Bohém-világ – III. fejezet

2007. május 6.

Böjti szerelem. HENRI MURGER regényének III. fejezete

Egy böjti estén Rodolphe korán tért haza azzal a szándékkal, hogy dolgozni fog. De alig ült az asztalhoz és alig mártotta tollat a tintába, amikor különös zaj vonta magára a figyelmét; odaillesztve fülét az indiszkrét falhoz, amely a szomszéd szobától elválasztotta, és hallhatta, tökéletesen megkülönböztethette az ott folyt párbeszédet, amelyet csókok és egyéb szerelmi ömlengések szakítottak félbe.
– Az ördögbe, gondolta Rodolphe, a függő órára nézve, még nincs későn… és szomszédnőm oly Júlia, aki az ő Rómeóját rendesen jóval a fülemüle éneke után is itt fogja. Nem fogok az éjjel dolgozhatni.
És fogta a kalapját, aztán elment.
Amint a kulcsot a kapus fülkéjébe helyezte, azon érte a kapus feleségét, hogy egy imádója félig átölelte. Szegény asszony annyira megrémült, hogy öt percig úgy maradt és nem bocsátotta ki Rodolphe-ot.
– Elvégre, gondolta ez, vannak pillanatok, amelyekben a kapusnék asszonyokká lesznek.
És kaput nyitva, a sarokban egy tüzért talált meg egy szakácsnőt, kik kezet szorítva, a szerelem zálogait váltogatták.
– Aki adta, mondja Rodolphe odatekintve a harcosra és erőteljes társnőjére, íme eretnekek, akik cseppet sem gondolnak azzal, hogy böjtben vannak.
Nekiindult, hogy egy barátjához menjen, aki a szomszédban lakott.
– Ha Marcel otthon van, mondja, azzal töltjük az estét, hogy szidjuk Colline-t. Valamit csak kell tennie az embernek….
Amint erőteljesen kopogtatott, az ajtó félig kinyílt és megjelent egy fiatalember, akinek egyszerű öltözéke egy szemüveg és egy ing volt.
– Nem fogadhatlak, szólt Rodolphe-hoz.
– Miért nem?
– Ej; azért, mondja Marcel egy női fejre mutatva, amely egy függöny mögül megjelent. Itt a válaszom.
– Nem szép, mondja Rodolphe, akinek orra előtt becsapódott az ajtó. Tessék, monda magában, mikor az utcán volt, most mit tegyek? Hátha Colline-hoz megyek? Azzal töltjük majd az időt, hogy szapuljuk Marcelt.
Áthaladva az Ouest utcán, amely rendesen sötét és néptelen, Rodolphe megkülönböztetett egy árnyékot, amely mélabúsan sétált rímeket mormolva fogai közt.
– Hé, hé! – mondja Rodolphe, micsoda szonetten töri a fejét az a gólyalábú? No lám, Colline!
– No lám, Rodolphe! Hová?
– Hozzád.
– Nem találsz otthon.
– Mit csinálsz itt?
– Várok.
– Mire vársz?
– Ah, mondja Colline gúnyos szenvedéllyel, mire várhat az ember, ha húsz éves, ha az égen csillagok vannak és nóták a légben?
– Beszélj prózában.
– Nőre várok.
– Jó estét, mondja Rodolphe és monologizálva folytatja útját. Juj! – szól magában, talán szent Ámor napja van ma és lépést, sem tehetek, hogy szerelmesekbe ne ütközzem. Ez erkölcstelen és botrányos, hol bujkál a rendőrség?
Minthogy a Luxembourg még nyitva volt, Rodolphe belépett, hogy megrövidítse az útját. Az elhagyatott fasorok közepette gyakran látott maga elől menekülni a léptei zajától megriasztott párokat, amelyek rejtélyesen összefogódzkodtak, és amint egy költő mondja, a csend és homály kettős gyönyörét keresték.
– Tessék, mondja Rodolphe, olyan este ez, mintha csak regényből másolták volna.
És ezalatt önkéntelenül is kellemes érzés vett erőt rajta; padra ült és érzelegve nézte a holdat.
Csakhamar valami képzelgő láz fogta el teljesen, Úgy tetszett neki, hogy a márványistenek és hősök, amelyek a kertet megnépesíték, elhagyják talapzatukat, hogy a szomszédságukban levő isten¬nőknek és hősnőknek udvaroljanak. Jól hallotta, amint a kövér Héraklész madrigálokat zengett Vellédának, amelynek tunikája ma különösen rövidnek tetszett.
A padról, amelyen ült, meglátta a vízmedence hattyúját, amely egy közeli nimfához csúszott.
– Jól van, gondolta Rodolphe, aki belement ebbe a mitológiába, íme Jupiter, aki a Léda találkájára siet. Csak meg ne csípje őt az őr.
Majd kezébe fogta a homlokát, és mindjobban érezte az érzelmek töviseit. De az álmodozás e szép pillanatában Rodolphe-ot hirtelen felébresztette egy őr, aki hozzálépett és megütötte a vállát.
– Távoznia kell, uram, szólt.
– Az szerencse, gondolta Rodolphe. Ha még öt percig maradok, több nefelejcs lett volna a szívemben, mint amennyi a Rajna partján terem vagy Karr Alphonze regényeiben.
Útnak indult, gyorsan elhagyta a Luxembourgot, félhalkan dúdolgatva valami érzelgős románcot, amely neki a szerelem Marseillaise-e volt.

