Bohém-világ – IX. fejezet

Fehér violák. HENRI MURGER regényének IX. fejezete

Akkoriban Rodolphe bele volt bolondulva Angèle unokahúgába, aki őt nem szenvedte, és Chevalier mérnök hőmérője tizenkét fokot mutatott nulla alatt.
Angèle kisasszony Monetti úr, a kályhagyáros leánya volt, Monetti úrról pedig már volt alkalmunk szólani. Angèle kisasszony tizennyolc éves volt, és Bourgogne-ból érkezett, ahol öt esztendőt töltött egy rokonánál, akinek előreláthatólag rá kellett hagynia vagyonát. Ez a rokon öregasszony volt, aki sohasem volt sem fiatal, sem szép, de aki mindig gonoszkodott – bár vagy tán éppen, mert – ájtatoskodó volt.
Angèle , aki elutazásakor bájos gyermek volt, akinek serdülésében már csírázott a remek ifjúság, öt év múlva mint szép, de hideg, de száraz, közönyös hajadon tért vissza. A vidéki visszavonult élet, a hiábavaló ájtatoskodások, a kicsinyes elvek szerint szabályozott nevelés, amelyben részesült, elméjét megtöltötték közönséges és értelmetlen előítéletekkel, amelyek megnyomorították képzelmét és szívét oly szervvé változtatták, amely csak a vérkeringés működtetésére szorítkozott.
Angèle-nek úgyszólván szentelt víz volt az ereiben vér helyett. Visszaérkeztekor fagyos tartózkodással fogadta unokafivérét, és Rodolphe mindenkor csak vesztegette idejét, ha meg akarta benne rezegtetni a visszaemlékezés gyöngéd húrjait, ama idők emlékét, amikor kettecskén játszották a Pál és Virginia-féle regénykét, amely hagyományos az unokafivér és unokanővér között.
És Rodolphe bele volt bolondulva Angèle unokahúgába, aki őt nem szenvedte; és megtudva egy napon, hogy a lányka közelebb egyik barátnője lakodalmi estélyére megy, annyira ragadtatta magát, hogy Angèle-nek a bálra violabokrétát ígért. És Angèle, miután erre engedélyt kért az atyjától, elfogadta kuzinja udvariasságát, azt kívánva azonban, hogy fehér violát hozzon neki.
Rodolphe-ot boldoggá tette rokonának szeretetreméltósága és táncolva, énekelve mászott fel az ő Szent-Bernát hegyére. Így nevezte el lakását. Mindjárt megtudjuk, hogy miért.
Amint áthalad a Palais-Royalon, Provostné asszony, a híres virágárusnő boltja előtt, az emelvényen fehér violákat pillantott meg és kíváncsiságból megkérdezte az árát. Egy valamire való bokréta nem került kevesebbe tíz franknál, de volt drágább is.
– Az ördögbe is, mondja Rodolphe, tíz frank és csak egy hetem van, hogy megszerezzem ezt a milliót. Nagy munka lesz, de mindegy, az unokahúgomnak meglesz a bokrétája. Már tudom is, hogyan.
Ez a kaland irodalmi pályája kezdetén esett, meg Rodolphe-fal. Nem volt más jövedelme, csak egy havi tizenöt frankos járadéka, amelyet egy barátjától kapott, egy nagy poétától, aki hosszas párizsi tartózkodás után egy vidéki iskolánál tanítóvá lett. Rodolphe, akinek a tékozlás volt a keresztanyja, mindig négy nap alatt hágott a járadéka nyakára, és minthogy nem akart lemondani az elégikus költő szent és csekély jövedelmű foglalkozásáról, a hónap többi napjaiban a véletlen mannájából élt, amely lassan hullott alá a gondviselés kosarából.
De ez a böjt nem rémítette meg; vidáman munkálkodott, amit sztoikus tartózkodásának és képzeletbeli kincseinek köszönhetett, amelyekből naponkint költekezett, hogy így bevárja a hónap elsejét, a húsvétot, amely végét vetette a böjtölésnek.
Rodolphe akkoriban a Contrescarpe-Saint-Marcelben lakott, egy nagy épületben, amely ezelőtt a szürke eminenciához volt címezve, mert azt beszélték, hogy József atya, Richelieu elkárhoztatott lelke, ott lakott. Rodolphe legtetején lakott a háznak, amely Párizs egyik legmagasabb háza volt. Szobája, olyan szép-kilátás-féle helyiség, nyáron remek lakás volt, de októbertől áprilisig fiók Kamcsatka lett belőle. A négy főszél, amely a négy falban levő, egymással szemben fekvő négy ablakon által járt, rémes négyest produkált, amíg a hideg idők tartottak. Mintegy gúnyul még kandalló is volt a szobában és rengeteg nyílása mintegy díszkapu volt az északi szél és kísérete számára.
Az első fagy bekövetkezésekor Rodolphe különös fűtési rendszert gondolt ki: csekély bútorait ugyanis annak rendje-módja szerint eltördelte és egy hét múltán a bútora tetemesen megfogyott: nem maradt meg, csak az ágy és két szék, az igaz, hogy ezek a bútordarabok vasból valók voltak és ez természetszerűleg megvédte őket a megégettetéstől. Rodolphe a fűtés e nemét úgy hívta, hogy: kihurcolkodni a kandallón.
Januárban voltak, és a hőmérő, amely a Lunettes rakparton tizenkét foknyi hideget jelzett, két-három fokkal többet mutatott volna, ha a belvedére-be viszik, amelyet Rodolphe elnevezett Szent-Bernát hegyének, Spitzbergnek, Szibériának.
Az este, amikor fehér violákat ígért unokahúgának, Rodolphe nagy haragra gyulladt, amint szobájába lépett és észrevette, hogy a négy főszél a szoba négy zugában játszadozva megint összetört egy ablaküveget. Két hét óta ez már a harmadik ily-féle baleset volt. Rodolphe dühös káromkodásra fakadt Eolusz és az ő rontó-bontó családja ellen. Miután az új nyilást betömte egyik barátja arcképével, ruhástul odafeküdt a két gyapotos deszka közé, amelyet matracnak nevezett, és egész éjjel fehér violákról álmodozott.

