekben.
Az első, amit Rodolphe a zsebébe került Peruszelettel művel, az volt, hogy nem fizetett belőle adósságot, még pedig azért nem, mert megfogadta magában, hogy takarékos lesz, és nem költ semmi rendkívülire. E tekintetben különben felette határozott nézetei voltak, és azt mondta, hogy mielőtt az ember a fölöslegesre gondol, foglalkozzék előbb a szükségessel; azért nem fizette ki a hitelezőit, hanem vett magának egy török pipát, amelyre régóta vágyakozott.
E kincscsel felfegyverkezve Marcel barátja lakására ment, ahol egy idő óta meg volt szállva. Belépve a művész műtermébe, Rodolphe zsebei csengtek-bongtak, mint sátoros napján valamely város harangjai. Marcel a szokatlan zaj hallatára azt hitte, hogy valamely szomszédja zörög, aki mindig baisse-re spekulált, és most bizonyára ázsiónyereségét számlálgatta.
Idegesen dörmögött.
– Tessék, megint egy intrikus, aki viccelődik. Ha ez még sokáig tart, kihurcolkodom. Nem lehet dolgozni az ilyen pokoli lármában. Az ilyesmi arra csábítja az embert, hogy mondjon le a szegény művész voltáról, és csapjon fel negyven rabló főnökévé.
És pillanatig sem sejtve azt, hogy Rodolphe barátjából Krőzus lett, Marcel az Átkelés a Vörös-tengeren című festmény folytatásához látott, amely festmény már három esztendő óta volt munkában.
Rodolphe, aki még egy szót sem szólt, valami kísérleten gondolkozott, amelyet barátjával akart volna megtenni, és így szólt magában.
– Mindjárt nagyot fogunk kacagni! Ah, milyen mulatságos lesz, édes istenem.
És egy ötfrankost ejtett le a padlóra. Marcel felemelte tekintetét és Rodolphe-ra nézett, aki oly komoly volt, mint a Revue des deux Mondes valamely cikke.
A művész nagyon elégült arccal szedte fel a pénzt, és rendkívül kecsesen üdvözölte, mert pacsmagoló létére volt benne tisztességtudás és igen udvarias tudott lenni idegen iránt, aztán meg tudva, hogy Rodolphe pénz keresésére indult, úgy látta, hogy barátja sikerrel járt és arra szorítkozott, hogy csodálja az eredményt, nem is kérdezve, hogy mily eszközök segítségével érte el a sikert.
Aztán szó nélkül folytatta a munkát és befullasztott egy egyiptomit a Vörös-tenger hullámaiba. Amint befejezte ezt a gyilkosságot, Rodolphe egy másik ötfrankost ejtett a padlóra. És megfigyelve, mily arcot vág a festő, nagyot nevetett a szakállába, amely tudvalevőleg háromszínű volt.
Az érc csengő hangjára Marcel mintegy villamos ütésre felugrott és így kiáltott fel.
– Micsoda, a kuplénak második versszaka is van?
Harmadik pénz is gurult a padion, majd még egy, és még egy, végre egy egész tallér quadrille járta a táncot a szobában.
Marcel az elmeháborodás látható jeleit kezdte adni, és Rodolphe kacagott, mint a Théâtre-français földszinti publikuma a Flandriai Janka első előadá¬sának. Hirtelen minden teketória nélkül Rodolphe a zsebeibe nyúlt és a tallérok mesés akadályversenyre keltek. Paktólusz áradatai ismétlődtek, a Danaéhoz látogató Jupiter tivornyája.
Marcel ott állt mozdulatlan, némán kimeresztett szemmel; az ámulat majdnem olyan változást idézett elő nála, amelynek Lóth neje esett egykor áldozatul; és amint Rodolphe a padlóra dobta az utolsó pár frank-csomót, a művész féloldalt már sós volt.
Rodolphe meg folyton kacagott. A viharos derültséghez képest egy hatalmas zenekar mennydörgése csecsemő gyermek sóhajának tetszett volna.
Megvakítva, fojtogatva, megőrjítve a felindulástól Marcel azt hitte, hogy álmodik; és hogy elűzze a lidércnyomást, amely reá nehezedett, véresre harapta az ujját, ami annyira fájt neki, hogy felsikoltott.
Azután látta, hogy teljesen ébren volt; és látva, hogy arany árad a lábánál, felkiáltott, mint a tragédiákban szokás.
– Hihetek-e szememnek?
