Bohém-világ – I. fejezet

2007. április 9.

Hogyan alapították meg a cigány-asztaltársaságot? HENRI MURGER regényének I. fejezete

Íme, hogyan történt, hogy a véletlen, amelyet a szkeptikusok a jó isten ügynökének mondanak, egy szép napon összeköttetésbe hozta azokat az embereket, akiknek testvéri szövetkezése utóbb megalkotta az asztaltársaságot a bohém-világ ama töredékéből, amelyet e könyv szerzője igyekezett megismertetni a közönséggel.

Egy reggel, április 8-a volt, Schaunard Alexandre-t, aki a festészet és a zene szabad művészetét művelte, hirtelen felébresztette a nótázás, amelyet a szomszéd kakasa végezett, a ki Schaunard-nak órául szolgált.
– Aki adta! – kiáltott fel Schaunard, az én tollas órám siet, lehetetlen, hogy már ma legyen!
E szavakat mondva hirtelen kiugrott egy bútorból, amelyet saját leleményessége talált fel, és amely éjjel az ágy szerepét játszotta; nem akarunk szemrehányást tenni, de elég rosszul játszotta a szerepet! Nappal pedig az összes egyéb bútorokat helyettesítette, amely az előző tél erős fagya következtében hiányzott; olyan: ha akarom ez, ha akarom az-féle bútor.
Hogy védekezzék a hajnali szellő csípőssége ellen, Schaunard gyorsan magára kapott egy ragyogó csillagocskákkal behintett, rózsaszínű szatin-alsószoknyát, amelyet hálókabátul használt. Ezt a lim-lomot egykor valami álarcosbál éjjelén a művésznél felejtette egy bolondos leány, aki elkövette azt a bolondságot, hogy hajlott a Schaunard csalfa ígéreteinek; Schaunard mint Mondor márki jelent meg, és zsebében egy tucat tallér csábító csengését hallatta; valami képzeletszülte pénz volt az, amelyet vasformával vertek ki bádoglemezből, és amelyet egy színház kellékesétől kért kölcsön.
Miután felvette pongyoláját, a művész felnyitotta ablakát, és a spalétákat. Napsugár tűzött be a szobába fénynyíl gyanánt, és arra kényszeritette, hogy felmeressze szemét, amelyet még az álom ködje fátyolozott be; ugyanakkor egy közeli tornyon ötöt ütött az óra.
– Ez maga a hajnal – mormogá Schaunard – bámulatos. De, tette hozzá a falon függő naptárt tanulmányozva, nincs benne tévedés. A tudomány adatai biztosítanak róla, hogy az év jelen szakaszában, a nap nem kelhet fel, csak fél hatkor; még csak öt óra, és már fenn van. Bűnös túlbuzgóság; a csillagzat jogtalanságot követ el; panaszt emelek majd a földrajzi hosszak hivatalában. Egyébiránt, tette hozzá, kissé nyugtalankodnom kellene; ma bizonyára a tegnapot követő holnap van, és minthogy tegnap 7-ike volt, ha Szaturnusz nem halad rák módjára, ma április 8-a van, és ha hiszek e papír szavainak, szólt Schaunard újból elolvasva a hivatalos felmondást, amelyet végrehajtó erősített volt a falra, ma, pontban tizenkét órakor kell kiürítenem e lakot és Bernard úrnak, a háziuramnak hetvenöt franknyi összeget kell fizetnem, három lejárt fertályért, amely összeget nagyon hitvány levélben követel rajtam. Mint mindig, most is reméltem, hogy a véletlen lesz szíves az ügy elintézésével fáradozni, csakhogy nyilván nem volt kezese. Elvégre még van a magam számára hat órám; ha jól kiaknázom az időt, talán… Menjünk…menjünk, útra fel, tette hozzá Schaunard.
Éppen fel akarta ölteni felöltőjét, amelynek szövete egykor hosszúszőrű volt, most azonban határozott kopaszságot tanúsított, amikor hirtelen mintha tarantella csípte volna meg, a szobájában saját szerzeményű koreográfiát kezdett járni, amely nyilvános táncestélyeken már gyakran kinyerte számára a csendőrség elismerését.
– Ejha! Ejha! – kiáltott fel, mégis különös, hogy a reggeli levegő mily gondolatokra juttat; úgy tetszik, nyomában vagyok áriámnak. Lássuk csak…
És Schaunard félig meztelenül leült a zongorája elé, és miután az akkordok viharzó tömegével felkeltette az alvó hangszert, folyton monologizálva üldözte a zongorán a dalfrázist, amelyet már régóta keresett.
– Do, szol, mi, do, la, szi, do, ré, bum, bum. Fa, ré, mi, ré… Juj, juj! – hamis, mint a Júdás ez a ré, szólt Schaunard, erősen ráütve a kétes hangú billentyűre. Nézzük mollban… Ügyesen vissza kell adnom egy fiatal leány keservét; a lányka fehér Margit-virág szirmait dobálja egy kék tóba. Íme, az ötlet nem a legújabb; de hát most divatos, és alig lehetne kiadót találni, aki románcot merne közzé tenni, amelyben kék tó ne lenne, hát csak bele kell törődnöm… Do, szol, mi, do, la, szi, do, ré; meg vagyok elégedve ezzel, eléggé a Margit-virágra, különösen ha valaki jól tudja a botanikát: La, szi, do, ré, gonosz ré, eredj! Most, hogy jól megértsék a kék tavat, valami nedvesség, azúrság, a holdvilág kell, mert hát a hold is jelen van. Ejha, megjön! Ne felejtsük a hattyút… Fa, mi, la, szol – folytatá Schaunard megütögetve a legmagasabb oktáva kristálytiszta hangjait. Hátra van még a fiatal leány búcsúja, amikor eltökéli magában, hogy a kék tóba veti magát és így egyesül majd a hó alá temetett kedvesével. Ez a megoldás nem világos, mormogá Schaunard, de érdekes; kell valami gyöngéd, mélabús; megjön, megjön, íme egy tucat ütem, amely zokog, mint Magdolna, hasogatja a szívet! Brr! Brr! – mondja Schaunard reszketve a csillagos alsószoknyában, csak fát is tudna hasogatni. Van a hálófülkémben egy gerenda, mely nagyon utamban van, amikor vendégeket fogadok … ebédre; kis tűzre telik majd belőle…, La, la … ré, mi, mert érzem, hogy az ihlet náthába burkolva száll meg. Ej mit, annál rosszabb, fullasszuk meg a leánykát.
És mialatt ujjai a nyöszörgő hangszert gyötörték, Schaunard lángoló szemmel, hegyezett füllel üldözte a dallamot, amely elérhetetlen tündér gyanánt lebegett a hangzó ködben, amit a hurok rezgései keltettek a szobában.
És kellemetlen hangon dudorászta a szöveget, amely a víg operák és a tánczene különleges költészetéből való volt.
   A szőke kis leányka
        Csillagos ég felé 
        A gallérját lehányva
        Szemét fölemelé.
        Az azúrkék tónak — —
        — — — — — —

– Mi? mi? – kiáltá Schaunard jogos méltatlankodással. ezüstös hullám azúrkék tóban! Ezt még észre sem vettem. Ez elvégre nagyon is romantikus; ez a költő hülye, sohasem látott sem ezüstöt, sem tavat. A ballada különben is ostoba; a versek metszete akadályoz a komponálásban, majd magam írom meg a verseimet, és nem is később, mint most azonnal, úgy benne vagyok, hogy bizonyára helyes kuplévázlatot írok, amelyet majd zenémhez szabok.
És Schaunard két keze közé kapva a fejét, oly halandó komoly magatartását öltötte fel, aki összeköttetésbe lép a múzsákkal.
Néhány percig tartott a szent ágyasság és világra szülte egyikét ama formátlanságoknak, amelyeket a librettisták elég könnyedén megcsinálnak, hogy a zeneszerzőknek kaptafákul szolgáljanak. Csakhogy Schaunard kaptafájának volt valami értelme; világosan tükröződött benne a nyugtalanság, amelyet agyában április 8-ának hirtelen bekövetkezése keltett fel.
Íme a kuplé:
Nyolc meg nyolc az tizenhat, 
        Hatot hozzá, egyet el,
        Ki az, aki nekem ad
        Épp annyit, amennyi kell?!    
        Hitelezzen énnekem
        Nyolcszáz frankot, ez elég,
        S hogyha meg kell fizetnem,
        Tán csakugyan fizetnél

