Ali-Rodolphe, vagy: török kényszerűségből. HENRI MURGER regényének IV. fejezete
Egy vendégkerülő háziúr osztracizmusától sújtva Rodolphe egy idő óta kóborabbul élt a felhőknél és legjobb tehetsége szerint tökéletesítette annak művészetét, hogyan kell lefeküdni vacsora nélkül, vagy vacsorálni éjjeli szállás nélkül. Véletlen volt a szakácsa és a csillagos ég fogadójába járt.
Volt különben két dolog, amely sosem hagyta el Rodolphe-ot kínos bolyongása közepette sem: a jókedve és a „Bosszúálló”‘ kézirata; ez utóbbi dráma volt, amely már Párizs valamennyi színpadi állomásán vesztegelt.
Egy napon Rodolphe, akit túlságosan kísérteties táncmutatványokért a rendőrségre kísértek, ott találta magát szemben nagybátyjával, Monetti úrral, aki kályhagyáros volt és nemzetőrségi őrmester, és akit Rodolphe már örökkévalóság óta nem látott.
Meghatva unokaöccse szerencsétlenségétől, Monetti bácsi megígérte, hogy javítani fog a helyzetén, és meg is látjuk miképp, ha az olvasó nem ijed meg a hatodik emelettől, amelyre fel kell kapaszkodni.
De hát fogózkodjunk a karfába és kapaszkodjunk.
Juj! Százhuszonöt lépcső! Megérkeztünk. Még egy lépés és a szobában vagyunk, egy másikat, és már nem vagyunk benne. Kicsi, de magas; no de jó levegő és szép kilátás.
A bútorzat több kandallóból, két kályhából, több takarék-tűzhelyből áll, mely utóbbiak különösen akkor érdemlik meg jelzőjüket, amikor egyáltalán nem tüzelnek bennük; van ott még egy tucat agyag- meg pléhcső és egy sereg más melegítő készülék; hogy teljes legyen a leltár, felemlítünk még egy függő ágyat, amely a falhoz erősített két zsinegen lóg alá, ott van még egy, a lábán invalidus kerti szék, egy faggyúcseppekkel díszített gyertyatartó és még egyéb műtárgy meg különlegesség.
Ami a második helyiséget illeti, ez egy erkély volt, amelyet cserépben tartott két törpe fűzfa nyári időn parkká változtatott.
Amikor belépünk, a helyiség lakója, egy operettbeli török jelmezbe bújtatott fiatalember, éppen ebédjét fogyasztja, amely alatt hatalmasan megszegi a próféta tilalmát, amit egy kiszolgált sonkacsont és egy nemrég még telt borospalack bizonyít. Étkezés után a fiatal török keleti módra letelepedett a padlóra, és kényelmesen füstölgetett egy J. G. monogramos vízi csibukból. Egészen átadva magát az ázsiai boldogságnak, időről-időre egy hatalmas újfundlandi kutya hátán nyugtatta kezét, és az eb bizonyára viszonozta volna a gyöngédséget, ha nincs véletlenül agyagból.
Egyszerre lépések zaja hallatszik a folyosón; az ajtó megnyílik, bebocsátva egy úriembert, aki szó nélkül odament az egyik kályhához, amely íróasztalul szolgált, felnyitotta a sütő ajtaját, kivett egy tekercs papirost és figyelemmel nézegette.
– Hogyan, kiáltott fel erősen piemonti kiejtéssel, még nem fejezted be a szelelőkről szóló szakaszt?
– Bocsánat, bácsi, felel a török, a szelelőkről szóló fejezet az ön munkájának legérdekesebb része. Ezt gondosan kell tanulmányozni. És én tanulmányozom.
– De, boldogtalan, mindig ugyanazt mondod. Hát hol a gyűjtőkályhákról szóló fejezetem.
– A gyűjtőkályhák jól vannak. De igazság, bácsi, ha egy kis fát adatna, nem esnék rosszul. Itt egy fiók Szibéria van ám. Annyira fázom, hogy a hőmérő a puszta tekintetemre is lesüllyed a null alá.
– Hát már elégetted a rőzsecsomagot?
– Bocsánat, bácsi, csomag és csomag között van ám különbség, és az öné nagyon apró volt.
– Majd küldök a takarék-fából, az megőrzi a meleget.