Majd megragadta Rodolphe kezét:
– Magyarázd meg ezt a rejtélyt!
– Ha megmagyarázom, nem lesz rejtély.
– Tehát beszélj!
– Ez az arany verejtékem gyümölcse, mondja Rodolphe összesöpörve a pénzt, amelyet aztán egy asztalra helyezett; aztán kissé hátralépett, és így nézte tiszteletteljesen az oszlopocskába rakott ötszáz frankot. Azt gondolta magában:
– Most már majd megvalósulnak álmaim!
– Ez aligha kevesebb hatezer franknál, szólt magában Marcel, nézegetve a frankokat, amelyek az
asztalon csillogtak. Van egy jó ötletem. Rábírom Rodolphe-ot, hogy vegye meg az átkelést a Vörös tengeren.
Rodolphe hirtelen, színpadi pózba vágta magát, és ünnepélyes mozdulattal, ünnepélyes hangon szólt a művészhez:
– Hallgass meg, Marcel, a vagyon, amelyet szemed elé varázsoltam, nem ám rút műveletek
eredménye. Nem trafikáltam a tollammal. Gazdag vagyok, de becsületes. Ezt az aranyat nagylelkű kéz adta, és megesküdtem, hogy arra használom fel, hogy munkámmal derék emberhez méltó állást szerezzek. A munka a legszentebb kötelesség.
– És a ló a legnemesebb állat, mondja Marcel félbeszakítva Rodolphe-ot. No igen, de mit jelent ez a szónoklat, és honnan szerezted ezt a prózát? Talán bizony a józan ész kőbányáiból?
– Ne szakíts félbe és korlátozd gúnyolódásodat, mondja Rodolphe, mert úgy is visszapattan az áthatatlan akarat vértjén, amely most testemet födi.
– Lássuk hát, elég volt a prológusból. Hová jutunk, mi?
– Íme, terveim! Az élet anyagi gondjaitól távol, komolyan akarok dolgozni; befejezem remekművemet és megfészkelődöm a közvélemény becsülésében. Lemondok a bohéméletről, öltözködöm, mint más rendes emberek szoktak, lesz fekete frakkom, és szalonokba járok. Ha velem akarsz haladni, továbbra is együtt lakunk, de el kell fogadnod programomat. A legszigorúbb takarékosság irányítja majd létünket. Ha jól elrendezzük dolgunkat, három hónapig dolgozhatunk minden gond nélkül. De takarékoskodnunk kell.
– Barátom, szól Marcel, a takarékosság oly tudomány, amely csak a gazdagoknál otthonos,
és azért te meg én nem ismerjük a legelemibb fogalmait sem. Egyébiránt ha rászánunk hat frankot, megvehetjük Say Jean-Baptiste jeles nemzetgazdász művét, amelyből talán gyakorlati útmutatásokat meríthetünk… Ej lám, neked török pipád van?
– Van, mondja Rodolphe. Vettem huszonöt frankon.
– Micsoda, huszonöt frankot költesz pipára… és még takarékosságról beszélsz?
– Ez bizonyára az, felel Rodolphe. Mindennap eltörök egy két sou-ba kerülő pipát; egy év alatt ez sokkal nagyobb összeg, mint amennyit most költöttem… Így tehát csakugyan megtakarítok valamit.
– Tényleg, mondja Marcel, igazad van; ezt soha ki nem találtam volna.
Ebben a pillanatban a szomszéd órája hatot ütött.
– Siessünk ebédelni, mondja Rodolphe; még ma este megkezdem a programot. De az ebédről szólva eszembe jut valami. Nagyon sok időt vesztegetünk napjában az étkezéssel. Már pedig az idő a dolgos ember gazdagsága, és ezért takarékoskodnunk kell vele. Mától fogva otthon étkezünk.
– Helyes, mondja Marcel; húszlépésnyire innen pompás vendéglő van; kissé drága, de mint¬
hogy a szomszédságban van, nem kell hosszú utat tennünk, és az időn megtakarítjuk a költségtöbbletet.
– Ma még oda megyünk, de holnap, vagy holnapután még takarékosabb módhoz nyúlunk…. Nem járunk vendéglőbe, hanem szakácsot fogadunk.
