Bohém-világ – V. fejezet

2007. június 3.

A Károly-tallér. HENRI MURGER regényének V. fejezete

December hó vége felé, Bidault főpostamester apostolainak körülbelül száz példányt kellett széthordaniok egy nyomtatványból, amelynek szövegét őszintén és igazán ideiktatjuk:

„T. c.
Rodolphe és Marcel urak kérik önt, hogy tisztelje meg őket jövő szombaton, karácsony előestéjén, becses jelenlétével. Mulatni fogunk.
U. I.: csak egyszer élünk!!”

        Az ünnepély műsora:

– Esti hét órakor a termek megnyitása; élénk, lendületes társalgás.
– Nyolc órakor séta az Odeontól visszautasított „Vajúdó hegyek” című vígjáték szellemes szerzőinek termeiben.
– Félkilenckor Schaunard Alexandre jeles művész elzongorázza „A kék befolyása a művészetekre” című utánzó szimfóniáját.
– Kilenc órakor a szomorújáték-büntetés eltörléséről szóló javaslat első olvasása.
– Fél tíz órakor Colline Gustave hiperfizikus bölcsész és Schaunard úr bölcsészeti és összehasonlító metapolitikai vitatkozása. A két ellenlábas között kitörhető összeütközés kikerülése végett, meg fogják őket kötni.
– Tíz órakor Tristan író úr elmondja első szerelmének történetét, Schaunard Alexandre úr zongorán kíséri.
– Fél tizenegykor a szomorújáték-büntetés eltörléséről szóló javaslat második olvasása.
– Tizenegy órakor egy külföldi herceg kazuárvadászatot fog ecsetelni.

        Második rész:

– Éjfélkor Marcel történelmi festő úr bekötteti szemét és fehér krétával rögtönzi majd Napóleon és Voltaire találkozását a Champs-Élysée-ben. Rodolphe úr hasonlóképen rögtönöz párhuzamot a Zaire szerzője és az austerlitzi ütközet győztese között.
– Fél egykor Colline Gustave úr szerényen levetkőzve utánozza a negyedik Olympiáda atlétikai játékait.
– Éjfél után egy órakor a tragédia-büntetés eltörléséről szóló emlékirat harmadik olvasása és gyűjtés a szomorújáték-írók javára, akik a jövőben kereset nélkül lesznek.
– Két órakor, a játékok kezdete, négyesek rendezése hajnalig.
– Hat órakor napfelkelte és befejező kardal.
Az ünnepély egész tartama alatt a szellőztetők működnek.

Jegyzet: Aki verseket akar olvasni, vagy szavalni, azonnal kidobatik a teremből, és átadatik a rendőrségnek; egyúttal kéretnek a vendégek, hogy ne vigyék el a gyertyamaradékokat.

Két nappal utóbb ezek a levelek ott keringtek az irodalom és művészetek harmadrangú köreiben, és nagy felfordulást okoztak.
Egyébiránt voltak a meghívottak közt néhányan, akik kétségbe vonták, hogy meglesznek azok a fényes dolgok, amelyeket a két pajtás ígért.
–  Nagyon kételkedem, monda a kétkedők egyike: voltam már néhányszor Rodolphe szerdáin a Tour d’Auvergne utcán; bizony csak erkölcsi értelemben lehetett leülni és összekeresgélt fazekakból itták az alig szűrt vizet.
– Ezúttal, monda a másik, komoly a dolog. Marcel megmutatta az ünnepély tervét, és ez bűvös hatást ígér.
– Nők is lesznek?
– Igen, Mázoló Phémie bálkirálynő akar lenni, és Schaunard nagyvilági hölgyeket hoz.

