Bohém-világ – VI. fejezet

2007. június 17.

Musette kisasszony. HENRI MURGER regényének VI. fejezete

Musette kisasszony húszéves, csinos leány volt, aki kevéssel azután, hogy Párizsba érkezett, azzá lett, amivé rendesen válnak a csinos leányok, ha darázsderekuk van, nagyon kacérok, kissé nagyravágyók és rossz a helyesírásuk. Miután jó ideig a quartier latin-beli vacsorák gyönyörét képezte azzal, hogy mindig üde hangon, bár nem is mindig helyesen, énekelt mindenféle vidéki nótát, amelyek megszerezték neki azt a nevet, amely alatt azóta a legjelesebb rímkovácsok ünnepelték, Musette kisasszony hirtelen elhagyta a Harpe utcát, hogy odaköltözzék a Bréda negyed cithereai magaslataira
Csakhamar a kéj arisztokráciájának egyik hősnőjévé lett, és lassankint ama hírnevesség felé közeledett, hogy a napilapokban megemlékeztek róla és a műkereskedők a képét árulták.
Egyébiránt Musette kisasszony kivétel volt ama nők közt, akiknek körében élt; természeténél fogva elegáns és költői volt, mint minden igazi nő; szerette a fényűzést és az élvezeteket, amelyek azt környezik; kacérságában lángoló vágy volt minden szépért és rendkívüliért; a nép leánya volt bár, de egyáltalán nem érezte volna magát rosszul a legkirályibb udvar pompájában.
De Musette kisasszony, aki fiatal volt és szép, sohasem lett volna oly ember kedvese, aki nem volt szintén fiatal és szép, mint ő. Egyszer nagy vitézen visszautasította egy öregúr ajánlatait, aki pedig oly gazdag volt, hogy a chaussée d’Antin Perújának nevezték, és aki arany lépcsőt emelt volna Musette képzelete lábának. Értelmes volt és szellemes, és visszariadt az ostobákból és bambáktól, kor-, cím- és névkülönbség nélkül.
Musette tehát derék és szép leány volt, és a szerelemben elfogadta félig Champfort híres aforizmáját. A szerelem két fantázia cseréje. Nem is előzte meg egyetlen viszonyát sem olyan alku, amilyen a modern szerelmeskedést megbecsteleníti. Amint önmaga mondta, Musette nyíltan és őszintén cselekedett és azt követelte, hogy az őszinteség pénzével fizessenek neki is.
De ha ezek a képzetei élénkek és szívből jövők voltak is, sohasem voltak eléggé tartósak, hogy a szenvedély magaslatára jussanak. És szeszélyeinek rendkívüli mozgékonysága, a figyelem csekélysége, amelyre azoknak az erszényét és cipőjét méltatta, akik érte versengtek, nagy változatosságot idéztek elő életében, amely örökös ingadozás volt kék hintók és omnibuszok, félemeletek és ötödik emeleti szobák, selyemruhák és perkál ruhák között. Oh, bájos lányka! A fiatalság élő költeménye, aki oly csengően mosolyogtál, oly vidáman daloltál! A félig nyitott mellkendőd alatt mindenki iránt irgalmas szív dobogott. Oh, Musette kisasszony! Bernerette és Pinson Mimi nővére valál! Mussett Alfréd tolla kellene, hogy méltóan ecseteljem a fiatalság virágos ösvényén megtett gondatlan és csavargó pályafutásodat; és ő bizonyára ünnepelt volna, ha, miként én, hallotta volna, amint bajosan, hamis hangon daloltad parasztos nótáid egyik-másik versszakát:

        Szép tavaszi reggelen,
        Megvallám hő szerelmem,
        Barna kis leánynak,
        Csinos főkötővel.
        Galambszívű leánynak,
        Bodros, fürtös fővel.

A történet, amelyet most elmondani szándékozunk, egyike a legbájosabb eseteknek e bájos kalandornő életéből, aki oly nagy nemtörődömséggel élte világát.