– Nem, nem, szakítja félbe Marcel, jobb lesz inas, aki egyúttal szakácsunk is lesz. Nézd csak, mennyi előnyünk kerül ki ebből. Mindenek előtt is rendes háztartásunk lesz; tisztogatja a cipőnket, megmossa ecseteimet, ellátja megbízásainkat; talán elsajátíttathatom vele az érzéket a művészetek iránt, és festékdörzsölőmmé teszem meg. Ily módon mindketten legalább is hat órát takarítunk meg naponta gondokban és oly foglalatoskodásokban, amelyek csak hátráltatják munkánkat.
– Ah, mondja Rodolphe, mást gondolok én… de menjünk ebédelni.

Öt perccel később a pajtások a szomszéd vendéglő egyik szobájában ültek és tovább beszélgettek takarékosságról.
– Hallgasd meg az én gondolatomat, mondja Rodolphe. Hátha inas helyett szeretőt tartanánk?
– Egy szeretőt kettőnknek? – szól Marcel ijedten; hiszen ez a tékozlásig túlhajtott fukarság lenne, és a megtakarított pénzünket késekre költenők el, amelyekkel elvágnók egymás torkát. Jobb szeretem az inast; egyébiránt, ez még tekintélyt is kölcsönöz.
– Valóban, mondja Rodolphe, szerzünk egy intelligens legényt, és ha van fogalma a helyesírásról, betanítom a korrigálásra.
– Ez jó segélyforrása lesz öreg napjaira – mondja Marcel összeadva az ebéd költségét, amely tizenöt frankot tett ki, Ejha, elég drága. Rendesen mindketten megebédelünk harminc souért.
– Igaz, felelt Rodolphe, de rosszul ebédelünk, és kénytelenek vagyunk vacsorálni. Ilyformán most is takarékoskodtunk.
– Túlteszel rajtam, rebegé a művész, akit ez az okoskodás teljesen meggyőzött; mindig igazad van. Dolgozunk ma este?
– Ah, dehogy, én meglátogatom a nagybátyámat, mondja Rodolphe, derék ember, elmondom neki új helyzetemet, és ő majd jó tanácsokat ad. Hát te hová mész?
– Megyek a vén Medicishez, hogy restaurálni való képeket kérjek. Igaz, adj csak öt frankot.
– Minek?
– Átmegyek a pont des Art-on.
– Fölösleges költekezés, és ha nem is tekintélyes, de ellenkezik elvünkkel.
– Igaz, nem volt igazam; hát majd a pont Neuf-ön megyek, de… kocsin.

A két pajtás elbúcsúzott; különböző irányba távoztak, és különös véletlen következtében ugyanarra a helyre jutottak, ahol találkoztak.
– Micsoda, hát nem találtad otthon a bácsidat? – kérdi Marcel.
– Hát te nem találtad otthon Medicist, kérdi Rodolphe.
És kacajra fakadtak.
De azért elég korán tértek haza… másnap.
Két nap múltán Rodolphe és Marcel tökéletesen megváltoztak. Első osztályú fiatal férjek módjára öltözködve jártak, oly szépek, ragyogók, elegánsak voltak, hogy amikor az utcán találkoztak, alig ismertek egymásra.
Takarékossági rendszerüket különben javában érvényesítették, de a munka rendszeresítése nehezen kapott lábra.
Inast fogadtak. Harminc-negyven éves erős legény volt, svájci származású; Jocrisse-ra emlékeztető értelmi képességgel. Egyébiránt nem született inasnak, és ha valamelyik gazdája valamire való csomagot akart rábízni, méltatlankodva elpirult és hordárt küldött a csomaggal. De voltak Baptiste-nak erényei is; ha például átadtak neki egy nyulat, hát szükség esetén készített belőle aprólékot. Máskülönben, minthogy inaskodása előtt pálinkás volt, nagy előszeretettel viseltetett mestersége iránt és sok időt, amelyet gazdáinak kellett volna szentelnie, azzal töltött, hogy egy új pálinkakeveréket keresett, amelyet a saját nevére akart keresztelni. A diópálinkához is értett. De amiben páratlannak bizonyult, az az ügyesség volt, amellyel Marcel szivarjait szítta, és amellyel a Rodolphe kéziratait gyújtókul használta.
Egy napon Marcel Baptiste-ot a Fáraó jelmezében akarta pózoltatni, hogy megörökítse az „Átkelés a Vörös-tengeren” című képen; Baptiste ezt kereken megtagadta és elbocsáttatását kérte.
– Jól van, mondja Marcel, este elintézem a számadását.
Mikor Rodolphe hazatért, barátja elmondta neki, hogy Baptiste-ot el kell bocsátani. Nem használható semmire, szólt.