– Azért hát nem terjeszti tova…
– Nos hát, szól a piemonti visszavonulva, majd felküldök egy csomó apró fát, de aztán holnapra meglegyen a fejezet a gyűjtőkályhákról!
– Ha lesz tüzem, az majd gyújtó hatással lesz reám, mondja a török, akire aztán duplán is rázár¬ták az ajtót.
Ha tragédiát írnánk, most lenne itt az ideje, hogy felléptessük a bizalmas hívet. Nureddinnak vagy Ozmánnak hívnák, arckifejezése diszkrét és protektori volna egyszerre; hősünkhöz közelednék és körülbelül ily versekkel csalná ki belőle a szót:
Mily gyászos fájdalom, mely téged áthat,
A szíved gyötri; arcod, lám, oly sápadt!
Kegyetlen volt hozzád Allah talán?
Vagy más vidékre távozott a lány,
Alira kit bizál, hogy elkísérje?
Elárult tán a gaz? Megbánja vére!
De nem írunk tragédiát, és bár szükségünk volna a bizalmas emberre, el kell lennünk nélküle.
A mi hősünk nem az, aminek lenni látszik; turbán még nem teszi a törököt. A fiatalember a mi Rodolphe barátunk, akit a nagybátyja befogott, és a bácsi számára javítja most a „Tökéletes kályhagyáros kézikönyvét.” Valóban, Monetti úr; aki lelkesedik a maga mesterségéért, öreg napjait is a kályhagyártásnak szenteli.
A derék piemonti körülbelül a Cicero mondása mintájára alkalmazta a poéta nascitur mondását, és a lelkesedés szép pillanataiban azt kiáltotta: nascuntur poê …liers, vagyis kályhagyárosnak születni kell. Egy szép napon eszébe jutott, hogy az utókor javára megszerkeszti az elméleti kódexét egy oly művészetnek, amelynek gyakorlásában annyira kitűnt, és amint látjuk, az unokaöccsét választotta ki arra, hogy eszméinek oly formát adjon, hogy meg is lehessen őket érteni. Rodolphe kapott ételt, fűtést, szállást stb….és a kézikönyv befejeztekor száz tallért is remélhetett.
Az első napokban, hogy az öccsét biztassa, Monetti nagylelkűen ötven frank előleget adott neki, de Rodolphe, aki már közel egy év óta nem látott hasonló összeget, félőrülten távozott tallérjai kíséretében és három napig távol maradt.
A negyedik nap visszajött – egyedül.
Monetti, aki sürgette a kézikönyv befejezését, mert díszoklevelet remélt érte, az unokaöccse újabb szökéseitől tartott, és hogy kényszerítse a munkára és akadályozza távozását, elvette rendes ruháját, és abba öltöztette, amelyet az imént láttunk rajta.
Ezalatt a jeles kézikönyv csak piano, piano haladt; Rodolphe teljesen nélkülözte az irodalom e fajának húrjait. A nagybácsi a fűtőanyaggal fukarkodva bosszulta meg magát ezért a lustaságért, és mindenféle ínségnek tette ki az unokaöccsét. Még az étkezésben is megrövidítette, és gyakran a dohánytól is megfosztotta.
Egy vasárnap, miután kínjában vért és tintát izzadott a szelelőkről szóló fejezet miatt, Rodolphe eltörte a tollat, amely ujjait égette és kisétált a parkjába.
És mintegy a bosszantására, és hogy még nevelje a vágyát, pillantást sem vethetett kifelé úgy, hogy ne lásson minden ablakban füstölgő alakokat. Egy új ház aranyozott erkélyén egy hálókabátos arszlán rágicsált egy arisztokrata panatellaszt. A felette levő emeleten egy művész fújta a borostyánkő pipában égő levantei dohány illatos ködjét. Égy fogadó ablakában valami vaskos német nézte habzó sörét, mialatt gépies szabatossággal fújta a kulmi pipafőből kiszálló áthatatlan fellegeget. Másik oldalon munkások vonultak el énekelve és füstölve. És minden arra haladó gyalogjáró dohányzott.
– Sajnos, szólt Rodolphe irigyen, kívülem és a nagybátyám kályháin kívül a teremtés ez órájában minden ember füstöl.
És Rodolphe az erkély karfájára támasztva fejét, azon tűnődött, hogy mily keserű az élet.