Refrén
És ha fönt az óralapon
        Negyed híján lesz dél,
        A házbért szépen odaadom,
        A háziuramnak:

– Az ördögbe is, mondja Schaunard olvasva a szerzeményét, dél és háziuramnak nem éppen milliót érő rímek, de nem érek rá arra, hogy milliomost csináljak belőlük. Nézzük most, hogy a hangjegyek mint kelnek egybe a szótagokkal.
És a neki sajátos orrhangon újból belekezdett románca elénekelésébe. Kétségkívül megelégedve az elért sikerrel, Schaunard üdvözölte magát, diadalmas arcfintorgatással, amely mindenkor, amikor meg volt elégedve önmagával, mintegy accent circonflex helyezkedett nyargalvást az orrára. De ez a kevély boldogság nem tartott sokáig.
Tizenegyet ütött a közeli toronyóra; mindegyik ütés zöngése behatolt a szobába és elhalt ott tréfálkozó hangokba, melyek mintha azt kérdezték volna a boldogtalan Schaunard-tól:
– Készen vagy?
A művész felugrott a székéről.
– Az idő fut, mint a szarvas, szólt… Már csak háromnegyed órám marad, hogy megleljem a hetvenöt frankomat, és új lakásomat. Sohsem érem el ezt a célt; nagyon is belevág a bűvészet körébe. Nézzük csak, öt percet engedélyezek magamnak, hogy kifundáljak valamit.
És fejét két térde közé dugva az elmélkedések örvényébe ereszkedett.
Az öt perc elmúlt, és Schaunard ismét felemelte fejét, de mitsem talált, ami hasonló lett volna hetvenöt frankhoz.
– Csakugyan nincs más mód arra, hogy innen elkerüljek, mint az, hogy egészen természetes úton, távozom, szép az idő, barátom, a véletlen talán a napban sétál. Majd csak szívesen lát vendégül, amíg megtalálom a módot arra, hogy Bernard úrral leszámoljak.
Schaunard összeszedte mindazt, ami belefért felöltőjének pincemélységű zsebeibe, azután egy kendőbe kötött némi fehérneműt, és elhagyta a szobát, nem úgy, hogy előbb néhány búcsúszót ne intézett volna otthonához.

Amint kihaladt az udvaron, a kapus, aki úgy látszik, őt leste, megállította:
– Hé, Schaunard úr, kiáltott fel, elállva az utat a művésznek, meg tetszett feledkezni? Ma 8-a van?
Schaunard összerezzent.
– Nyolc meg nyolc az tizenhat, hatot hozzá, egyet el… Ej, egyébre sem gondolok.
– Úgy van a dolog, hogy némi hátralékban tetszik lenni a házbérrel. Most már fél tizenkettő az óra és az új lakó minden pillanatban itt lehet. Szíveskedjék sietni.
– Hát akkor, felelt Schaunard, hadd menjek, keresek bútorszállító kocsit.
– Helyes, de mielőtt kiköltöznék, van egy kis formalitás. Meghagyták nekem, hogy ne hagyjak elvinni egy hajszálat sem, amíg ki nem fizette a három fertály lakbérét. Bizonyára kész ezt megcselekedni.
– Hogyne! – felelt Schaunard, és egyet lépett előre.
– Akkor hát, felelt a házmester, ha szíves lesz belépni fülkémbe, átadom a nyugtát.
– Majd ha visszajövök.
– Miért nem azonnal? – kérdé a házmester állhatatosan.
– A bankárhoz megyek… Nincs nálam pénz.
– Haha! – viszonzá a másik nyugtalanul, pénzért tetszik menni? Akkor hát, hogy lekötelezzem, megőrizem ezt a kis csomagot, amelyet ön hóna alatt tart, és amely még zavarhatná.
– Házmester úr, szólt Schaunard méltósággal talán bizony nem bízik meg bennem? Azt hiszi tán, zsebkendőben viszem el a bútoraimat.
– Bocsásson meg, uram, felelt a kapus, kevésbbé nagy hangon, ez az én tisztem. Bernard úr határozottan meghagyta, hogy ne engedjek elvinni egy hajszálat sem, amíg nem fizetett.
– De nézze csak, mondja Schaunard kinyitva a csomagot, ez nem haj, hanem ingek vannak itt, amelyeket a mosónőhöz viszek; a bankár mellett lakik, húszlépésnyire innen.
– Ez már más, szól a kapus, miután megvizsgálta a csomag tartalmát. Tolakodás nélkül szólva, Schaunard úr, megtudhatom-e új lakcímét?
– A Rivoli utcán lakom, felel a művész hidegvérrel és már az utcán is, volt gyorsan kereket oldva.
– Rivoli utca, dörmögé a kapus, orrába dugva ujjait; elég furcsa, hogy adtak neki szobát a Rivoli utcában, és még csak nem is tudakozódtak róla itt; igazán furcsa. Elvégre, nem cipeli el mindig a bútorjait fizetés nélkül. Csak ne jöjjön a másik lakó éppen akkor, amikor Schaunard úr kiköltözik. Szép zajongás lenne az a lépcsőzeten. No hát tessék, szólt egyszerre kidugva fejét a kis ablakon, éppen jön az új lakóm.
Követve egy hordártól, aki nyilván nem gör¬nyedt a terhének súlya alatt, XIII. Lajos korabeli fehér kalapos fiatalember lépett be a kapualjába.
– Uram, kérdi a kapustól, aki elibe ment, üres már a szobám?
– Még nem, uram, de mindjárt az lesz. Az az úr, aki lakja, éppen kocsiért ment, amely elviszi a bútorait. Addig is, uram, az udvaron helyezheti el a bútorzatát.
– Tartok tőle, hogy megered az eső, felelt a fiatalember nyugodtan rágicsálva egy ibolyacsokrot, amelyet fogai közt tartott; a bútorom elromolhatnék. Hordár, tette hozzá az emberhez fordulva, aki mögötte állt hordva mindenféle holmit, amelyek természetével a kapus nem bírt tisztába jönni, tegyen le mindent a kapualjában, és siessen régi lakásomba, aztán hozzon el mindent, ami még ott maradt, drága bútoraimból és műtárgyaimból.
A hordár a fal mellé sorakoztatott több hat vagy hét lábnyi spanyolfal-félét; az egyes részek ebben a pillanatban még egymáson nyugodtak, de nyilván könnyen voltak szétszedhetők.
– Tessék, szól a fiatalember a hordárhoz, félig felnyitva az egyik keretet, és egy szakadást mutatva, amely a vászont megrongálta, ez aztán a szerencsétlenség, széttörte a nagy velencei tükrömet. Második útjában igyekezzék ügyelni; különösen vigyázzon a könyvtáramra.
– Mit akar ez az ő velencei tükrével? – mormogá a kapus, és nyugtalankodó arccal keringett a falhoz támasztott keretek körül. Nem látok én semmiféle tükröt. Nyilván valami tréfa. Én bizony csak spanyolfalat látok. De hiszen mindjárt meglátjuk, mit hoz második kerülőjében.
Hát az a lakó nem akar egyhamar pusztulni? Fél órával múlt dél, és szeretnék beköltözni – szólt a fiatalember.
– Nem hiszem, hogy még sokáig késnék, felelt a kapus; de hiszen nem nagy a baj, mert hiszen az ön bútorai még nem érkeztek meg, tette hozzá hangsúllyal.
A fiatalember felelni akart, amikor egy minisztériumi dragonyos lépett be.
– Bernard urat keresem, szólt, levelet húzva ki az oldalán lefüggő nagy bőrtáskából.
– Itt lakik – felel a kapus.
Íme, levél a számára, mondja a dragonyos; kérem, szíveskedjék aláírni. És odatartotta a házmester felé a vevényt, amelyet a házmester be is vitt a fülkéjébe, hogy aláírja.
– Bocsánat, ha magára hagyom, szólt még a fiatalemberhez, aki türelmetlenül sétált az udvaron; de íme egy levél a minisztériumból Bernard úrnak, a gazdámnak, hát meg kell néki mutatnom.
Amikor a kapus belépett Bernard úrhoz, ez éppen borotválkozott.
– Mit akar, Durand?
– Uram, felelt a házmester, sipkát emelve, egy ordonánc hozta ezt az ön számára; a minisztériumból jön.
És odatartotta Bernard-nak a levelet, amelynek borítékján a hadügyminisztérium bélyege volt látható.
– Oh, Istenem! – mondja Bernard úr annyira megindultan, hogy majdnem megvágta magát a borotvájával, a hadügyminisztériumból! Bizonyos, hogy kinevezésem a becsületrend lovagjává, amelyre oly régóta vágyakozom; végre megjutalmazzák jeles magamtartását. Fogja, Durand, szólt, aztán mellényzsebében kotorászva, itt van száz sou, igyék az egészségemért. Ej na, most nincs nálam az erszé¬nyem; majd mindjárt megadom; várjon csak.
A kapust e nagylelkűség megdöbbentő rohama, amely éppen nem volt a háziúr szokása, annyira megindította, hogy fejébe csapta a sipkáját.
De Bernard úr, aki máskor szigorúan lehordta volna a társadalmi hierarchia törvényeinek e megszegését, most nem látszott észrevenni. Feltette szemüvegét, felbontotta a borítékot egy vezír tiszteletteljességével, aki a szultán fermánját kapja, és belekezdett a sürgöny olvasásába. Az első soroknál rémes torzvonások keresztezték szerzetes arca kárminpiros kövérségét, és apró szeme szikrákat hányt, amelyek majdnem lángra gyújtották parókája fürtjeit.
Végül a vonásai annyira eltorzultak, hogy azt hihette az ember, földrengés érte az arcát.
Íme, mi volt írva a hadügyminisztérium papírjára, amelyet lóhalálába, hozott a dragonyos, és amelyre nézve Durand úr egy vevényt irt alá.

