A magnum opus nyomában – a Mefistofele-felújítás elé

2010. szeptember 14.

Az Operaház idei első bemutatójául Arrigo Boito nálunk méltatlanul ritkán játszott Mefistofeléjét választotta, ennek apropóján mi a mű, illetve szerzőjének igen szélsőséges, kérdőjelekkel teli életműve nyomába eredtünk. CSEPELYI ADRIENN és BÓKA GÁBOR írása

A Nemzeti Színház plakátja 1882-ből

A Nemzeti Színház plakátja 1882-ből

Mefistofele Boito egyetlen gyermeke. Sok féltestvére van: GiocondaSimon BoccanegraOtello és Falstaff – ezek szövegkönyvét (a Boccanegra esetében csak részben) mind Arrigo Boito írta, ám zeneszerzőként más, teljes operát nem hagyott ránk a Mefistofelén kívül. (Ero e Leandro című dalművét maga semmisítette meg, míg Nerone című darabját Toscanini és Vincenzo Tommasini fejezte be helyette1924-ben.) Azt nem tudjuk, vajon akkor is ilyen csonka életművet hagyott-e volna ránk a szerző, ha Verdi, akit ily sok sikerhez segített hozzá, támogatta vagy legalább elismerte volna, mindenesetre az bizonyos, hogy zenei téren Boito elfelejtett sorba állni, amikor az önbizalmat osztogatták.

Enrico Giuseppe Giovanni Boito Padovában született olasz apától és lengyel anyától 1842. február 24-én. Bátyja, Camillo a kor híres építésze és mérnöke, műkritikusként és íróként is dolgozott, s ezen  hajlamaiban öccse is osztozott: Arrigót újság- és regényíróként, valamint librettistaként is számon tartjuk (gyakran Tobia Gorrio anagramma-álnéven, például Ponchielli La Gicondájának szövegkönyve esetében). Milánóban járt konzervatóriumba, harcolt Garibaldi oldalán, később a pármai konzervatóriumot igazgatta. 1893-ban a Cambridge University tiszteletbeli doktora lett.

A haladó gondolkodású művészcsaládban (anyja Józefina Radolińska hercegnő, apja Silvestro Boito miniatűrfestő) felnőtt Boito élénken érdeklődött a zenés színpadi műfajok iránt, sőt, vezényelni is megtanult, hogy nagy művének bemutatóján az ő kezében fussanak össze az ördögi machinációk szálai.

Jelenet a szegedi előadásból

Jelenet a szegedi előadásból

Ám hiába Boito újító szelleme: pár másodrangú énekes és a zárkózott közönség épp elég volt ahhoz, hogy a magnum opus megbukjon az 1868-as premieren (március 5., Scala). Nem csoda: Olaszország ekkoriban egy emberként dúdolja Verdi dallamait, az ekkor már őszülő maestro szinte egyeduralkodó az operaszínpadokon – s úgy tűnik, nemcsak közönsége, de ő maga sem értette meg elsőre a Mefistofelét. Giuseppe mester szerint ugyanis a darab „eredeti szeretne lenni, ám legföljebb furcsa”. A mából visszatekintve elég rosszmájúnak tűnik, noha Verdi ekkor még nem tudhatta, később mennyi mindent köszönhet majd Boitónak… (A fáma szerint Giulio Ricordi és Franco Faccio szinte térden állva könyörgött az idősödő Verdinek, hogy legalább próbálja ki az ifjú librettista tehetségét.)

Jelenet a szegedi előadásból

Jelenet a szegedi előadásból

Verdi talán nehezen bocsátotta meg későbbi szövegírójának a nyílt Wagner-rajongást – mi tagadás, a Trisztán és Izolda német modernségéhez jóval közelebb is áll a Mefistofele, mint az ő művészetéhez. Wagner zsenigőgje azonban hiányzott Boitóból, így eshetett meg, hogy a Mefistofelét a megalázó bukás után kétszer is átírta, míg végre belenyugodott a dologba: a hiba nem az ő készülékében van. A közönség időközben kicsit összekapta magát, nyitottabb lett, így az 1875-ös, második és jelentősen rövidített-átdolgozott Mefistofele-verzió végre nagy sikert aratott. Ekkor lett Faust szerepe baritonból tenor, méghozzá jó magas fekvésű, ami kiváló ellenpontja Mefistofele basszusának. A fogadtatás ellenére Boito újabb változtatásokat eszközölt művében (ekkora már szinte mániákusan javítgatott és égetett el mindent, amiről azt gondolta, nem megfelelő színvonalú), amelyet aztán 1876. május 13-án mutattak be Velencében, szintén nagy sikerrel. Azóta, dacára a megcsonkított szerkezetnek, a Mefistofele időről időre feltűnik a világ operaszínpadain – ha nem is éppen gyakori vendégként, de valahol mindig műsoron van.