– Az igaz, felelt Rodolphe; élő műtárgy.
– Ostoba, mint a fal.
– Lusta.
– El kell csapni.
– Csapjuk el.
– De van néhány jó sajátsága. Tisztességes nyúlaprólékot készít. És diópálinkát. A diópálinka Rafaelja.
– Az ám, de csakis arra való, és ez nem lehet nekünk elég. Vesztegetjük az időt, amikor vele kell perlekednünk.
– Akadályoz a munkában… Ő az oka, hogy nem fejezhetem be az idei műtárlatra az Átkelést. Nem akar Fáraó gyanánt pózolni.
– És miatta nem tudom bevégezni a munkát, amellyel megbíztak. Nem akart a könyvtárba menni, hogy ott kivonatolja a szükséges jegyzeteket.
– Tönkretesz bennünket.
– Bizonyos. Nem tarthatjuk meg.
– Csapjuk el… De előbb ki kell fizetnünk.
– Kifizetjük, de aztán menjen innen. Add ide a pénzt, hogy elszámoljak vele.
– Micsoda pénzt!? Hiszen nincs nálam! Te kezeled a pénztárt.
– Éppen nem én, hanem te. Te adtad a főudvarmestert, mondja Rodolphe.
– Biztosítlak róla, hogy nincs pénzem, kiált fel Marcel
– Talán már elfogyott? Lehetetlen! Nem lehet egy hét alatt ötszáz frankot költeni kiváltképp mikor az ember oly tökéletes takarékossággal él, és csak az okvetlenül szükségesre szorítkozik.
Az „okvetlenül feleslegesre” inkább helyén lett volna.
Rodolphe hozzátette: Át kell néznünk a számadásokat. Majd kinyomozzuk a hibát.
– Helyes, mondja Marcel. De aligha nyomozzuk ki a pénzt. Mindegy, nézegessük a költekezés jegyzékét.

Íme ama számadások részletezése, amelyek szent Takarékosság auspiciumai közt kezdődtek.
– Márc. 19. Bevétel 500 fr. Kiadás: egy török pipa 25 fr.; ebéd,, 15 fr.; különfélék 40 fr.
– Mik azok a különfélék? – kérdi Rodolphe Marceltől, aki a sorozatot olvasta.
– Jól tudod, felelt ez. Azon az estén költöt¬tük, mikor csak reggel tértünk haza. Különben megtakarítottuk a fűtést és világítást.
– Aztán? – folytatta.
– Márc. 20-án. Reggeli 1 fr. 5 c.; dohány 20 c.; ebéd 2 fr.; szemüveg 2 fr. 50 c. Oh, mondja Marcel, ez a szemüveg a te rovásodon van! Minek neked szemüveg. Hiszen kitűnő szemed van…
– Jól tudod, hogy a műtárlatról kritikát kellett írnom a Szivárványnak. Pedig lehetetlen festményeket kritizálni szemüveg nélkül. Ez rendes kiadás volt. Azután?…
– Nádbot…
– Ah, ezt meg te dobtad ki, mondja Rodolphe; nem volt szükséged botra.
– Ezek a 20-i költségek, szól Marcel nem válaszolva. 21-én itthon reggeliztünk, itt is ebédeltünk és vacsoráltunk.
– Az nap nem sokat költöttünk, mi?
– Igazán nem sokat,…. alig harminc frankot.
– De hát mire?
– Nem tudom már, szól Marcel. A különfélék rovata alatt szerepel.
– Nagyon tág és csalfa tétel, szakítja félbe Rodolphe.
– Márc. 22-én. Ezen a napon állt be Baptiste.
– Adtunk neki 5 fr. előleget. A verklisnek 50 c, négy kínai gyermek megmentésére, akiket a hihetetlenül barbár szülők a sárga folyóba akarlak dobni 2 fr. 40 c.
– Ej, ej, mondja Rodolphe magyarázd csak meg az ellenmondást, amely e tételben rejlik. Ha a verklisnek adsz, mit bántod a barbár szülőket? Aztán meg mi szükségünk van nekünk kínai gyermekek megmentésére? Nincs azokban semmi élveznivaló.
– Én nagylelkűnek születtem, mondja Marcel. Folytassuk. Eddig még nem nagyon tértünk el a takarékosság elvétől.
– Márc. 23-án semmi nevezetes; 24-én hasonlóképpen. Ez jó két nap; 25-én Baptiste-nak 3 frank előleg.