Egy időben, amikor kedvese volt egy fiatal államtanácsosnak, aki udvariasan reá bízta öröksége kulcsait, Musette kisasszony megszokta, hogy hetenként egyszer estélyt rendezett Bruyére utcai kis termében. Estélyei hasonlítottak a legtöbb párizsi estélyhez, azzal a különbséggel, hogy ott mulattak; ha nem volt elég hely, egymásra ültek és sokszor megesett, hogy ketten ittak egy pohárból. Rodolphe, aki Musette barátja volt, és aki sohasem volt más, csak barátja, egyikük sem tudta miért, Rodolphe engedélyt kért Musette-től arra, hogy bemutassa neki barátját, Marcel festőt.
Tehetséges fiú, tette hozzá, akinek jövője van, és aki számára a jövő már szabja az akadémikusi öltözetet.
– Hozza el, mondja Musette.
Az este, amikor együtt kellett Musette-hez menniök, Rodolphe elment Marcelhez, hogy elhívja. A művész épen öltözködött.
– Micsoda, szólt Rodolphe, színes ingben mész társaságba?
– Sérti ez az illemet? Kérdi Marcel nyugodtan.
– De mennyire sérti! Vérig sérti, boldogtalan.
– Az ördögbe, mondja Marcel az ingét nézve, amelynek alapszíne kék volt és amelyen ebektől üldözött vadkanok szerepeltek, pedig nincs itthon más ingem. Ej, annál rosszabb! Majd ál-gallért öltök, és ha Matuzsálem nyakig lesz, begombolva, nem látják majd ingem színét.
– Hogyan? mondja Rodolphe nyugtalanul, te még felöltöd Matuzsálemet?
– Sajna, felel Marcel, meg kell lennie; Isten akarja és a szabóm is; különben új gombok vannak rajta és csak nemrég javítgattam fekete festékkel.
Matuzsálem egyszerűen Marcel frakkja volt, így nevezte el, mert ruhatárának doyenje vala. Matuzsálem a négy éves legújabb divat szerint készült és azonkívül bántóan zöld volt; de lámpafénynél, Marcel legalább azt állította, feketét mutatott.
Öt perc multán Marcel elkészült az öltözködéssel; a legtökéletesebb rossz ízléssel öltözködött, mint valami festékdörzsölő, aki társaságba megy.
Bonjour Kázmér úr nem lesz majd annyira meglepetve azon a napon, amelyen tudtára adják, hogy beválasztották az akadémiába, mint amennyire meglepődtek Marcel és Rodolphe, amikor beléptek Musette kisasszony házába.

Íme a meglepetés oka…

Musette kisasszonyt, aki egy idő óta haragban volt az államtanácsossal, nagyon válságos pillanatban hagyta el kedvese. Hitelezői és háziura perbe fogták, bútorait lefoglalták, és az udvarra cipelték, hogy másnap eladják őket. E baleset dacára Musette kisasszony pillanatig sem gondolt arra, hogy kerülje vendégei társaságát, vagy, hogy lemondja estélyét. Nagy komolyan teremmé változtatta az udvart, szőnyeget borított a kövezetre és mindent szokás szerint előkészített; fogadóruhát öltött, és az összes lakókat meghívta kis ünnepélyére, amelynek fényességéhez a jó isten szívesen járult hozzá a világítással.
A bohóságnak nagyszerű sikere volt; soha Musette estélyei nem voltak oly vidámak és mulatságosak; táncoltak és énekeltek még akkor is, amikor a hordárok elvitték a bútort, szőnyeget, pamlagot, amivel végre visszavonulásra kényszeritették a társaságot.
Musette a kapuig kísérte vendégeit és dalolt:

        Erről még sokáig beszélnek, nak, nek,
        Csütörtöki estélyemről
        Még nagyon sokáig beszélnek, nak, nek.

Marcel és Rodolphe egyedül maradtak Musette-tel, aki szobájába tért, melyben csupán az ágy maradt meg.
– Ej, ej, mondja Musette, nem nagyon mulatágos az én esetem. Végre még a csillagos ég hotelban kell laknom. Ismerem azt a szállodát. Borzalmas légvonat van ott!
– Ah asszonyom, szólt Marcel, ha Plutusz kincsei az enyéim lennének, felajánlanék önnek templomot, szebbet Salamonnál, de…
– Ön nem Plutusz, barátom. Mindegy, köszönöm a jó akaratot… Ah, bah, tette hozzá gyorsan körültekintve szobáján, unatkozom itt és aztán régi volt a bútor; már vagy hat hónapja volt az enyém. De ez még nem minden; bál után vacsorázni szoktak, nyíltan szólva.
Szól- vacsoráljunk hát, mondja Marcel, aki szójáték-szenvedély rabja volt, különösen reggel, amikor rettenetes szójátékokat követett el.
Minthogy Rodolphe az éj folyaman kártyán nyert valamicskét, Musette-et és Marcelt egy vendéglőbe vezette, melyet éppen kinyitottak.

A reggeli után a három vendég, akinek még nem volt kedve lefeküdni, megbeszélte, hogy vidéken tölti a napot, és minthogy közel voltak a pályaudvarhoz, beszálltak a legközelebbi vonatba, amely elvitte őket Saint-Germainbe.
Egész nap futkostak a ligetben és csak esti hét órakor tértek vissza Párizsba, és ekkor is csak Marcel ellenére, aki azt állította, hogy legfeljebb fél egy van, és hogy csak azért sötétedik, mert az ég be van borulva.
Az egész estély alatt és aztán egész nap, Marcel, akinek szíve salétromból való volt és egy pillantástól lángra lobbant, odáig volt Musette-ért és színezetten udvarolt neki, amint magát Rodophe előtt kifejezte. Addig ment, hogy majd vesz neki szebb bútorzatot az előzőnél, csak eladhassa az „Átkelés a Vörös tengeren” című híres képét. És a művész kínnal tekintett a pillanat elé, amelyen meg kell majd válnia Musettetől, aki tűrte ugyan, hogy kezét, nyakát és egyéb tartozékait csókolgassa, de mindannyiszor szelíden visszaszorította, ha erőszakkal akart behatolni szívébe.
Párizsba érkezve, Rodolphe barátját magára hagyta a leánykával, aki arra kérte a művészt, hogy kísérje a kapujáig.
– Megengedi, hogy meglátogassam? Kérdi Marcel. Megfesteném az arcképét.
– Kedves barátom, szólt a szép leány, nem adhatom önnek lakcímemet, mert holnap talán nem is lesz már; de majd én keresem fel önt, és kijavítom a frakkját, amelyen akkora lyuk van, hogy fizetés nélkül kiköltözködhetik rajta.
– Várom, mint a Messiást, szólt Marcel.
– Ne oly sokáig, mondja Musette nevetve.