„Tisztelt úr és háziúr!
A politika, amely, ha a mitológiának lehet hinni, a jó modor őse, arra késztet, hogy tudassam önnel kegyetlen ínségemet, amely miatt nem tudok eleget tenni annak a szokásnak, hogy az ember kifizeti a lakbért, kiváltképp, ha tartozik vele. Mind e mai reggelig hízelgett a remény, hogy e szép napot azzal ünnepelhetem, hogy kifizetem házigazdám három nyugtáját. Ábránd, képzelem, eszmény! Amíg a biztosság párnáin aludtam, a végzet, melyet a görög anankénak mondott, a végzet megsemmisítette reményeimet. A pénz, amelynek érkezésére számítottam… Istenem, be rosszul is folynak az üzletek! … nem folyt be, és a tekintélyes összegekből, amelyeket meg kellett volna kapnom, nincs egyelőre csak három frankom, amit nekem hiteleztek. Nem is ajánlom fel önnek. Jobb napok is virradnak majd szép Franciaországunkra és reám, ne kételkedjék benne, uram. És amint bekövetkeztek, szárnyra kelek, hogy felkeressem önt, elvigyem, magammal vigyem az ön ingatlanából ama értékes tárgyakat, amelyeket ott hagytam, és amelyeket az ön védelmére bízok, valamint a törvényére, amely önnek megtiltja, hogy egy év leforgása előtt a holmikat eladja, ha ugyan így akarna ama összegekhez jutni, amelyek becsületem üzleti könyvében az ön javára vannak írva.
Különösen ajánlom figyelmébe zongorámat és a nagy keretet, amelyben hatvan hajfürt van, amelyeknek különböző színe a hajzatnak teljes fokozatát tüntetik fel, és amelyeket Ámor ollója vágott le a gráciák homlokáról.
Uram és háziuram, ön tehát most rendelkezhetik a termekkel, amelyekben laktam. Önre ruházom az engedélyt, aminek bizonysága saját aláírásom.
Schaunard Alexandre.”

Miután elolvasta a levelet, amelyet a művész ott irt a barátja hivatalában, aki a hadügyminisztérium alkalmazottja volt, Bernard úr méltatlankodva összegyűrte; és amint tekintete odavetődött Durand apóra, aki az ígért borravalót várta, durván ráförmedt, hogy mi keresnivalója van még.
– Várok uram!
– Mire?
– Uram, az ön nagylelkűsége… a jó hírért… – dadogá a kapus.
– Takarodjék! Micsoda dolog ez?! Maga fedett fővel áll itt előttem?
– De uram…
– Hordja el magát! Ne feleseljen! Távozzék, vagy ne, várjon csak, felmegyünk ennek a huncut művésznek a szobájába, aki kihurcolkodik, és nem fizet…
– Micsoda, szól a kapus, hát Schaunard úr…
– Úgy bizony – folytatja a háziúr, akinek dühe folyton fokozódott. Ha a legcsekélyebb holmit elvitte, elkergetem magát, értette? Elkergetem!
– De hiszen ez lehetetlen, rebegé a szegény kapus; Schaunard úr nem költözött ki, csak pénzért ment és kocsit akart rendelni, amely majd elvigye a bútorait.
– Elvigye a bútorait – kiált fel Bernard úr: fussunk, biztos vagyok benne, hogy már munkában van, csapdát állított magának, hogy eltávolítsa a fülkéjéből, és szabadon működhessék. Oh, micsoda tökfej maga, Durand.
– Ah, istenem, micsoda tökfej vagyok én! – kiált fel Durand apó remegve, feljebbvalója olympusi haragjától.
Bernard úr húzta a lépcsőház felé. Amint az udvarra érkeztek, a fehér kalapos fiatalember megszólította a kapust:
– Ej no, házmester, kiáltott, hát nem vehetem még át a lakásomat? Április 8-a van-e, vagy nincs? Nem itt vettem-e bérbe? Nem adtam-e borravalót, mi?
– Bocsánat, uram, bocsánat, mondja a háziúr, rendelkezésére állok. Durand, tette hozzá kapusához fordulva, majd magam felelek az úrnak. Fusson csak fel ahhoz a huncut Schaunard-hoz, aki bizonyára visszatért csomagolni; ha rajta kapja, zárja be, aztán siessen rendőrért.
Durand apó eltűnt a lépcsőn.
– Bocsánat, uram, szólt a háziúr bókolva a fiatalember előtt, akivel egyedül maradt, kihez van szerencsém?
– Uram, én az ön új lakója vagyok, szobát béreltem ebben a házban, a hatodik emeleten, és türelmetlenkedni kezdek, hogy a szoba még most sem üres.
– Vigasztalhatatlannak lát, uram, felelt Bernard úr; nehézségek merültek fel köztem és egyik lakóm között; éppen az az, akit ön fog felváltani.
– Uram, uram, kiált le a legmagasabb emelet egyik ablakából Durand apó, Schaunard úr nincs itt … de a szobája itt van… Oh, mily tökfilkó vagyok, azt akartam mondani, hogy nem vitt el semmit, egy hajszálat sem, uram.
– Jól van, jöjjön le, mondja Bernard úr. Istenem, folytatta a fiatalemberhez fordulva, egy kis türelmet kérek. Kapusom majd a pincébe helyezi el azokat a holmikat, amelyek a fizetésképtelen lakóm szobáját megtöltik, és félóra múlva birtokába veheti a szobát; egyébiránt az ön bútorai még nem érkeztek meg.
– Bocsánat, uram, felel a fiatalember nyugodtan.
Bernard úr körülnézett, de nem látott mást, csak a spanyolfalat, amely már a kapust is nyugtalanította.
– Hogyan?! Bocsánat? … Micsoda… – dörmögé; de hisz én semmit sem látok.
– Tessék, szólt a fiatalember feltárva az egyes kereteket és a meglepett háziúr szeme elé tartotta egy jáspis oszlopcsarnokos palota remek berendezését, domborművekkel, festményekkel.
– De bútorzata? – kérdi Bernard úr.
– Itt van, felel a fiatalember a fényes bútorzatra mutatva, amely a palotába volt festve, amelyet az imént vett meg egy társaság színházának árverésén a Boullion házban.
– Uram, folytatja a háziúr; akarom hinni, hogy ezeknél komolyabb bútorai vannak?
– De kérem az ilyen tiszta stílű bútorzat…
– Megértheti, hogy biztosítékaim kellenek bérlőimtől.
– Ejha, hát egy palota nem elég biztosíték egy padlásszoba béréért?
– Nem, uram, nekem bútor kell, igazi bútor, mahagónifából.
– Sajnos, uram, sem arany, sem mahagónifa nem boldogit, monda egy régi bölcs. És aztán én nem is szenvedem, nagyon is ostoba fa; mindenkinek mahagóni bútorja van!
– De elvégre is, uram, csak van valami bútorja, bárminő is?
– Nincs; nagyon is sok helyet foglal el a szobákban, amikor székek is vannak, az ember azt sem tudja, hová üljön.
– De ágya csak van?! Hol szokott lenyugodni?
– Megnyugszom a gondviselésben, uram!
– Bocsánat, még egy kérdés, szól Bernard úr, az ön foglalkozása, ha szabad kérdenem?
Ebben a pillanatban megjött második kerülőjéről a hordár, és belépett az udvarra, a taligáján felhalmozott holmik közt festőállvány is volt.
– Ah, uram, kiáltott fel Durand apó rémülten, és a háziúrnak mutogatta az állványt. Festő!
– Művész, tudtam! – kiáltott fel Bernard úr is, és parókája hajszálai a rémülettől égnek meredtek. Festő! Hát ön nem tudakozódott ennek az úrnak a kiléte iránt? – folytatta a kapushoz fordulva.
– Édes istenem, felelt a szegény ember, ötfrankos borravalót adott, hogy kételkedhettem volna…
– Uram, kezdi újra Bernard, és tüntetően igazítgatta az orrán lévő szemüveget, minthogy nincs bútorja, nem költözhetik be. A törvény felhatalmaz az olyan lakó visszautasítására, aki nem nyújt elég biztosítékot.
– És a szavam? – mondja a művész méltósággal.
– Az nem ér fel bútorokkal… Keressen másutt lakást. Durand majd visszaadja a borravalót.
– Micsoda? – kérdé a kapus bámészan; már a takarékpénztárba is vittem.
– De uram, szól a fiatalember, most hirtelenében nem találhatok új lakást; fogadjon be leg¬alább egy napra.
– Tessék szállodába menni, felel Bernard úr. Igazság, tette hozzá élénken egy villámgyors számítás megejtése után, ha akarja, bérbe adom önnek bútorozott szoba gyanánt azt a szobát, ahová ön költözőben van, és ahol fizetésképtelen lakóm bú¬torzata van. Csakhogy tudja, az ilyféle bérletnél előre kell fizetni.
– Arról van szó, mennyit követel a helyiségért – mondja a művész, aki kénytelen volt ebbe belemenni.
– Oh, a szoba nagyon tisztességes; a bére havonta huszonöt frank, tekintve a fennforgó körülményeket, kéretik előre fizetni.
– Már mondta; ezt a frázist nem érdemes ismételni, mondja a fiatalember zsebében kotorászva. Van-e ötszáz frankból visszaadni valója?
– Mi… mi? – kérdi a háziúr meglepetve; mit mond?
– Nos, ezernek a fele ötszáz. Hát még sohasem láttak ilyet? – tette hozzá a művész, és a bankjegyet a háziúr és a kapus szeme elé tartogatta, akik ennek láttára megtántorodtak.
– Visszaadok, mondja Bernard úr tisztelettel; csak húsz frankot vonok le, minthogy Durand ideadja majd az előleget.
– Neki adom, szól a művész, de azzal a feltétellel, hogy minden reggel feljön korán és elmondja, milyen nap és hányadika van, a holdnak minő az állása, milyen az időjárás és a kormányforma, amely alatt élünk.
– Oh uram, kiáltott fel Durand apó és dereka kilencven foknyi szögben bókolt.
– Jól van, jó ember, ön lesz a naptárom, addig is segítsen a hordáromnak a költözködésben.
– Uram, mondja a háziúr, azonnal elküldöm a nyugtát.
Még az este Bernard úr új lakója, Marcel festő behelyezkedett a szökevény Schaunard szobájába, amely palotává alakult át.