– Úgy tetszik, hogy nagyon gyakran kapott pénzt, tűnődik Marcel.
– Annál kevesebb jár még neki, felel Rodolphe. Folytasd.
– Március 26-án különböző szükséges művészeti szempontból hasznos kiadások, 36 fr. 40 c.
– Mi hasznosat vettünk mi? – mondja Rodolphe. Nem emlékszem; 36 fr. 40 c,, ugyan mire kellett?
– Hogyan, hát nem emlékszel?… Azon a napon volt, amikor felmásztunk a Notre-Dame tornyára, hogy nézzük Parist madártávlatból…
– De hiszen a felmászás csak nyolc sou-ba kerül, mondja Rodolphe.
– Igen ám, de lejövet Saint-Germainben ebédeltünk.
– Hja úgy, akkor világos a dolog.
– Március 27-én nincs beírva semmi.
– Tessék, ez aztán a takarékosság!
– Március 28-án Baptistenek 6 fr. előleg.
– Ah, ezúttal biztos vagyok benne, hogy már semmivel sem tartozunk Baptiste-nak. Most talán ő tartozik nekünk… majd meglátjuk.
– Március 29-én. Ejha, nincs feljegyezve semmi; számok helyett egy erkölcsprédikáció kezdetét látom itt.
– Március 30-án. Ah, vendégeink voltak ebédre, nagy költség 30 fr. 55 c. 31-én, vagyis ma, nincs semmi költség. Láthatod, mondja Marcel bevégezve, hogy a számadás nagyon pontos. Az összeg nincs is 500 frank.
– Akkor még kell, hogy pénz legyen a kasszában.
– Majd meglátjuk, szól Marcel kinyitva egy fiókot. Nem, mondja, nincs már semmi. Csak egy szál pók mászik itt
– Reggel pók, bánat, mondja Rodolphe.
– Az ördögbe is, hova tűnhetett az a tömérdek pénz, mondja Marcel rémülten, látva az üres pénztárt.
– Aki adta, nagyon egyszerű a dolog, felel Rodolphe, Baptiste-nak adták.
– Várj csak! – kiált fel Marcel a fiókban kotorászva, ahol egy papirost látott. Íme a nyugta az esedékes lakbérről.
– Ah, mondja Rodolphe, hogy került ez ide ?
– Bizonyára kifizettetett, teszi hozzá Marcel; talán te fizetted ki a háziurat?
– Van jó dolgom, felel Rodolphe.
– Akkor hát mit jelent…
– Biztosítlak…
– Mily rejtély ez? – énekelték ketten karban a Fehér hölgy fináléjából.

Baptiste, aki szerette a zenét, odasietett. Marcel megmutatta neki a nyugtát.
– Ah, igen, mondja Baptiste közönyösen, elfelejtettem szólni; a háziúr ma reggel, mialatt önök távol voltak, feljött a lakbérért. Kifizettem, hogy ne legyen kénytelen ismét felfáradni.
– Honnan volt pénze?
– Ah, uram, mondja Baptiste, kivettem a ládából, amely nyitva volt. Még azt hittem, hogy az urak éppen azért hagyták nyitva, és azt mondtam magamban: gazdáim elfelejtek megmondani, hogy: „Baptiste, a háziúr feljön majd a lakbérért, fizesse ki.” És úgy tettem, mintha meghagyták volna… pedig nem hagyták meg.
– Baptiste, szólt Marcel sápadt haraggal, ön megszegte rendelkezéseinket; mától fogva ön nem tartozik többé házunkhoz. Baptiste, vesse le a livréját.
Baptiste levette vikszelt vászonsipkáját, amely a livréját képezte, és visszaadta Marcelnek.
– Helyes, szólt ez, most mehet…
– És a fizetésem?
– Mit beszél, maga hóbortos. Sokkal többet kapott a járandóságánál Mit is művel annyi pénzzel? Talán bizony kitart valami táncosnőt.
– Kötéltáncosnőt, teszi hozzá Rodolphe.
– Hát magamra hagynak, szólt a boldogtalan inas, és nincs védelme árva fejemnek?
– Fogja a livréját, mondta Marcel önkéntelenül meghatva.
És visszaadta Baptiste-nak a sipkáját.
– Hát ez a boldogtalan tékozolta el vagyonunkat, mondja Rodolphe a távozó Baptiste után tekintve. Hol ebédelünk ma?
– Majd megtudjuk holnap, felel Marcel.

Fordította: Komor Gyula

Hasonló bejegyzések