Öt nap múlt el, és Rodolphe még mitsem talált, amivel álmait megvalósíthatta volna, pedig másnap át kellett adnia a bokrétát unokahúgának.
Ezalatt a hőmérő még jobban alászállt, és a boldogtalan költő kétségbeesett arra a gondolatra, hogy az viola még jobban megdrágulhatott. Végre a Gondviselés megkönyörült, és íme miképp segített rajta.
Egy reggel Rodolphe csak úgy találomra elment barátjához, Marcel festőhöz, és egy gyászruhás nővel találta, akivel beszélgetett. Özvegyasszony volt a szomszédból. Elvesztette a férjét, és most azon alkudoztak, hogy mennyiért festenek a boldogult sírkövére egy férfikezet ezzel a felirattal:

    Várlak, imádott nőm!

Hogy olcsóbban juthasson a munkához, figyelmeztette a művészt, hogy amikor az isten őt újból egyesíti urával, egy másik kezet kell majd festenie, az özvegy karpereces kezét, egy ilyféle felirattal:

    Most már végre egyesültünk.

– Ezt majd kikötöm a végrendeletemben, szólt az özvegy, és követelem majd, hogy önt
bízzák meg a munkával.
– Ha így van a dolog, asszonyom, felel a művész, elfogadom a díjat a melyet ön ajánl… de csakis a jövendőbeli kézszorulás reményében. De ne tessék kifelejteni a végrendeletéből.
– Szeretném, ha mielőbb elkészülne, folytatta az özvegy, de azért gondosan csinálja meg, és ne felejtse el, hogy a hüvelykujján sebhely van. Szeretném, hogy a kéz nagyon hasonló legyen.
– Megszólalásig hű lesz, asszonyom, csak legyen nyugodt, mondja Marcel kikísérve az
özvegyet. Ez azonban még a folyosóról visszatért.
– Még valamit kérnék öntől, festő úr, szólt. Szeretnék a férjem sírhelyére egy rigmust vésetni, amelyben el legyen mondva a jó magaviselete és utolsó szavai, amelyeket halálos ágyán mondott. Előkelő az ilyesmi?
– Nagyon előkelő, ezt epitáfiumnak nevezik. Nagyon előkelő!
– Nem ismer tán valakit, aki írna egyet nekem olcsó áron? Szomszédom Guerin, írnok ember ugyan, de az lehúzná az ember bőrét!
Rodolphe e szavakra Marcelre pillantott, aki azonnal megértette.
– Asszonyom, szólt a művész Rodolphe-ra mutatva, szerencsés véletlen éppen ide vezette hozzám ezt az egyéniséget, aki önnek segítségére lehet fájdalmas körülményei közt. Ez az úr hírneves költő, és aligha találna ön különbet.
– Szeretném, hogy szomorú legyen, szól az özvegy, és hogy a helyesírás kifogástalan legyen.
– Asszonyom, viszonzá Marcel, barátom tudja a helyesírást töviről hegyire; a kollégiumban meg nyerte az összes díjakat.
– Ah, veti oda az özvegy, az unokaöcsém is nyert nemrég egy díjat. Még csak hét éves.