Ezalatt az említett Schaunard járta Párizsban azt, amit „küzdelem a pénzért” szokás mondani.
Schaunard a pumpolást a művészet magaslatára fejlesztette, előre látva az esetet, hogy idegeneket is el kell majd nyomnia, a földgolyó minden nyelvén megtanulta, hogy mint kell kölcsönkérni öt frankot. Alaposan tanulmányozta a fogásokat, amelyekhez az érc ért, amikor szökni igyekezik azoktól, akik üldözik. És jobban, mint hajókalauz ismeri az ár és apály óráit, ismerte ő az időket, amikor a vizek alacsonyak vagy magasak voltak, vagyis a napokat, amelyeken barátai és ismerősei pénzt szoktak kapni. Voltak is házai, ahol mikor belépni látták, nem azt mondták, „Íme, Schaunard úr”, hanem igenis azt mondták: „Tessék, ma elseje van” vagy „ma tizenötödike van.”
Hogy megkönnyítse és egyenlősítse a dézsmálás e fajtáját, amelyet akkor gyakorolt, ha a szükség erre kényszerítette, és amelyet azoknál gyakorolt, akik bírtak fizetni, Schaunard utcák és kerületek szerint beosztott ábécés lajstromot szerkesztett, amelyben barátainak és ismerőseinek nevei voltak felsorolva. Mindegyik névhez be volt írva a kölcsönkérhető legnagyobb összeg, amely az illető vagyona szerint változott; be volt írva, hogy mikor szokott pénze lenni, mikor és hányszor étkeznek. E lajstromon kívül volt Schaunard-nak egy kis füzete, amelybe beírta a kölcsönkapott összegeket az utolsó törtszámig; mert nem akarta túllépni azt az összeget, amely még egyelőre a tollahegyén volt egy normandiai nagybácsinak, akitől egykor örökölnie kellett. Amint valakinek húsz frankkal tartozott, Schaunard bezárta a számlát, és hiány nélkül kifizette egyszerre, még ha másoktól is kellett összekoldulnia, akiknek kevesebbel tartozott. Ily módon fenntartott magának bizonyos hitelt, amelyet ő függő adósságnak nevezett; és minthogy tudták, hogy meg szokta fizetni adósságát, ha személyes segélyforrásai ezt megengedték, szívesen hiteleztek neki azok, akik tehették.
Nos, most délelőtti tizenegy óra óta, amikor lakásáról távozott, hogy megszerezze a hetvenöt frankot, amelyre szüksége volt, nem szerzett csak három frankot, amelyek a zsebében való létezésüket az ő jeles lajstroma M., V. és R. betűi összműködésének köszönhették; az ábécé többi részének, mint neki magának, lakbért kellett fizetnie és visszautasította kérelmét.
Hat órakor erőteljes étvágy verte gyomrában a delet; a Maine sorompónál járt, ahol az U betű lakott. Schaunard felment az U.-hoz, ahol terítékre talált, ha ugyan egyáltalán terítettek.
– Hova tetszik, uram? – kérdi a kapus, aki útközben elfogta.
– Megyek U. úrhoz.
– Nincs idehaza.
– És őnagysága.
– Az sincs. Meghagyták, hogy mondjam meg barátaiknak, akik ma hozzájuk jönnének, hogy
a városba mentek ebédelni. Ha ön az, akit várnak, íme a cím, amelyet itt hagytak.
Átadott egy cédulát, amelyre U. pajtás ezt írta:
– Elmentünk Schaunard-hoz ebédelni …utca … szám. Jöjj utánunk.
– Nagyon jól van, szólt Schaunard távozva; ha a véletlen nekiáll, furcsa bohózatokat készít.