Egyszerre kellemes hangú, hosszas kacagás hallatszott alatta; Rodolphe kissé előrehajolt, hogy nézze, honnan ered az őrült jókedv e röppentyűje és azon érte magát, hogy megfigyeli őt az alsó emelet lakója: Sidonie kisasszony, a Luxembourg színház fiatal, szende színésznője.
Sidonie kisasszony az erkélyére lépett, ujjai közt kasztíliai ügyességgel forgatva egy cigarettát, amelyhez a dohányt egy hímzett bársonyzacskóból vette ki.
– Oh, mily szép dohányzacskó, rnormogá Rodolphe igaz csodálkozással.
– Ki ez az Ali Baba, gondolta Sidonie kisasszony.
És azon gondolkozott, hogy mily ürügy alatt ereszkedjék beszélgetésbe Rodolphe-fal, aki maga részéről ugyanezen gondolkozott.
– Ah, istenem! – kiáltott fel Sidonie kisasszony, mintha önmagával beszélne; istenein, mily kellemetlen, nincs gyufám!
– Kisasszony, megengedi, hogy adjak önnek? – szól Rodolphe és az erkélyre ejtett két-három
gyufát, amelyet előbb papírba tekert.
– Ezer köszönet, felel Sidonie rágyújtva cigarettjére.
– Istenem, kisasszony… – folytatja Rodolphe, a csekély szolgálat fejében, amelyet jó angyalom
segítségével önnek tehettem, szabad-e valamit kérnem? …
– Hogyan, már kér valamit, gondolta Sidonie és több figyelemmel nézte Rodolphe-ot. Ah, szólt magában, ezek a törökök! Azt mondják, csapodárok, de nagyon kellemesek. Szóljon, uram, mondta aztán Rodolphe-ra tekintve, mit kíván?
– Istenem, kisasszony, arra kérem, hogy adjon nekem kegyesen egy kis dohányt; két napja nem dohányoztam. Csak egy pipára valót…
– Örömmel, uram… De hogyan? Legyen szíves, fáradjon le egy emeletnyire…
– Sajnos, ez lehetetlen… Be vagyok zárva… de szabadságomban van, hogy egy egyszerű eszközhöz nyúljak, mondja Rodolphe.
És zsineghez kötve a pipáját, lebocsátotta az erkélyre, amelyen aztán Sidonie nagy bőkezűséggel megtöltötte, Rodolphe aztán lassan, óvatosan felhúzta a pipát, amely fel is érkezett baj nélkül.
– Ah, kisasszony, monda Sidonie-nak, mennyivel jobbnak tetszenék ez a pipa, ha az ön szemének lángjával gyújthattam volna rá.
Ez a kellemes bók legalább száz kiadást ért már, de Sidonie kisasszony azért remeknek találta.
– Ön hízeleg, mondta hite szerint kötelességszerűen.
– Ah, kisasszony, biztosítom, hogy ön nekem szépnek tetszik, akár a három grácia.
– Bizonyos, hogy az Ali Baba nagyon udvarias, gondolta Sidonie… Ön igazi, török? – kérdé Rodolphe-tól.
– Nem hivatásból, felelt, hanem szükségből; én drámaíró vagyok, asszonyom.
– Én meg művésznő, felelt Sidonie.
Majd hozzátette:
– Szomszéd úr, meg akar-e tisztelni azzal, hogy ma nálam ebédel, és velem tölti az estét?
– Ah, kisasszony, bár ez a meghívás megnyitná nekem a mennyet, lehetetlen elfogadnom. Amint volt szerencsém önnek mondani, a nagybátyám, Monetti kályhagyáros úr bezárt; ez idő szerint a titkárja vagyok.
– De azért mégis ebédelhet velem, felelt Sidonie. Hallgassa csak meg, amit mondok. Betérek szobámba és kopogtatok a tetőzeten. Ott, ahol kopogtatok, keresse meg, és meg fogja találni egy kis tolóajtó nyomát; ezt az ajtócskát annak idején csináltatták. Igyekezzék kiemelni a fát, amely a lyukat födi, és aztán bár mindegyikünk a lakásán lesz, mégis együtt leszünk…
Rodolphe azonnal munkához látott. Ötpercnyi munka után a két szoba közt meg volt az összeköttetés.
– Ah, szólt Rodolphe, a nyílás kicsiny, de elég nagy, hogy leküldhessem rajta a szívemet.
– Most, szólt Sidonie. fogjunk az ebédhez… Emelje fel a terítéket… Feladogatom a tányérokat.