– Sokat ígérő gyermek, szólt Marcel sietve.
– De tud-e az az úr szomorú verseket írni? – kérdi az özvegy.
– Jobbakat, mint bárki más. Sok bánat érte életében, a hírlapok mindig szemére vetik, hogy nagyon is kitűnik gyászos verseivel.
– Ah, kiáltott fel az özvegy, a hírlapok beszélnek róla? Akkor talán éppen olyan tudós ember, mint Guérin úr, az írnok ember?
– Még különb is. Csak forduljon hozzá, asszonyom, nem fogja megbánni.
Az özvegy elmagyarázta a költőnek, hogy mily tartalmú verset kivan a férje sírjára; aztán megegyeztek abban, hogy tíz frankot fizet, ha meg lesz elégedve; nagyon gyorsan kívánta a verseket.
A költő megígérte, hogy másnap elküldi őket barátjával.
– Oh, Artemisz, jóságos tündér, kiáltott fel Rodolphe, mikor az özvegy már távozott, megígérem, hogy meg leszel elégedve; jól mérem majd a gyászos verseket és a helyesírás különb lesz, mint egy hercegnőé. Jóságos aggnő, jutalmazzon meg az ég azzal, hogy százhét esztendeig éltessen!
– Tiltakozom, kiáltja Marcel.
– Igaz, mondja Rodolphe, elfelejtettem, hogy halála után még egy kezet festhetsz, és az ily hosszú élet anyagi kárt okoz neked.
Felemelte kezét és szólt: – Oh ég, ne hallgasd meg imámat!
Majd hozzá tette:
– Valóban jó szerencsém hozott ide!
– Hát mit akarsz? – kérdi Marcel.
– Igen, igen, most, hogy az egész éjt azzal kell töltenem, hogy megírjam a költeményt, nem mondhatok le arról, amiért jöttem és ez 1. ebéd; 2. dohány és gyertya; 3. a te jegesmedve kosztümöd.
– Álarcosbálba mész? Azt hiszem, ma van az első.
– Nem én, de lásd, amint itt engem látsz, éppúgy meg vagyok fogyva, mint a nagy hadsereg az oroszországi visszavonulás idején. Igaz, hogy a zöld lasting felöltőm és a skót gyapjú nadrágom nagyon csinos, de túlságosan tavaszi és egyenlítői égaljra való; amikor az ember az északi sarkon lakik, mint én, a jegesmedvei jelmez sokkal megfelelőbb, sőt többet mondok, nélkülözhetetlen.
– Fogd a medvét, szólt Marcel, az eszme kitűnő; nagyon meleg és úgy érzed majd magad, mint kenyér a sütőben.
Rodolphe már bele is bújt a fenevad bőrébe.
– Így a, szólt, ez aztán feldühíti a hőmérőt.
– Így akarsz az utcán menni? – kérdi Marcel barátjától, miután befejezték a csekély ebédet, a melyet öt centime-os tányérokból ettek.
– Ej, szólt Rodolphe, mit bánom én a közvéleményt?! Aztán meg ma van farsang kezdete.
És áthaladt Párizs utcáin ama négylábú komolyságával, amelynek prémjét viselte. Elhaladva Chevalier mérnök hőmérőjénél, Rodolphe orrot mutatott neki.