Schaunard-nak eszébe jutott, hogy kétlépésnyire van egy kis korcsmától, ahol kétszer-háromszor nem éppen drágán étkezett; odaindult e helyiség felé, amely a Maine úton volt, és amelyet az alantas cigányvilág Cadet anyó néven ismert. Kifőző ez, amelynek rendes vendéghada az orléans-i úti taligásokból, a montparnasse-i énekesekből és a Bobino-szinház fiatal hősszerelmeseiből alakul. Szép időben beállítottak a Luxembourggal szomszédos műtermek festékdörzsölői is; a nyomdafestéket nem látott művek szerzői, a nyilvánosság kizárásával megjelenő hírlapok munkatársai ott étkeztek tömegesen Cadet anyónál, akinek híressége volt a házinyúlaprólékja, a hamisítatlan káposztája és valami fehérbor, amelynek kovaíze volt.
Schaunard elhelyezkedett a ligetben; így nevezték el Cadet anyó szegényes folyondárját és két-három sorvadó fáját, amelynek beteges lombja fölé tetőzetet emeltek.
– Becsületemre, annál rosszabb, szólt Schaunard magában, kirúgok a hámból és nagy lagzit csapok bizalmas körben.
És habozás nélkül rendelt levest, fél adag káposztát és két fél nyúlfrikásszét; észrevette, hogy ha feleztetik az adagokat, legalább egy negyedrésszel többet kaptak.
A nagyszerű rendelés feléje fordította egy fiatal hölgy figyelmét, aki fehér ruhát viselt, hajában narancsfavirágokkal ékeskedett, és báli cipőben járt; fátyol, amely utánzat utánzata volt fedte vállait, amelynek meg kellett volna őrizniök az inkognitót.
A Montparnasse színház énekesnője volt, amely színház díszletei szinte belenyíltak a Cadet anyó konyhájába; a Lucia felvonásközében beállított étkezésre, és éppen kis csésze teával befejezte ebédjét, amely kizárólag egy olajban, ecetben preparált őszibarackból állott.
– Két nyúlfrikasszé, aki adta, szólt egészen halkan a pincérleányhoz, ez aztán a fiatalember, aki urasan táplálkozik. Mit fizetek, Adél?
– Négy őszibarack, négy fél csésze és egy sou-ért kenyér, összesen kilenc sou.
– Fogja, mondta az énekesnő, és távozott dúdolgatva magában: A szerelem, mit ég ébresztett …
– No lám, kivágja a magas á-t, szólt ekkor egy rejtélyes személyiség, amely a Schaunard asztalánál ült kissé elrejtve egy bokortól.
– Kivágja? kérdi Schaunard; inkább azt hiszem, hogy jól megőrzi. Egyébiránt hallatlan dolog, tette hozzá és ujjával a tányérra mutatott, a melyből Lammermoori Lucia a barackját ette, hogy ecetbe savanyítja a vézna hangját.
– Valóban erős sav – tette hozzá az a személyiség, amely az imént beszélt. Orléans városában készítenek egy fajtát, amely méltán tett szert nagy hírnévre.
Schaunard figyelmesen nézte a különcöt, aki így horgászott a diskurálásra. Az idegen nagy kék szemének merev tekintete, amely folyton valamit keresni látszott, arcának a boldog szelídség ama kifejezést kölcsönözte, amely a szeminaristáknál tapasztalható.
Arcának régi elefántcsont színe volt, csak a pofacsont körül látszottak téglaszínű foltok. Haját mintha egy kis diák rajzolta volna, akinek könyökét meglökték. Ajkai duzzadtak voltak, mint a négereké és vizslafogakat engedett látni, álla pedig a kettős redőzetét egy fehér nyakkendőn nyugtatta, melynek egyik vége a csillagokat fenyegette, míg a másik a földbe készült fúródni. Bőségesen széles karimájú kopott lemezkalapja alól szőke fürtökben hullt alá a haja. Diószínű, nagygallérú felöltőt viselt, amelynek tökéletesen lekopott szövete durva volt, mint a reszelő. A felöltő tátongó zsebeiből papírcsomók és röpiratok kandikáltak ki. Nem törődve a vizsgálattal, amelynek tárgyául szolgált, élvezte a körözött káposztát, hangosan tanúsítva elégedettségét. Evés közben olvasgatott egy előtte fekvő salabakterből és a füle mögül elő-előráncigált ceruzával irt belé.
– Nos, kiáltott fel hirtelen Schaunard, késével a poharat ütögetve, hol marad a nyúlfrikasszém?
– Uram, felelt a pincérnő, aki lányért fogva a kezében közeledett, elfogyott; íme az utolsó és ezt ez az úr rendelte, tette hozzá a tányért a könyvbúvár elé téve.
– Hogy a…! – kiáltott fel Schaunard.
És annyi mélabús elkeseredés volt ebben a „hogy a!” kiáltásban, hogy a könyves embert mélyen meghatotta. Félretolta a könyvhalmazt, amely Schaunard-tól elválasztotta és kettejük közé téve a tányért, hangja, legédesebb húrjain megszólalt.
– Uram, lehetek oly bátor, önt felkérni, hogy szíveskedjék velem osztozkodni ezen a fogáson?
– Uram, felelt Schaunard, nem akarnám megfosztani.
– Meg akar fosztani az élvezettől, hogy önnek szolgálatjára lehessek.
– Ha így van a dolog, uram…
És Schaunard igazította a tányérját.
– Engedje meg, uram, hogy ne ajánljam fel a fejet.
– Oh, uram, kiáltott fel Schaunard, ezt nem engedhetem.
De amint maga elé fogta tányérját, észrevette hogy az idegen éppen azt a részt adta neki, amit pedig magának akart tartogatni.
– Ej, hát mit prézsmitál nekem az ő udvariasságáról, zúgolódott Schaunard magában.
– Ha a fej az ember legnemesebb része, szólt az idegen, a nyúlnál a legkellemetlenebb. Sok ember van, aki nem szenvedi. Én azonban imádom.
– Akkor hát, szól Schaunard, élénken sajnálom, hogy miattam megfosztotta magát tőle.
– Én?… Bocsánat, szólt a könyves ember, nálam van a feje. Még voltam bátor figyelmeztetni, hogy…
– Engedjen meg, szól Schaunard az idegen orra alá tartva a tányérját. Hát mi ez a testrész?
– Igazságos ég! Mit látok?! Oh istenek, még egy fej! Bicefal házinyúl! – kiáltott fel az idegen.
– Bice… – mondja Schaunard.
– …fal. Görög szó, Buffon úr, aki mandzsettát szokott viselni, említ ily különös eseteket. Becsületemre, nem bánt, hogy ily tüneményt ettem.
Hála ennek az esetnek, a diskurzus végleg be volt vezetve. Schaunard nem akart kevésbé udvarias lenni, és még egy litert rendelt; a könyves ember másikat hozatott.
Schaunard salátát fizetett; a könyves ember csemegét. Esti nyolc órakor tíz üres literes állt az asztalon. Beszélgetés közben erőt vett rajtuk az őszinteség, amelyet szorgalmasan öntögettek, és amely arra ösztökélte őket, hogy tudassák egymással életrajzukat, és már úgy ismerték egymást, mintha mindig együtt lettek volna. A könyves ember, miután meghallgatta Schaunard vallomását, tudatta vele, Colline Gustave-nak hívják; foglalkozására nézve filozófus, mennyiségtani, skolasztikai növénytani és más tani leckékből él.
A csekély pénzt, amelyet a leckejegyek után futkosva keres, Colline salabakterekre költi. Diószínű felöltőjét ismerte a Szajna-part minden mozgó könyvkereskedője, kezdve a Concorde hídtól a Saint-Michel hídig.
Mit csinált azzal a sok könyvvel, amelyek száma oly rengeteg volt, hogy elolvasásukra kevés lett volna egy emberélet, azt nem tudta senki és ő maga talán legkevésbé. De szokása lassankint szenvedéllyé fokozódott, és ha egy este úgy tért haza, hogy nem hozott magával könyvet, Titusz szavával élt, és azt mondta:
– Elvesztettem egy napot.
Megnyerő modora és nyelvezete, amely minden irály mozaikja volt, az iszonyú szójátékok, amelyekkel társalgását vegyítette, elcsábították Schaunard-t, aki azonnal engedélyt kért Colline-tól, hogy a nevét hozzáfüggessze azokéhoz, akik a már ismertetett lajstromot alkották.