Daróczi Tamás és Tóth János Szegeden

Daróczi Tamás és Tóth János Szegeden

A hazai interpretációtörténetet illetően persze eufemizmus az „időről időre” kifejezés – ha csak a mostani bemutató színhelyén, az Operaházban lezajlott előadásokat vizsgáljuk, azt tapasztaljuk, hogy az utolsóra meglehetős régen került sor. A magyarországi bemutató még az Opera jogelődjének számító Nemzeti Színházban volt 1882. április 25-én (érdekesség, hogy a darabot ekkor visszalatinosítva, Mefistofelesként játszották). A rendezőt és a karmester nevét ekkor még hiába keressük a színlapon – utóbbiról azonban tudjuk, hogy Erkel Sándor volt, aki – Németh Amadé forráskutatásai szerint – „diadalra vitte” az újdonságot. Az előadás keretét meghatározó további személyek között is a kor meghatározó művészeit találjuk: a díszleteket Spannraft Ágoston tervezte, a koreográfiát Campilli Frigyes készítette. A címszerepet Ney Dávid, a színház vezető basszistája énekelte, Margit Vittorina Bartolucci volt, s még Márta szerepére is olyan rangos énekesnőt kértek fel, mint Saxlehner Emma. Kis zűrzavar akadt a címszerep körül: az eredetileg kitűzött Perotti Gyula (szintén Németh Amadé közlése) nem akart újabb szerepet magyarul megtanulni (ekkor Radó Antal fordításában játszották a darabot), így aztán lemondta szereplését. Faustot végül az inkább Wagner-tenorként ismertté vált Gassi Ferenc énekelte a bemutatón.

Jevgenyij Nyesztyerenko

Jevgenyij Nyesztyerenko

A nemzeti színházi előadást tizenhét alkalommal láthatta a közönség, ami kifejezett sikernek számít. Meglepő, hogy ugyanez a produkció átkerülvén az újonnan megnyílt Operaházba már csak tizenkétszer vonzotta a közönséget, hogy aztán mindmáig eltűnjön a társulat repertoárjából. Az Operaház százéves évfordulójára kiadott kötet tanúsága szerint a közönség nem szerette a Mefistofelét; vajon mi történhetett két év alatt, amitől így megváltozott a nézők hozzáállása?

Csaknem kilencven évvel később került sor a következő budapesti Mefistofele-előadásra – de nem az Operaházban, hanem a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon. A bemutató kezdeményezője természetesen Lamberto Gardelli, aki nem sokkal korábban ezzel az operával debütált New Yorkban (jellemző módon ott sem a Metben, hanem koncertszerűen adták elő Boito remekét). Tekintettel a nyári, néhány előadásra létrejött produkcióra, nemzetközi sztárszereposztást állítottak össze a szervezők: a címszerepet Jevgenyij Nyesztyerenko, Margitot Maria Chiara énekelte. Mindkettejük teljesítményéről felsőfokon írtak a lapok. Kevésbé lelkesedtek a Faustot éneklő Michele Moleséért, noha siettek leszögezni: kevésbé szép hangjáért bőven kárpótol énekkultúrája. A látványos előadást (akár ha az Operaházban lennénk, a MikóForrayMárk hármas felet a színpadi megvalósításért) mégis elsősorban a dirigens miatt jegyezte fel a krónika, aki a premieren annyira elmerült a darab szépségében, hogy azt sem vette észre: időközben leszakadt az ég. „… hirtelen kigyulladt a fényfüggöny, és rideg világítással jelezte: nincs tovább, hiszen eleredt az eső. Lamberto Gardelli a MÁV Zenekar élén olasz indulattal csapta le a pálcáját… addig tudomást sem vett csuromvizes frakkjáról” – írja beszámolójában Kristóf Károly.

Jelenet a szegedi előadásból

Jelenet a szegedi előadásból

Maria Chiara és Michele Molese

Maria Chiara és Michele Molese

Az 1997-es szegedi előadáson már a rendezés került előtérbe – olyannyira, hogy az egyik kritikus, Tallián Tibor sietett is leszögezni: „Nem pár énekesi repertoárszáma, nem filozófiája, hanem a színpad teszi ezt az operát, a látható utópia közege; … a Szegedi Nemzeti Színház előadása… bizonyossággá változtatta a sejtést. Oly magas mércét üt meg az előadás szcenikai minősége, hogy szinte emlékeztetnem kell magam, a bemutatót mint tettet önmagában is méltatni kell.” Az ilyenformán méltatott rendező neve Kovalik Balázs – mint közelmúltban adott interjújából kiderül, akkori koncepciója nem változott meg alapvetően, mégis más előadásra számíthatunk most az Operaház színpadán. Más lesz a két előadás látványvilága: Szegeden Szendrényi Éva díszleteiben, Vágvölgyi Ilona jelmezeivel került színre a Mefistofele, az új bemutatóhoz Antal Csaba és Benedek Mari készítik a terveket. A szereposztásokban is alig találunk közös pontot. Szegeden helyenként hármas szereposztásban ment a darab: Mefistofelét Tóth JánosPalerdi András és Kelemen Zoltán játszotta, Margit és Heléna megkettőzött szerepében Vámossy ÉvaSáfár Mónika és Udvarhelyi Boglárka volt hallható, Faustot Daróczi Tamás és Vajk György énekelte. Budapesten, tizenhárom évvel később új énekesgeneráció jut szóhoz: a címszerepet Bretz Gábor és (egyetlen közös pontként) Palerdi András, Faustot Fekete Attila és Gaston Rivero alakítja, a két női főszerepben Létay-Kiss Gabriella és Bazsinka Zsuzsanna lép fel.

A keddi bemutató nem csak a rendezői újrafogalmazás miatt lesz különösen izgalmas – Kovalik egykori és mai koncepciójának ütközése mellett maga a mű is újra vizsgaszituációba kerül a pesti közönség előtt, hiszen Gardelli előadása óta már egy generáció nőtt fel a Mefistofele nélkül. Felújításra készülünk, de mintha ősbemutatóra mennénk. Megérett-e már a magyar közönség, hogy dédelgetett kedvence, Gounod főműve mellé elfogadjon egy alternatív Faust-feldolgozást is? Többek között erre is választ kapunk az elkövetkező hetekben.

(Fotók: Veréb Simon /Szeged/, Mezey Béla)

Hasonló bejegyzések