Rodolphe a zsinegekre kötött turbánját lebocsátotta és visszahúzta élelmiszerekkel megrakva; aztán így ebédeltek együtt költő és művésznő. Rodolphe fogaival a pástétomot, szemével Sidonie kisasszonyt falta.
– Haj, kisasszony, szólt Rodolphe, amikor befejezték lakomájukat, önnek köszönhetem, hogy gyomrom ki van elégítve. Nem elégítené-e ki szívem éhségét is, amely már régóta rágódik bennem.
– Szegény fiú! – szólt Sidonie.
És egy asztalra állva Rodolphe ajkáig emelte kezét, amelyre Rodolphe csókkesztyűt borított.
– Ah, kiáltott fel a fiatalember, mily szerencsétlenség, hogy ön nem tehet úgy, mint Szent Dénes, akinek meg volt a jussa, hogy kezében vihette a fejét.
Ebéd után szerelmi-irodalmi csevegés következett, Rodolphe a Bosszúállóról beszélt, és Sidonie kisasszony kérte, hogy olvasson fel neki. A nyilas széléhez hajolva szavalta Rodolphe drámáját a művésznőnek, aki hogy jobban hallhassa, a pamlagra helyezett karosszékbe ült. Sidonie kisasszony remekműnek mondta a Bosszúállót, és minthogy meglehetősen rendelkezett a színházban, megígérte Rodolphe-nak, hogy elfogadtatja a darabját.
A tárgyalás leggyöngédebb pillanatában behallatszott a folyosóról Monetti bácsi lépése, amely röpke volt, mint a Don Juan kőszobráé. Rodolphe alig ért rá becsukni a nyílást.
– Nesze, szólt Monetti az öccsének; ne egy levél, amely egy hónap óta jár utánad.
– Nézzük csak, mondja Rodolphe. Ah, nagybátyám, kiáltott fel, bácsika, gazdag vagyok. Ez a levél tudatja velem, hogy egy virágjáték-pályázaton háromszáz frankot nyertem. Gyorsan a felöltőmet és a holmimat. Össze kell szednem a babérjaimat, várnak a Capitoliumon.
– És fejezetem a szelelő csövekről? – mondja Monetti hidegen.
– Ugyan, bácsi, ki beszél most erről?! Adja vissza a holmimat. Nem távozhatom ebben az akadémiában.
– Nem mégy előbb, amíg nem készült el a kézikönyvem, mondja a nagybácsi és duplán rázárta az ajtót Rodolphe-ra.
Rodolphe magára maradva, nem sokáig habozott abban, hogy mitévő legyen… Jól odaerősítette erkélyéhez a takaróból készített csomós kötelet, és bár veszélyes volt a kísérlet, e rögtönzött létra segítségével lejutott Sidonie kisasszony erkélyére.
– Ki van itt? – kiáltott a kisasszony meghallva Rodolphe kopogtatását.
– Csend, felelt az ifjú; bocsásson be…
– Mit akar? Kicsoda ön?
– Hogy kérdezheti? Én a Bosszúálló szerzője vagyok; a szívemet keresem, amelyet a nyíláson át az ön szobájába ejtettem.
– Boldogtalan ifjú, szólt a művésznő, ön halálát lelhette volna.
– Hallgasson meg, Sidonie, folytatta Rodolphe megmutatva a levelet, amelyet az imént kapott. Láthatja, hogy a szerencse és a dicsőség mosolyg felém… Tegye a szerelem ugyanazt, mit ők…
Másnap reggel Rodolphe a férfiruhában, amelyet Sidonie szerzett neki, kiszökhetett a nagybátyja házából… Elsietett a virágjáték-pályázat titkárához, és megkapta az arany vadrózsát, amely száz tallért ért, és ez a száz tallér körülbelül addig tartott, ameddig a rózsák élni szoktak.
Egy hónappal utóbb Monetti urat meghívta az unokaöccse, hogy tisztelje meg jelenlétével a Bosszúálló bemutatóját. Hála Sidonie kisasszony tehetségének, a darab tizenkét előadást ért meg, és negyven frankot hozott szerzőjének.
Kevéssel ezután a nyári időben Rodolphe a Saint-Cloud úton lakott, a boulogne-i erdőből jövet balra harmadik fa, ötödik ág.
Fordította: Komor Gyula