Esti kilenc órakor hagyták el Cadet anyót, mindketten meglehetősen pityókásan és oly emberek magatartásával, akik az imént palackokkal diskuráltak.
Colline feketét ajánlott fel Schaunard-nak, és ez elfogadta azzal a feltétellel, hogy ő viseli a szeszes italok költségét. Betértek a Saint-Germain-l’Auxerrois utca egyik kávéházába, amelynek cégére Momus volt, a játék és a kacagás istene.
Éppen, amint beléptek az ivóba, két ott ülő úriember között élénk szóvita fejlődött ki. Egyikük fiatal ember volt, akinek arca elveszett egy hatalmas, tarka szakáll alatt. A szakái bőségével szemben, mintegy ellentétképen a hatalmas kopaszság jellemezte homlokát, amely térdhez hasonlított; a kopaszságát hasztalan akarta leplezni a csekély hajzat, amelynek szálait akár megszámlálhatták volna. A könyöknél tonzúrás fekete kabát volt rajta, amely, ha viselője nagyon magasra emelte karjait, a hón alatt alkalmazott igen praktikus szelelőket tüntetett fel. Nadrágját még lehetett valamiképpen feketének mondani, de a csizmája, amely sohasem volt új, olyannak látszott, mintha a bolygó zsidó lábain már többször bejárta volna a földet.
Schaunard észrevette, hogy Colline barátja és a hosszúszakállú fiatalember köszöntötték egymást.
– Ismeri azt az urat? – kérdé a bölcsésztől.
– Éppen nem, de néha találkozunk a könyvtárban. Azt hiszem, hogy író ember.
– Az öltözéke legalább arra vall, felelt Schaunard.
Az a vendég, akivel a fiatalember vitatkozott, körülbelül negyven éves lehetett, aki a szélhűdésre volt inklinálva, amint azt a nyakat nélkülöző, közvetlen a vállak közt kiemelkedő fej mutatja. Apró, fekete sipkával fedett nyomott homlokáról a hülyeség rengeteg betűkből volt olvasható. Mouton úrnak hívták, és a IV. kerület polgármesteri hivatalában volt alkalmazva, ahol a halottak lajstromát jegyezte.
– Rodolphe úr, kiáltotta eunuch hangján, és kabátja egy gombjánál fogva ráncigálta a fiatalembert, akarja-e, hogy elmondjam véleményemet? Nos, az összes lapok együttvéve nem érnek semmit. Teszem fel, családapa vagyok, én la, igaz-e ? … Jól van … a kávéházban akarok dominózni… Figyeljen csak az okoskodásomra.
– Folytassa, folytassa, szól Rodolphe.
– Nos, folytatja Mouton apó mindegyik mondását ökölcsapásokkal kiverve, amelyek megremegtették az asztalon levő korsókat és poharakat… Nos, a hírlapokért nyúlok … Jól van … Mit látok? az egyik azt mondja, fehér, a másik feketét mond, és az egyik csálé, a másik hajsz. Mit illet az engem? Én jó családapa vagyok, aki …
– Dominózni akar, mondja Rodolphe.
– Minden este, folytatja Mouton úr. Nos, teszem fel… Ön érti, ugyebár?
– Nagyon jól, felel Rodolphe.
– Olvasok egy cikket, amely nem felel meg én véleményemnek. Haragra gyújt, felforralja a véremet, mert hát, lássa, Rodolphe úr, a lapok mind csupa hazugságok. Igenis, hazugságok, hörgi éles fisztulahangon; és a zsurnaliszták haramiák, füllentők.
– De, Mouton úr…
– Igenis haramiák, folytatja a hivatalnok. Ők okoznak minden bajt, ők csinálták a forradalmat, értéktelen papírpénzt; például Murat.
– Bocsánat, szól Rodolphe, ön Marat-t akart mondani.
– Nem, nem, folytatja Mouton úr; Murat, hiszen kicsi koromban jelen voltam a temetésén.
– Biztosítom, hogy…
– Még darabot is adtak a cirkuszban, és ő volt a hőse… Úgy ám!
– Nos, jól van, mondja Rodolphe, az valóban Murat.
– Hiszen azt beszélem már egy óra óta, kiált fel Mouton makacsul. Murat, aki pincében dolgozott, az ám! Nos hát tegyük fel: Nem joggal fejeztették-e le a Bourbonok az árulásért, melyet rajtuk elkövetett?
– Micsoda? Lefejezték? Árulás? Mikor? – kiált fel Rodolphe és most már ő ragadta meg Mouton
felöltőjének gombját. Kit?!
– Hát Marat-t.
– De nem, de nem, Mouton úr, Murat. Értsük hát meg egymást, aki adta.
– Igen, igen, Marat volt az a gazember. Elárulta 1815-ben a császárt. Hiszen ezért mondom, hogy valamennyi hírlap egyforma, folytatja Mouton úr visszatérve állítására, amelyet fejtegetésnek mondott. Tudja-e, mit óhajtanék, Rodolphe úr? Nos hát teszem fel… Szeretnék egy jó hírlapot… Ah, ne legyen nagy… és ne faragjon frázisokat… Úgy la !
– Ön túl követelő, szakítja félbe Rodolphe; hírlap frázisok nélkül!
– Igen, igen, ügyeljen csak eszmemenetemre.
– Igyekezem.
– Oly hírlap, amely egyszerűen azt jelenti, hogy a király állapota a lehető legjobb. Mert elvégre is, mire valók a hírlapok, amikből nem értenek semmit. Teszem fel: Én a polgármesteri hivatalban vagyok, igaz-e? Írom az anyakönyvet, jól van. Nos, ez épp olyan, mintha valaki azt mon¬daná nekem: Mouton úr, ön beírja a halálozásokat, jól van, csinálja most ezt, tegye most ezt. Nos, mi ez? Mit jelent ez? Mi lesz ebből? No? Látja az újságok éppen ilyenek, fejezte be mondókáját.
– Valóban, mondja egy szomszéd, aki megértette.
És Mouton úr, miután fogadta néhány habitüé üdvözletét, akik osztoztak véleményében, folytatta a dominózást.
– Jól helyben hagytam, szólt Rodolphe-ra mutatva, aki ezalatt ahhoz az asztalhoz ült, amelynél Schaunard és Colline foglaltak helyet.
– Milyen tökfilkó, szólt ez a fiatalemberekhez, és a hivatalnokra mutatott.
– Csinos feje van! Ah, ezek a fiakkeres szemellenző szemöldökök, ezek a biliárdgolyó szemek! – mondja Schaunard pompásan befüstölt pipát húzva ki zsebéből.
– Ejha, uram, szól Rodolphe, önnek igazán csinos pipája van.
– Oh, van még szebb is, amikor társaságba megyek, mondja Schaunard könnyedén. Adjon csak kis dohányt, Colline.
– Ejnye, kiáltá fel a bölcsész, már nincs.
– Engedje meg, hogy én adjak, szól Rodolphe, dohánycsomagot húzva ki zsebéből.
Az asztalra tette a dohányt.
Erre az előzékenységre Colline azt hitte, hogy valami italt kell felajánlania.
Rodolphe elfogadta.
A társalgás irodalmi térre terelődött. Rodolphe, akit foglalkozása iránt megkérdeztek, amelyet különben az öltözéke már elárult, bevallotta, hogy érintkezik a múzsákkal; aztán újra töltetett.
Mikor a pincér el akarta vinni a likőrös palackot, Schaunard megkérte, hogy csak felejtse ott. Colline egyik zsebéből kihallotta két ötfrankos ezüstös duettjét.
Rodolphe hamarosan elérte a közlékenység ama mértékét, amelyben a két pajtás volt, és maga részéről is bizalmaskodott.