Félórával utóbb, nem tudni hogyan, a Pradóban volt, és puncsos pohár előtt telepedve, beszélgetett egy nagy legénnyel, aki az orráról volt híres, mert ez egy különös privilégium folytán oldalról nézve vércsecsőrszerű, elölről pedig pisze volt; egy orrondi, aki nem volt minden híján, és akinek elég gáláns kalandja volt, hogy hasonló helyzetben jó tanácsot mondhasson és használhasson barátjának.
– Nos, szólt Schaunard Alexandre, az orros ember… ön szerelmes.
– Igen, kedvesem… most fogott meg, mint a hatalmas fogfájás, amely a szívben fészkel.
– Adjon dohányt, szólt Alexandre.
– Képzelje csak, folytatja Rodolphe, hogy két órája csupa szerelmessel találkozom, férfiakat
és nőket párjával. Az az eszmém támadt, hogy a Luxembourgba lépjek, ahol minden fajta fantazmagóriát láttam, ez rendkívüli módon meghatotta szívemet; elégiák írására késztet; bégetek és turbékolok; átváltozom félig birkává, félig galambbá. Nézzen meg egy kicsit, bizonyos, hogy gyapjú és toll van rajtam.
– Hát mit ivott? – kérdi Alexandre türelmetlenül, úgy várok, mint valami modell.
– Biztosítom, hogy teljesen józan vagyok, mondja Rodolphe. Azaz nem… ki kell jelentenem, hogy szükségét érzem annak, hogy valamit megöleljek. Látja, Alexandre, az embernek nem jó egyedül lenni; egyszóval segítenie kell, hogy asszonyt találjak… Bejárjuk a báli termet és az első, akit megmutatok, annak megmondja, hogy szeretem.
– Miért nem mondja meg személyesen? – kérdi Alexandre remek orrhangon.
– Ej, kedvesem, mondja Rodolphe, biztosítom, hogy egészen elfelejtettem, hogyan kezd az ember az ilyenek elmondásába. Minden szerelmi regényemhez barátaim írták az előszót és némelyikük még a megoldást is. Sohasem tudtam kezdeni.
– Elég, ha végezni tud, mondja Alexandre; de értem önt. Láttam egy fiatal leányt, aki szereti az oboát; annak talán megfelel ön.
– Oh, szól Rodolphe, azt szerelném, hogy fehér kesztyűje és kék szeme legyen.
– Az ördögbe is, kék szem, az még lehetséges… de fehér kesztyű … Tudja, bajos ám minden egyszerre … Egyébiránt menjünk az arisztokrata részbe.
– Nézze, mondja Rodolphe a terembe lépve, hol a helyiség elegáns hölgyei voltak, ez elég szelídnek látszik… és egy elég jól öltözött fiatal leányra mutatott, aki a terem egyik zugában tartózkodott.
– Jól van, felelt Alexandre; maradjon csak kissé hátra; majd én ön helyett feléje dobom a szenvedély üszkét. Ha jönnie kell, … majd szólítom.
Tíz percig tárgyalt Alexandre a fiatal leánnyal, aki időről-időre hangosan kacagott, és végül mosolyt vetett Rodolphe felé, amely mosoly eléggé kifejezte ezt:
– Jöjjön, ügyvédje megnyerte a perét.
– Menjen hát, mondja Alexandre; mienk a győzelem; a kicsike bizonyára nem kegyetlen; de kezdetben vágjon naiv arcot.
– Felesleges tanácsolnia.
– Akkor hát adjon kis dohányt, mondja Alexandre, és üljön melléje.
– Istenem, szól a leányka, mikor Rodolphe melléje ült, milyen furcsa a maga barátja; olyan a hangja, mint a vadászkürté.
– Mert hát muzsikus, felel Rodolphe.
– Két órával utóbb Rodolphe és társnője a Saint Denis utca egy háza elé értek.
– Itt lakom, mondja a leányka.
– Nos, édes Louise, mikor és hol láthatom viszont?
– Önnél, holnap este nyolc órakor.
– Igazán?
– Itt a szavam, felelt Louise és üde arcát Rodolphe felé tartotta, a ki szinte bele kapott a fiatalság és egészség szép, érett gyümölcsébe.
Rodolphe mámorosán, félőrülten tért haza.
– Ah, szólt nagy léptekkel körül futva a szobájában, ez nem maradhat így. Verset kell írnom!
Másnap reggel a kapusa a szobában vagy harminc lap papirost talált, amelyeken fölül ez az egy szál felséges alexandrinus volt olvasható:
– Oh, Ámor, édes Ámor, ifjúság fejedelme!