Íme, néhány szóval az ünnepély előkészületei; és az ünnepély nagy meglepetést keltett a bohémvilágban, amely túl a hidakon lakott. Körülbelül egy év óta hirdették Marcel és Rodolphe, hogy milyen díszestély lesz a legközelebbi szombaton; de sajnos körülmények arra kényszerítették őket, hogy ötvenkét hétig halasszák ígéretük teljesítését, annyira, hogy lépést sem tehettek, úgy, hogy barátaik gúnyolódásaiba ne ütközzenek, és e barátok közt voltak oly indiszkrét firmák is, akik erélyesen követelték az estély megtartását. A dolog kezdett nevetségessé lenni és azért a két pajtás elhatározta, hogy végez vele, és eleget tesz az elvállalt kötelezettségnek. Azért küldték szét a leirt meghívókat.
– Most pedig, szólt Rodolphe, nem lehet visszaszívnunk: elégettük hajóinkat; egy hetünk van, hogy megtaláljuk a száz frankot, amelyre okvetlenül szükségünk van, ha az ünnepélyt tisztességgel akarjuk rendezni.
– Minthogy meg kell lenni, meglesz, felelt Marcel. És azzal az arcátlan bizalommal, amellyel a véletlen iránt viseltettek, a két pajtás elaludt; meg voltak róla győződve, hogy száz frankjuk már útban van; a lehetetlenségek útján jön.
Az ünnepélyre szánt nap előtti harmadnapon azonban még mi sem érkezett; Rodolphe azt gondolta, hogy tán mégis jobb lesz segítségére sietni a véletlennek, ha ugyan nem akarnak szégyenben maradni, amikor majd a lámpák gyújtásának ideje érkezik. Hogy könnyítsenek a dolgon, a pajtások megszorították a már megállapított programra fényűzését.
És módosításról módosításra haladva, miután a sütemény tételt erősen megrövidítették, és gondosan átnézték és megszorították a frissítők pontját, az összes költségek tizenöt frankra olvadtak.
Ezzel a feladat egyszerűbbé lett ugyan, de még nem volt megoldva.
– Lássuk, lássuk, mondja Rodolphe, most a nagy eszközökhöz kell nyúlni; ezúttal lehetetlen
lemondanunk.
– Lehetetlen, felelt Marcel.
– Mióta nem hallgattam meg a studziankai ütközet leírását?
– Majdnem két hónapja.
– Két hónapja? Jól van, ez már elégséges pihenő: nagybátyám nem panaszkodhatik. Holnap elmondatom vele a studziankai ütközetet; ez biztos öt frank.
– Én pedig, mondja Marcel, eladom az Elhagyatott kastélyt a vén Medicisnek. Ez is öt frank. Ha ráérnék arra, hogy hozzápingáljak még három tornyocskát és egy malmot talán tíz frankot is adna, és megvolna a költségvetésünk fedezete.
A két pajtás elaludt álmodva, hogy Belgiojoso hercegnő arra kéri őket, halasztanák el az estélyeiket, mert az ő törzsvendégeit elcsábítják.
Másnap kora reggel Marcel fogta a vásznat és rohamosan dolgozott az elhagyott kastélyon, amely cikket különösen kívánta tőle egy Caroussel téri műkereskedő. Rodolphe pedig meglátogatta Monetti bácsit, aki remekül mondta el az oroszországi visszavonulást, és akinek Rodolphe különösen ínséges helyzetében, úgy ötször-hatszor évente megszerezte azt az élvezetet, hogy elmondatta vele csatáit, számítva aztán egy kis kölcsönre, amelyet a kiérdemesült kályhagyáros nem igen szokott megtagadni, ha elégséges lelkesedéssel fogadták elbeszélését.

Két óra tájt Marcel lecsüggesztett fővel, hóna alatt tartva a festményét, a Caroussel téren találkozott Rodolphe-fal, aki a nagybátyjától jött; magatartása rossz hírt sejtetett.
– Nos, kérdi Marcel, sikerült?
– Nem; a nagybátyám Versailles-ba ment; a múzeumot nézi. És te?
– Ez a barom Medici nem akar több várromot; most meg Tanger bombáztatását kívánja.
– Oda a becsületünk, ha nem tartjuk meg ünnepélyünket, dörmög Rodolphe. Mit gondol majd barátunk, a befolyásos kritikus, ha hiába vétettem vele fehér nyakkendőt és sárga kesztyűt?
Mindketten mint élénk aggodalmak zsákmányai tértek vissza a műterembe.
Ebben a pillanatban egy szomszéd szoba órája négyet ütött.
– Még csak három óránk van, mondja Rodolphe.
– Dehát, kiált Marcel barátjához lépve, biztos vagy-e benne, hogy nincs pénzünk idehaza? … Mi?
– Sem idehaza, sem egyebütt. Honnan is lenne?
– Keressünk a bútor alatt … a karosszékben? Azt beszélik, hogy az emigránsok Robespierre idején elrejtették kincseiket. Ki tudja! … Hátha karosszékünk is emigránsé volt, aztán meg olyan kemény, hogy már többször gondoltam arra, hátha érc van benne… Meg akarod szemlélni?
– Az ilyesmi bohózatokba való, mondja Rodolphe, és a szigorúság hangja vegyült a mélabússágába.
Egyszerre csak Marcel, aki folytatta kutatásait a műterem zugaiban, diadalmasan felkiáltott.
– Meg vagyunk mentve, tudtam, hogy van itt valami értéktárgy…Nézd csak!
És egy a rozsdától meg penésztől félig elemésztett, tallér nagyságú érmet mutatott Rodolphe-nak.
Ez a Karolingiak idejéből való és bizonyos művészi becse van. A szerencsére eléggé épen maradt írásból kivehető a nagy Károly uralkodásának dátuma.
– Megér harminc sou-t, mondja Rodolphe megvető pillantást vetve barátjának leletére.
– Harminc sou-val, jól felhasználva, felel Marcel, elégséges hatást lehet elérni. Bonaparte ezerkétszáz emberrel megadásra kényszerített tízezer főnyi osztrák hadat. Az ügyesség felér a mennyiséggel. Felváltom a Károly-tallért Medicis apónál Nincs még valami eladni való? No lám, hátha elvinném Jakonovszky, az orosz nagydobos lábának gipszöntvényét? Ez is valami.
– Vidd el az öntvényt; de ez elég kellemetlen. Egyetlen műtárgy sem marad itt.