Kétségkívül az egész éjt ott töltötték volna, ha fel nem kérik őket a távozásra. Alig tettek meg tíz lépést az utcán, és erre negyedórányi idő kellett, amikor patakzó eső lepte meg őket. Colline és Rodolphe Párizs ellentétes végein laktak, egyikük Saint-Louis-ban, a másik a Montmartre városrészben.
Schaunard, aki egészen megfeledkezett arról, hogy nincs lakása, meghívta őket magához.
– Jöjjenek velem, szólt, közelben lakom; az éjt azzal töltjük, hogy eldiskurálunk irodalomról és szépművészetekről.
– Te majd muzsikálsz és Rodolphe verseit szavalja, szólt Colline.
– Becsületemre jó lesz, teszi hozzá Schaunard. Mulassunk! Az ember csak egyszer él.
Odaérve a házhoz, amelynek felismerése Schaunardnak némi nehézséget okozott, Schaunard pillanatra egy szegélykövön foglalt helyet, várva Rodolphe-ot és Colline-t, akik egy még nyitva volt csapszékbe tértek be, hogy megvegyék a vacsora alapelemeit. Mikor visszatértek, Schaunard többször kopogtatott a kapun, mert úgy félhomályosán emlékezett reá, hogy a kapus váratni szokta.
A kapu végre kinyílt és Durand apó az első álom édességében ringatózva, nem emlékezett arra, hogy Schaunard már nem lakója, meg sem moccant, amikor ez bekiáltotta a nevét.
Amint mindhárman felértek a lépcső magaslatára, ami éppoly hosszadalmas, mint nehéz munka volt, Schaunard, aki elől haladt, meglepetve felkiáltott, mert a kulcsot az ajtózárban találta.
– Mi baja van? – kérdi Rodolphe.
– Nem értem, dörmögi Schaunard, az ajtómban látom a kulcsot, amelyet reggel magammal vittem. Ah, majd mindjárt meglátjuk! Hiszen zsebre tettem. Ej, no tessék, még itt van! – kiáltott fel, megmutatva a kulcsot.
– Ez varázslat!
– Fantazmagória, mondja Colline.
– Fantázia, teszi hozzá Rodolphe.
– De, kezdi Schaunard újból, és hangjában félelem jelentkezett, halljátok?!
– Mit?
– Mit?
– A zongorám magától szól! Ut, la, mi, ré, do, mi, sol, ré! Kutya ré, eredj! Mindig hamisan szól!
– De bizonyos, hogy ez az ön lakása? – szól hozzá Rodolphe, aki halkan azt súgta Colline-nak, reá támaszkodva, hogy Schaunard pityókás.
– Meglehet, hiszen nem is zongora az, hanem flóta.
– Nohát, maga is részeg, mondja a költő a zenésznek, aki a legfelsőbb lépcsőre telepedett, ez hegedű.
– Hege… Ujjé! Hallod, Schaunard, dadogott Colline, és lábánál fogva ráncigálta barátját. No ez nagyon jó. Ez az ember hege … hege…. nek tartja…
– Ördögadta, kiált fel Schaunard rémülten, a zongorám még mindig játszik. Ez varázslat.
– Fantáz … ma … gória, hörgi Colline, leejtve az egyik palackot, amelyet kezében tartott volt.
– Fantázia, rikácsolt Rodolphe.
E macskazene közepette hirtelen kinyílt az ajtó, és a küszöbön megjelent egy ember háromágú gyertyatartóval, amelyben rózsaszínű gyertyák égtek.
– Mit parancsolnak uraim, kérdé udvariasan üdvözölve a három pajtást.
– Ah, egek, mit tettem? Tévedtem! Nem itt lakom, szól Schaunard.
– Uram, tették hozzá Colline és Rodolphe egyszerre, és ahhoz az alakhoz fordultak, amely éppen ajtót nyitott, bocsásson meg barátunknak. Részeg, mint a csap.
Hirtelen világosság derengett át a Schaunard részegségén. Az ajtaján látta felírva krétával:
„Háromszor voltam itt az újévi ajándékomért.
Phémie.”

– No lám, no lám, mégis csak itthon vagyok! – kiáltott fel. Íme a névjegy, amelyet Phémie hozott el újévre: egy egész ajtó!
– Édes istenem, uram, szólt Rodolphe, igazán zavarban vagyok.
– Higgye el, uram, toldotta meg Colline, a magam részéről tevékeny részt veszek barátom zavarában.
A fiatalember nem türtőztethette a kacagást.
– Ha lesznek szívesek pillanatra betérni hozzám, felelt, bizonyára felismeri majd barátjuk a tévedését; csak nézzen körül.
– Szívesen.
A költő és a bölcsész két oldalt fogták Schaunard-t, bevezették a szobába, vagyis inkább Marcel palotájába, amelyet önök bizonyára már felismertek.
Schaunard révetegen tekintett körül és ezt mormogá:
– Bámulatos, hogy mennyire megszépült a szobám.
– Nos, tisztában vagy már magaddal? – kérdi tőle Colline.
De Schaunard meglátta a zongorát, odalépett és skálázni kezdett.
– No, halljátok-e, hé, szólt, néhány akkordot játszva … Oh, szeretem a dögöt! A fenevad megismerte gazdáját: Si, la, sol, fa, mi, ré! Ah ez a ré! Javíthatatlan, eredj! Mondtam, ugye, hogy az én hangszerem.
– Makacskodik, mondja Colline Rodolphe-nak.
– Makacskodik, ismétli Rodolphe Marcelnak.
– Hát ez, no! – teszi hozzá Schaunard és a csillagos alsószoknyát mutogatta, amely egy széken hevert; ez talán bizony nem az én ékességem, mi?
És jól szemébe nézett Marcelnak.
– Hát ez, folytatta letépve a falról a hivatalos kiutasítást, amelyről már szó volt.
Fennhangon olvasta:
„Aminek következtében Schaunard úr köteleztetik a helyiség elhagyására és jó karban, lakható állapotban való átadására, mégpedig április 8-án délelőtt. Amiért is kiállíttatott ez az irat, amelynek díja 5 frank.”
– Hahaha, hát nem én vagyok az a Schaunard úr, akinek végrehajtó útján mondanak fel, akit hivatalos iratokkal tisztelnek meg, amelyek öt frankba kerülnek? Hát még ez, no, folytatja felismerve Marcel lábán a papucsokat, talán bizony ez nem az én papucsom, mi? Önön a sor uram, szólt Marcelhez, hogy igazolja jelenlétét az én házi isteneim között.
– Uraim, felel Marcel, különösen Colline-hoz és Rodolphe-hoz fordulva, ez az úr, – és Schaunard-ra mutatott, – ez az úr lakásán van, bevallom.
– Ah, kiáltá fel Schaunard, ez szerencse.
– De, folytatta Marcel, ez az én lakásom is.
– De uram, szakítja, félbe Rodolphe, ha a mi barátunk felismeri…
– Igenis, folytatja Colline, ha a mi barátunk…
– És ha ön maga is emlékezik, hogy…- toldotta meg Rodolphe, akkor hát honnan van …
– Igenis, beszéli Colline visszhang gyanánt, honnan van…
– Szíveskedjenek helyet foglalni, uraim, felel Marcel, majd megmagyarázom önöknek a rejtélyt.
– Hátha öntözgetnők a magyarázatot? – kockáztatja Colline.
– Falatozva hozzá, toldja meg Rodolphe.
A négy fiatalember asztalhoz ült és megostromolta a hideg sültet, amelyet a korcsmában vásároltak.
Marcel erre elmondta, hogy mi történt reggel közötte és a háziúr között, amikor behurcolkodott.
– Eszerint, szólt Rodolphe, ennek az úrnak igaza van, mi nála vagyunk.
– Otthon vannak, mondja Marcel udvariasan.
De rengeteg munkába került Schaunard-ral megértetni, hogy mi történt. Egy komikus eset még komplikálta a helyzetet. Schaunard keresgélt valamit a szekrényben, és meglelte a pénzt, amelyet Marcel kapott vissza az ötszáz frankosából Bernard úrtól.
– Ah, biztos voltam benne, kiáltott fel, hogy a véletlen nem hagy el. Most már emlékszem… hogy reggel azért távoztam… hogy hajszoljam. A lakbér végett volt, és íme most távollétemben felkeresett. Útjaink kereszteződtek, úgy van! De jól tettem, hogy a kulcsot a fiókban hagytam.
– Kedves bohóság, dörmögi Rodolphe Schaunard-t nézve, aki a pénzdarabokat egyforma oszlopocskákba rakta.
– Álom, hazugság, ez az élet, tette hozzá a bölcsész.
Marcel kacagott.
Egy óra múlva mind a négyen aludtak.