Ezen a napon, már hogy másnap, Rodolphe korán ébredt és bár keveset aludt, azonnal felkelt.
– Ah, kiáltott fel, ma van tehát a nagy nap… de tizenkét órát kell várakoznom… mivel töltöm el ezt a tizenkét örökkévalóságot?
És amint tekintete az íróasztalára esett, úgy tetszett neki, mintha a tolla ezt intené:
– Dolgozzál!
– Ah, igen, dolgozni, micsoda prózai szó!… Nem maradok itt; itt tintaszag terjed.
Beült egy kávéházba, ahol biztosan tudta, hogy nem találkozik pajtásokkal.
– Meglátnák, hogy szerelmes vagyok, gon¬dolá, és már előre is bántanák az eszményképemet.
Nagyon szerény ebéd elköltése után a vasúthoz sietett és egy kupéba szállt.
Félóra múlva a ville-d’avrayi ligetben volt.
Rodolphe egész nap sétált; bejárta a gyönyörű, ifjúhodó vidéket s csak estefelé tért vissza Párizsba.
Miután rendbe szedte a templomot, amelyben eszményét készült fogadni, kellően felöltözködött és nagyon sajnálta, hogy nem öltözködhetik fehérbe.
Héttől nyolc óráig a várakozás heves lázának volt áldozata; valami lassú kínzás volt ez, amely régi napokra emlékeztette, régi szerelmekre, amelyek elbájolták. Azután, szokás szerint, ábrándozott nagy szenvedésről, tíz kötetes szerelemről, igazi lírai költeményről holdfényével, naplementével, találkákról a fűzfák alatt, féltékenységről, sóhajokról és a többi.
Ily állapotba került mindig, valahányszor a véletlen nőt vezetett ajtajához, és egyik sem távozott tőle dicskoszorú és könny-nyaklánc nélkül.
– Jobb szerettek volna kalapot, vagy cipőt, mondták barátai.
De Rodolphe makacskodott, és mindeddig a sok lecke, amelyen átesett, nem gyógyította ki. Folytonosan várta a nőt, aki eszményképhez álljon modellt, egy bársony ruhás angyalt várt, akihez kedvére intézheti majd szonettjeit, amelyeket fűzfa sípon fújt.
Végre hallotta Rodolphe, amint a „szentelt óra” ütött, és amint érchangon elrezgett az utolsó ütés, látta, amint az ingaórán levő Ámor és Psziché egymást megölelték. Ugyanabban a pillanatban kétszeri félénk kopogtatás hallatszott az ajtón.
Rodolphe ajtót nyitott.