Marcel távollétében Rodolphe, aki teljesen el volt tökélve arra, hogy mindenképpen megtartja az estélyt, felkereste Colline barátját, a hiperfizikus bölcsészt, aki kétlépésnyire lakott tőle.
– Azért jöttem, szólt hozzá, hogy egy szívességre kérjelek. Házigazda létemre okvetlenül szükségem van frakkra, és … nekem nincs frakkom… Kölcsönözd a tiedet.
– De kérlek, mondja Colline, vendég létemre meg nekem kell a frakkom.
– Jöhetsz géhrokkban, megengedem.
– Sohasem is volt géhrokkom, jól tudod.
– Ej, majd csak eligazítjuk a dolgot. Szükség esetén nem jössz el az estélyemre, és így kölcsönözöd a frakkodat.
– No ez nem kellemes; hiszen a programon is szerepelek, és nem maradhatok el.
– Elmarad még egyéb is, mondja Rodolphe.
Kölcsönözd a fekete frakkodat, és ha jönni akarsz, jöjj úgy, mint kedved telik … akár ingujjban… Majd valami hű cselédnek mondunk.
– Oh, nem, felelt Colline pirulva, majd a diószínű felöltőmben jövök. De azért nagyon kellemetlen a dolog, mondhatom.
És amint észrevette, hogy Rodolphe már hatalmába is ejtette a híres fekete frakkot, felkiáltott:
– De várj hát, no… Van benne néhány apróság.

Colline frakkja megérdemli a külön megemlékezést.
Eredetileg egészen kék volt; Colline szokásból mondta fekete frakknak. És minthogy a bandában neki egyedül volt frakkja, a pajtások szintén megszokták, hogy a bölcsész hivatalos öltözékét Colline fekete frakkjának mondják. Egyébiránt ennek a híres ruhadarabnak különös formája volt, a lehető legfurcsább formája; a nagyon hosszú fecskefarkban, amely a nagyon rövid derékén lefüggött, két zseb volt, valóságos örvények, amelyekbe Colline szokásból vagy harminc kötetet dugdosott, amiket mindig magával hordott, és amelyek miatt barátai azt szokták mondani, hogy a könyvtárak szünetelése alatt a tudósok és írók eljárhatnak a Colline frakkjának aljába, amely könyvtár mindenkor nyitva volt az olvasóknak.
Ezen a napon kivételesen Colline frakkjában nem volt csak egy Bayle, negyedrétben, a hiperfizikus tehetségekről irt háromkötetes munka, egy kötet Condillac, két kötet Schwedenborg és Pope tanulmánya az emberről. Mikor mindezeket kivette a kabátból, megengedte Rodolphe-nak, hogy felöltse.
– Várj csak, szólt ez, a bal zseb még kissé nehéz; van benne valami.
– Ah, csakugyan, elfelejtettem kiüríteni az idegen nyelvek zsebét. És kihúzott két arab nyelvtant, egy malayi szótárt és egy kínai tökéletes állattenyésztőt, kedvenc olvasmányát.
– Mikor Rodolphe hazatért, ott találta Marcelt, aki játszadozott ötfrankosokkal, szám szerint hárommal. Az első pillanatra Rodolphe visszautasította barátjának feléje nyújtott kezét. Valami bűntettet gyanított.
– Siessünk, siessünk, mondja Marcel… Megvan a szükséges tizenöt frankunk… Hallgasd meg, honnan… Medicisnél egy régészre bukkantam. Mikor ez meglátta az érmet, majd elájult; éppen ez hiányzott a gyűjteményéből és már el is vesztette a reményt, hogy megszerezheti. Mikor jól megvizsgálta a Károly-tallért, habozás nélkül ígért öt frankot, Medicis megbökött a könyökével, a többit pedig megmondta tekintete. Nyilván azt mondta: Osztozkodjunk a bevételen, és felhajtom az árát. Fel is hajtottuk harminc frankig. Tizenötöt odaadtam a zsidónak és itt a többi. Most már jöhetnek a vendégek, most már módunkban van, hogy ellássuk őket. Ejha, rajtad fekete frakk van, mi?!
– Igenis, mondja Rodolphe, a Colline frakkja.
És amint a zsebében kotorászott a zsebkendőjéért, kiejtett egy kis mandzsu művet, amely a külföldi irodalom zsebében felejtődött.