Másnap délben felébredtek és nagyon ámultak azon, hogy együtt találták magukat Schaunard, Colline és Rodolphe nyilván nem ismerték fel egymást és „uram” megszólítással éltek. Marcelnak kellett őket emlékeztetnie, hogy az este együtt jöttek.
Ebben a pillanatban Durand apó lépett a szobába.
– Uram, szólt Marcelhez, ma ezernyolcszáznegyven… április 8-a van, az utca sáros és őfelsége Lajos Fülöp még mindig királya Franciaországnak és Navarrának… Ejha, kiáltott aztán látva régi lakóját, Schaunard úr! Merre jött ön ide?
– Telegráfon, felelte Schaunard.
– De mondja csak… maga mindig tréfál.
– Durand, szól Marcel, nem szeretem, ha a livré beleszól társalgásomba; menjen a szomszéd korcsmába, és küldessen fel négy személyre való reggelit. Itt az étrend, tette hozzá, és átadott a kapusnak egy papírszeletet, amelyre felírta az ételek jegyzékét.
– Uraim, szólt Marcel a három fiatalemberhez, önök tegnap meghívtak vacsorára; engedjék meg, hogy most én hívjam meg önöket reggelire, de nem nálam, hanem az ön lakásán, tette hozzá, Schaunard felé nyújtva a kezét.
A reggeli vége felé Rodolphe szót kért.
– Uraim, szólt, engedjék meg, hogy távozzam.
– Oh, soha, mondja Schaunard mélabúsan, ne hagyjon el soha.
– Az igaz, hogy itt jól érzi magát az ember, tette hozzá Rodolphe.
– Csak egy pillanatra, folytatja Rodolphe. Holnap jelenik meg a Szivárvány című divatlap, amelynek én vagyok a főszerkesztője; korrigálnom kell a kefelevonatokat; egy óra múlva visszatérek.
– Az ördögbe is, mondja Colline, ez eszembe juttatja, hogy leckét kell adnom egy indiai hercegnek, aki Parisba jött arabsul tanulni.
– Majd elmegy oda holnap, szól Marcel.
– Oh nem, felel a bölcsész; a hercegnek ma kell fizetnie. Aztán meg megvallom önöknek, hogy elrontanám magamnak e szép napot, ha nem kerülnék egyet a mozgó könyvkereskedők közt.
– De visszajössz? – kérdi Schaunard.
– A biztos kézzel ellőtt nyíl gyorsaságával, felelt a bölcsész, aki szerette a különc képeket.
És elment Rodolphe-fal.
– Csakugyan, mondja Schaunard egyedül maradva Marcellal, hátha a helyett, hogy az édes semmittevés párnáján henyélek, elmennék egy kis aranykeresésre, hogy csillapíthassam Bernard úr pénzvágyát.
– Ön még mindig ki akar költözködni? – kérdé Marcel nyugtalankodva.
– Az ördögbe is, felelt Schaunard, kénytelen vagyok vele, mert itt van a hivatalos felmondás; öt frankba kerül.
– De, folytatja Marcel, ha ön kiköltözik, elviszi a bútorait?
– Meghiszem azt! Hajszálat sem hagyok itt, amint Bernard úr szokta mondani.
– Ejnye, ejnye, ez kellemetlen! Mert hát bútorozott szoba gyanánt béreltem ki az ön szobáját.
– Ah, igaz, igaz kezdi Schaunard. No de, tette hozzá mélabúsan, semmisem kezeskedik róla, hogy a hetvenöt frankot megtalálom ma, vagy holnap, vagy azután.
– Várjon csak, kiált fel Marcel, van egy eszmém.
– Halljuk, mondja Schaunard.
– Íme a helyzet: Törvény szerint a szoba, az enyém, mert kifizettem egy hónapra előre.
– A szoba igen, de a bútor nem; ha fizetek, éppoly törvényszerűen elviszem; sőt ha lehetséges, törvényszerűtlenül is elvinném, mondja Schaunard.
– Úgy vagyunk tehát, folytatja Marcel, hogy önnek van bútorja és nincs lakása, nekem van lakásom és nincs bútorom.
– Úgy van, mondja Schaunard.
– De ez a lakás tetszik nekem.
– Hát még nekem! Sohasem tetszett annyira tetszeni…
– Hogy mondja?
– Tetszett tetszeni, csak tudom, mit beszélek.
– Akkor hát eligazíthatjuk ezt a dolgot, mondja Marcel, maradjon velem, én adom a lakást, ön adja a bútort.
– És a hátralékos házbér?
– Minthogy ma van pénzem, kifizetem; legközelebb önön lesz a sor. Tessék gondolkozni.
– Nem szoktam gondolkozni soha, legkevésbé, amikor oly javaslat elfogadásáról van szó, amely nekem tetszik; elvégre is a festészet és zene testvérek.
– Mostohatestvérek, mondja Marcel.
Ebben a pillanatban visszatért Colline Rodolphe-fal; útközben találkoztak.
Marcel és Schaunard közölték velük szövetkezésüket.
– Uraim, kiált fel Rodolphe zsebére ütve, társas ebédet ajánlok fel.
– Éppen ezt akartam én is előterjeszteni, mondja Colline, és zsebéből egy aranyat vett ki, amelyet szemével tartott aztán, mint a monoklit. A hercegem ezt adta, hogy vegyek ind-arab nyelvtant, amelyet különben hat pengő sou-ért már megvettem.
– És én, mondja Rodolphe, a Szivárvány pénztárosától harminc frank előleget kértem az alatt az ürügy alatt, hogy be kell magamat oltatnom.
– Ma nyilván a bevételek napja van, mondja Schaunard; csak én nem kaptam semmit, ez lealázó.
– Addig is mondja, Rodolphe, fenntartom meg¬hívásomat ebédre.
– Én is, mondja Colline.
– Jól van, szól Rodolphe, vessünk fej vagy írás, hogy ki fizessen?
– Nem, kiált fel Schaunard, jobbat tudok, végtelenül jobbat arra, hogy kiszabadítsam önöket zavarukból.
– Halljuk!
– Rodolphe fizesse az ebédet, és Colline meghívhat vacsorára.
– Ez aztán a salamoni bölcsesség, kiált a filozófus.
– Túlteszünk a camachoi lagzin, szólt Marcel.

A Dauphine utca egy provence-i vendéglőjében ebédeltek, amely irodalmár pincérjeiről és ayoli ételéről volt nevezetes. Minthogy helyet kellett tartogatni a vacsorára, csak mérsékelten étkeztek. A Colline és Schaunard között előző nap kötött barátság, amelyhez a Marcelé járult, mind bensőbb lett; a négy fiatalember kitűzte művészeti nézeteinek lobogóját; mind a négyen felismerték, hogy egyforma a bátorságuk és ugyanaz a reményük. Beszélgetés és vitatkozás közben észrevették, hogy rokonszenvük közös, hogy éppoly elmések voltak, ugyanazzal az ügyes és vidám hadakozással, amely célt talál, de nem sért; észrevették, hogy az ifjúság szép erényei nem maradtak távol szívükből, amely valamely szép dolog láttára vagy hallatára könnyen lelkesedett. Mind a négyen ugyanabból á pontból indultak ki, hogy ugyanarra a célra törekedjenek; azt gondolták, hogy együttlétükben más is van, mint puszta véletlenség játéka, és hogy éppúgy lehet a gondviselés, az elhagyatottak természetes gyámolója, aki így egymásba tette kezeiket, és egész halkan fülükbe súgja az evangéliumi parabolát, amelynek az emberiség egyetlen alaptörvényének kellene lennie.
– Támogassátok és szeressétek egymást.
A lakoma után, amely bizonyos komolysággal végződött, Rodolphe felkelt, hogy felköszöntse a jövőt, Colline pedig egy kis beszéddel felelt, amelyet semmiféle könyvből nem merített, és amely nem tartozott a szépirály termékei közé; egész egyszerűen, a naivitás tiszta nyelvén beszélt, amelyen oly jól meg lehet érteni, amit rosszul mondanak.
– Milyen bamba az a bölcsész, mormogja Schaunard, aki poharába dugta orrát, tessék, most arra kényszerit, hogy vizet keverjék boromba.
Az ebéd után a Momusba mentek feketére, ahol már előző este is voltak. És ettől a naptól fogva a helyiség lehetetlen volt a többi vendégre nézve.
Kávé és likőrök után a cigánykaraván, mely most már végleg megalakult, visszatért Marcel lakára, amelyet elkereszteltek Schaunard Elysée-nek. Míg Colline az ígért vacsorát rendelte, a többiek robbanó golyócskákat, rakétákat és más tűzijáték holmikat szereztek be, és étkezés előtt az ablakon át pompás tűzijátékot sütöttek el, amely az egész házban nagy felfordulást okozott, és amely alatt a pajtások torkukszakadtából dalolták:
– Ünnepeld, ünnepeld, ünnepeld e szép napot!
Másnap reggel ismét együtt találták egymást, de már nem bámultak el rajta. Mielőtt dolguk után láttak volna, együtt mentek a Momus kávéházba egyszerű reggelire, és itt állapították meg a találkát estére, és itt láthatták őket aztán, amint napról-napra találkoztak.
Ezek a főszemélyek, akik szerepelni fognak az apró történetekben, amelyekből ez a kötet alakult; és ez a kötet nem regény, nincs is más igénye, mint amennyit címe mond; mert a Bohéméletből vett jelenetek valóban csak az ily hősök életéből merített tanulmányok, amelyek társadalmi osztályát mindeddig balul ítélték meg, és akiknek legnagyobb hibája a rendetlenkedés; és itt is azt hozhatják fel mentségül, hogy maga ez a rendetlenség oly kényszerűség, amelyet az élet szab ki rájuk.

Fordította: Komor Gyula

Hasonló bejegyzések