Louise jött.
– Szótartó vagyok, mondá, láthatja.
Rodolphe összehúzta a függönyöket és új gyertyát gyújtott meg.
Ezalatt a kicsike letette vállkendőjét, kalapját, és az ágyra helyezte. Az ágynemű vakító fehérsége mosolyra késztette és majdnem pirulásra.
Louise inkább kecses volt, mint csinos; üde arcában a naivitás és kitanultság pikáns vegyülékét tüntette fel. Mintha Greuze egy eszméjét Gavarni dolgozta volna ki. A fiatal leány elragadó fiatalsága egy oly öltözet keretében jelent meg, amely bár egészen egyszerű volt, mégis a kacérság ama veleszületett tudományáról tanúskodott, amellyel minden nő rendelkezik első pelenkájától a nászruháig. Louise különben nyilván különösen tanulmányozta az állások elméletét, és Rodolphe előtt, aki művészi szemmel vizsgálta, egész sereg csábító helyzetet foglalt el, amelyek keresettségében sokszor több volt a kecsesség, mint a természetesség. Finom cipőbe bujtatott lába nagyon apró volt… még olyan ember számára is, aki andalúziai vagy kínai kicsinységért rajong. Ami a kezet illeti, ápoltsága henyélésre vallott. Valóban, hat hónap óta nem volt kitéve a tűszúrásoknak. Szóval, Louise ama röpke vándormadarak egyike volt, akik szeszélyből és gyakran kényszerűségből egy nap, vagy inkább egy éjjel fészket raknak a diákvárosrészben, és szívesen ott maradnak néhány napig, ha jó kedvvel, vagy szalagokkal ott tudják őket tartani. Miután egy óráig elcsevegtek, Rodolphe megmutatta neki, mily példát nyújtanak Ámor és Psziché.
– Ez Pál és Virginia? – kérdé.
– Igen, felelt Rodolphe, a ki nem akarta ellenmondással zavarba ejteni.
– Jól értik egymást, mondja Louise.
– Sajna, gondolta Rodolphe a leányt nézve, szegény gyermek nem sokat ért az irodalomhoz. Biztos vagyok benne, hogy a szív helyesírására szorítkozik, amely a többes szám k-ját g-nek írja.
Veszek majd neki egy nyelvtant.
Ezalatt, minthogy Louise panaszkodott, hogy a cipő bántja, lekötelező előzékenységgel segített neki a cipők levetésénél.
Egyszerre kialudt a gyertya.
– Ejnye, kiáltott fel Rodolphe, ugyan ki oltotta el a gyertyát?
Vidám kacaj volt a felelet.

Néhány nappal később Rodolphe az utcán találkozott barátaival.
– Hol bujkálsz? – kérdék ezek. Sehol sem látni téged.
– Házi költészettel foglalkozom, felelt Rodolphe.
A boldogtalan igazat mondott. Többet követelt a leánytól, mint amennyit ez nyújthatott neki. Louise nem a lant hangján szólalt meg. Hogy úgy mondjam, a szerelem paraszt hangján beszélt, és Rodolphe mindenképpen irodalmi nyelvet követelt, így aztán nem értették meg egymást.
Egy hét múlva, ugyanazon a bálon, ahol Rodolphe-ra talált… Louise egy szőke ifjúval találkozott, aki többször táncolt vele, és a bál vége felé a maga lakására vezette.
Másodéves diák volt, aki nagyon jól beszélte a mulatozás prózáját, szép szeme volt és csengő zsebe. Louise papirost, tintát kért tőle, és így fogalmazott levelet irt Rodolphe-nak:

   „Ne várjál többé Reám; csókollak utószor. Pá.
                                                                    Louise.”

Amikor Rodolphe hazajövet elolvasta a levelet, a gyertya hirtelen kialudt.
– Íme, szólt Rodolphe elmélkedő módon, ez az a gyertya, amelyet akkor gyújtottam meg, amikor Louise jött; véget ért viszonyunkkal. Ha tudtam volna, hosszabbat választok, tette hozzá kissé kesernyésem, kissé fájdalmasan és kedvese levelét egy fiókba helyezte, amelyet néha szerelmi katakombáknak nevezett.
Egy nap, amikor Marcelnél volt, Rodolphe, hogy pipáját meggyújtsa, a földről felvett egy darab papirost, amelyen felismerte a Louise helyesírását.
– Van nekem, szólt barátjához, kéziratom ugyanettől a nőtől, csakhogy két hibával kevesebb van a levélben, mint a tiedben. Vajon azt jelenti-e az, hogy engem jobban szeretett, mint téged?
– Azt jelenti, hogy bamba vagy, felelt Marcel; fehér váll, fehér kar nem szorul nyelvtani ismeretekre.

Fordította: Komor Gyula

Hasonló bejegyzések