– Mily bájos leányka, gondolta Marcel lassan távozva; a vidámság istennője. Két lyukat repesztek a kabátomba.
Még harminc lépést sem tett, amikor valaki vállon ütötte.
Musette kisasszony volt.
– Kedves Marcel úr, szólt, francia gavallér ember ön?
– Az vagyok: Rubens és a hölgyem, ez az én jeligém.
– Ej, hát akkor tekintse ínségemet, és érezzen velem, nemes sire, folytatja Musette, akinek volt némi irodalmi ismerete, bár a nyelvtannal Szent-Bertalan éji harcokat vivott. A háziuram elvitte lakásom kulcsát és most éjjeli tizenegy óra van; érti ?
– Értem, mondja Marcel, és karját nyújtja Musette-nek. Elvezette műtermébe a quai aux Fleurs-re.
Musette, majd elesett, oly álmos volt; de maradt annyi ereje, hogy Marcelnek kezet szorítva ennyit mondjon:
– Ön emlékszik rá, mit ígért.
– Oh, Musette, bájos leányka, mondta a művész kissé meghatott hangon, ön itt vendégszerető tetőzet alatt van; aludjék békén, jó éjt, én távozom.
– Miért? – szól Musette majdnem csukott szemmel; nem félek, biztosítom; aztán meg két szoba van itt, leheverek a pamlagra.
– A pamlagom nagyon kemény az alvásra; mintha kaviccsal volna bélelve. Én önt vendégemül
fogadom, magam pedig valamely közel lakó barátomhoz megyek; ez sokkal óvatosabb, szólt. Rendesen ura vagyok szavamnak, de én huszonkét éves vagyok, ön tizennyolc, oh Musette … én távozom.
Jó éjt.

Másnap reggel nyolc órakor Marcel hazatért egy virágos cseréppel, amelyet a piacon vásárolt. Ott találta Musette-et, aki ruhástul dobta magát az ágyba és még aludt. Az érkező zajára a leány felébredt és kezét nyujtá Marcelnek.
– Derék fiú, mondá.
– Derék fiú, ismétli Marcel. Nem egyértelmű-e ez azzal, hogy nevetséges?
– Oh, szólt Musette, miért mondja azt nekem? Ez nem szeretetreméltó ám! A helyett hogy ily csúnyákat mond, inkább adja nekem ezt a szép virágos cserepet.
– Valóban ily szándékkal hoztam, mondja Marcel. Fogadja el, és vendégszeretetem fejében énekelje el egyik szép dalát, padlásszobácskám visszhangja talán megőriz valamit hangjából, és majd akkor is hallgatom, ha már ön távozott.
– Ah, no lám, ki akar dobni az ajtón, mondja Musette. És ha nem akarok távozni, mi? Hallja. Marcel, nem szoktam kerülgetni a dolgot, ha ki akarom mondani gondolatomat. Maga tetszik nekem, én is tetszem magának. Ez nem szerelem, de tán van benne egy szemernyi. Nos hát, nem távozom. Maradok, és itt maradok addig, amíg el nem hervadt a virág, amelyet nekem hozott.
– Ah, kiáltott fel Marcel, de hiszen két nap múltán elhervad… Ha ezt tudom, örökzöldet hoztam volna.

Két hét óta éltek együtt Musette és Marcel, és bár gyakran nem volt pénzük, a lehető legkellemesebben éltek. Musette a művész iránt oly gyöngédséggel viseltetett, amely nem volt hasonló addigi érzelmeihez, és Marcel kezdett attól félni, hogy komolyan beleszeret kedvesébe. Nem tudva, hogy a lány is fél-e úgy a belebolondulástól, minden reggel nézte, hogy mily állapotban van a virág, amelynek halála viszonyuk végét volt hivatva jelenteni.
Nem tudta magának megmagyarázni, honnan van, hogy a virág mindennap felfrissült.
De csakhamar meglelte a rejtély kulcsát. Egy éjjel felébredt, és nem találta maga mellett Musette-et. Felkelt, a szobába sietett és meglátta kedvesét, aki minden éjjel, amikor Marcel aludt, élt az alkalommal, és megöntözte a virágot, hogy megakadályozza hervadását.

Fordította: Komor Gyula

Hasonló bejegyzések