Hazatérve, miután jól ráijesztett a kapusra, a poéta meggyújtotta gyertyáját, és nagy gondosan bekerítette átlátszó papirossal, hogy a szél élceléseinek elejét vegye; aztán tüstént munkához fogott. De csakhamar észrevette, hogy ha teste úgy, ahogy meg is volt védve a fagytól, a keze nem volt; alig írt két sort, és már is kegyetlen merevedés marta ujjait, amelyekből kihullott a toll.
– A legbátrabb ember sem bír megküzdeni az elemekkel, szólt Rodolphe aléltan rogyva székébe. Caesar áthaladt a Rubiconon, de nem bírt volna átlépni a Berezinán.
Egyszerre örömsikoly tört ki a költő medvekebléből, hirtelen felugrott és ezzel a tintája egy részét prémje fehérségére döntötte. Ötlete támadt, amelyet Chattertontól sajátított el.
Rodolphe az ágya alól tekintélyes papírcsomót szedett elő, amelyben többek közt ott volt a Bosszúálló, a híres dráma vagy tíz kézirata. Ez a színmű, amelyen két esztendőig dolgozott, hol elkészült, hol átdolgoztatott, hol megint befejeztetett, úgy, hogy a másolatok hét kilogrammnyi súlyt tettek ki; Rodolphe félrecsapta a legújabb kéziratokat, a többieket pedig a kandallóhoz cipelte.
– Tudtam, hogy el fogom helyezni valahol, kiáltott fel… csak türelem kellett! Íme, ezek csak derekas papiroshasábok. Ah, ha előre tudom, mi lesz a sorsuk, valami prológot is írtam volna, és most még több tüzelőanyagom lenne… De haj, nem lehet mindent előre tudni.
Meggyújtott a kandallóban néhány lapot és így melengette a kezét. Öt perc múlva a Bosszúálló első felvonása lejátszatott, és Rodolphe megírta a sírvers első három sorát.
Mi sem képes ecsetelni, mennyire csodálkoztak a főszelek, amint tüzet láttak a kandallóban.
– Káprázat, susogta az északi szél, amely azzal mulatott, hogy felborzolta Rodolphe prémjét.
– Ha a kéményen át fújnánk be, szólt egy másik szél, akkor füstölögne a kandalló.
De amint belekezdtek abba, hogy meggyötörjék szegény Rodolphe-ot, a déli szél megpillantotta a csillagda egyik ablakában Arago urat, és a tudós fenyegetve intett a négy szél fülé.
Erre a déli szél odakiáltott testvéreinek:
– Meneküljünk gyorsan! A naptár ma éjjelre szélcsendet jelez; ellentétben vagyunk az időjelző állomással, és ha éjjelre haza nem térünk, Arago úr majd kalodába zár.
Ezalatt a Bosszúálló második felvonása égett el nagy sikerrel. És Rodolphe tíz sort irt. De a harmadik felvonás alatt már csak kettőt bírt írni.
– Mindig gondoltam, hogy nagyon rövid, dörmögé Rodolphe, de persze, csak az előadás
alatt veszi észre az ember a hibákat. Szerencsére a negyedik tovább tart; huszonhárom jelenet van benne, köztük a trónterembeli, amely megkoronázta volna dicsőségemet… A trón-jelenet utolsó frázisa lánggá lett, és Rodolphe-nak még hat sort kellelt írnia.
– Térjünk át az utolsóra szólt lángoló arccal. Jó öt percbe fog tartani.
És a kandallóba vetette a megoldást, a mely csakhamar kigyulladt és elhamvadt.
Abban a pillanatban Rodolphe fényes lírai ömlengésbe keretezte az utolsó szavakat, amelyeket a boldogult mondott, akinek dicsőségét hirdette.
– Van még egy második előadásra való is, szólt az ágy alá lökdösve a többi iratot.

Másnap, esti nyolc órakor Angèle kisasszony belépett a bálterembe, és kezében pompás fehér violabokrétát tartott, amelynek közepén két, szintén fehér rózsa pompázott. Egész éjjel bókoltak a leánykának a virágjáért, a hölgyek dicsérték, az urak el voltak ragadtatva. Angele némi hálával is viseltetett kuzinja iránt, aki hiúságának ezt az elégtételt szerezte, és talán még többet is gondolt volna reá, ha nem udvarol neki a menyasszony egy rokona, aki többször táncolt vele. Szőke fiatalember volt ez, akinek pompásan kicsavarodott bajusza volt, pedig az ily dugaszhúzó bajusz valóságos horog, amelyen megakadnak az újoncleányok szívei.
Az ifjú már kérte Angèle-t, hogy adja neki a két fehér rózsát, amely még megmaradt a bokrétából; mindenki kapott már belőle egy ágacskát… de Angele visszautasította, hogy aztán a bál végén ott felejtse a virágokat egy padkán, ahonnan a szőke ifjú gyorsan felszedte.
Ebben a pillanatban tizennégy foknyi hideg volt a Rodolphe belvedére-jében; Rodolphe ablakára támaszkodva kitekintett a barriére du Maine felé, ama báli terem felé, amelyben vígan táncolt az Angèle unokahúga, aki őt nem szenvedhette.

Fordította: Komor Gyula