A két pajtás azonnal hozzálátott a készülődésekhez.
Rendbeszedték a műtermet, tüzet raktak a kályhában, felakasztottak egy gyertyákkal díszített keretet a tetőzetre, hogy függőlámpát helyettesítsen, a szoba közepére íróasztalt toltak, hogy szónoki emelvényül szolgáljon; eléje helyezték az egyetlen karosszéket, amelyet a befolyásos kritikusnak szántak; egy asztalra raktak minden könyvet, regényt, költeményt, novellát, amelyek szerzőiről azt tudták, hogy az estélyt becses jelenlétükkel meg fogják tisztelni.
Végül, hogy kikerüljék a különböző fajta íróemberek összeütközését, a műtermet négy részre osztották, amelyek mindegyike számára feliratokat rögtönöztek e szavaikkal:
Költők helye.
Regényesek.
Prózaírók helye.
Klasszikusok.
A hölgyek számára a szoba közepét tartották fenn.

– Oh jaj, mondja Rodolphe, nincsenek székek.
– Van néhány odakinn a folyosón, mondja Marcel. De a falhoz vannak erősítve. Hátha összeszednők őket.
– Hogyne! össze kell szedni őket, mondja Rodolphe kisietve,  és be is hozta a szomszédok székeit.

Hatot ütött az óra.
A pajtások hamarosan lefutottak ebédelni, aztán visszatértek és meggyújtották a gyertyákat. Maguk is elbámultak a fényen.
Hét órakor megjött Schaunard, három hölgy kíséretében, akik otthon felejtették gyémántjaikat és kalapjukat. Egyikükön fekete sávos piros vállkendő volt. Schaunard felhívta rá Rodolphe figyelmét.
Nagyúri dáma, szólt; angol nő, akit a Stuartok bukása kergetett száműzetésbe. Szerényen él angol leckékből. Atyja kancellár volt Cromwell alatt, amint nekem mondta. Udvariasnak kell vele lenni. Ne tegezd túlságosan.
Sűrű léptek zaja hallatszott a lépcsőn; a vendégek érkeztek. Meg voltak lepetve, amikor tüzet láttak a kályhában.
Rodolphe fekete frakkja a hölgyekhez járult és gyönyörű kedvességgel kezet csókolt; mikor vagy húszan voltak, Schaunard megkérdezte, hogy nem kínálják-e meg a társaságot valamivel?
– Azonnal, mondja Marcel; csak várjuk befolyásos kritikus érkezését, hogy aztán meggyújtsuk a puncsot.
Nyolc órakor együtt voltak a meghívottak, és hozzákezdtek a műsor lejátszásához. Minden szám után körülhordtak valamit; sose tudták meg, hogy micsodát.
Tíz óra felé megjelent a befolyásos kritikus fehér mellénye; csak egy órán át maradt és nagyon mértékletesen fogyasztotta a frissítőket
Éjfélkor, mikor már nem volt fa és fázni kezdtek a vendégek, sorsot húztak arra, hogy ki vesse tűzbe a székét.
Egy órakor már mindenki állt.
Kellemes vidámság honolt folytonosan a meghívottak közt. Nem kellett semmiféle baleseten búsulni, legfeljebb azon, hogy Rodolphe elszakította Colline fekete frakkját és Schaunard arcul ütötte Cromwell titkárának leányát.

Az emlékezetes estély egy héten át közbeszéd tárgya volt a városrészben; Mázoló Phémie, aki bálkirálynő volt, azt szokta mondani barátnőinek:
– Méltóságosan szép volt; bizony, kedvesem, még viaszgyertyák is égtek!

Fordította: Komor Gyula

Hasonló bejegyzések