Bohém-világ – II. fejezet

A gondviselés küldöttje. HENRI MURGER regényének II. fejezete

Schaunard és Marcel, akik már reggel óta állhatatosan dolgoztak, hirtelen felhagytak a munkával.
– Ördög adta, milyen éhes idő van, mondja Schaunard, és könnyedén hozzátette: Nem reggelizünk ma?
Marcelt nyilván meglepte e kérdés, amely fölöslegesebb volt, mint valaha.
– Mióta reggeliznek két nap egymásután? – kérdé. Tegnap csütörtök volt…
És válasza kiegészítéséül rámutatott az egyház rendelésére.

        Pénteken húst ne fogyasszál, 
        Sem olyat, ami hasonló.

Schaunard erre nem tudott felelni és ismét festményéhez látott, amely síkságot ábrázolt benépesítve egy piros fával, meg egy kék fával, amelyek ágaikkal paroláztak. Átlátszó célzás a barátság édességeire, és a filozófiái becset sem lehetett eltagadni.
Ebben a pillanatban a kapus kopogtatott be. Levelet hozott Marcelnek.
– Három sou, szólt.
– Biztos benne? – felel a művész. Jól van, adósunk marad vele.
És becsapta az ajtót a kapus orra előtt. Marcel átvette a levelet és feltörte a pecsétet, az első szavaknál akrobataugrásokat végzett a műteremben és torkaszakadtából belekezdett a következő románcba, amely nála az elragadtatás tetőpontját jelentette:

        Élt egyszer négy ifjú legényke, 
        Bántá őket a kóros baj; 
        A koródába mentek végre,
        Jaj, jaj, jaj, jaj!

– Bravó helyes, mondja Schaunard, és folytatta:

        A négy legényt tették egy ágyba, 
        Kettőt alul, kettőt meg fenn.

– Tudjuk!
Marcel folytatta.

        Hozzájuk jött egy kis apáca, 
        Hem, hem, hem, hem!

– Ha nem hallgatsz, szól Schaunard, aki már agylágyulás tüneteit érezte, azonnal eljátszom a
„kék befolyásáról a művészetekben” című szimfóniám allegróját.
És zongorájához közeledett. Ez a fenyegetés csakugyan úgy hatott, mint a hideg vízcsepp, amely forró folyadékba esik.
Marcel lecsillapult, mint valami varázslatra.
– Nesze! – szólt átadva a levelet barátjának.
– Olvasd.
Meghívás volt ebédre, egy képviselőhöz, aki a művészetek felvilágosodott védnöke volt, és főleg a Marcelé, mert ez az ő nyaralóját lefestette volt.
– Mára szól, mondja Schaunard. Kár, hogy a jegy nem szól két személyre. De az jut eszembe, hogy a te képviselőd kormánypárti. Nem lehet, nem szabad elfogadnod e meghívást, nem ehetel a kenyérből, amelyhez a nép verejtéke tapad.
– Ej, mit, szól Marcel, az én képviselőm balközép; a minap is a kormány ellen szavazott. Aztán meg tartozik egy rendeléssel; megígérte, hogy bemutat a társaságnak; aztán meg, látod, hiába van ma péntek, ugolinói éhség vesz erőt rajtam, és ebédelni akarok ma, tudod!?
– Még más akadály is van, mondja Schaunard, aki nem szűnt meg féltékenykedni a jó szerencsére, amely barátját érte. Te nem ebédelhetsz városban, piros zsubbonyban és az ilyen maskara sipkában.
– Majd kölcsönkérek ruhát Rodolphe-tól vagy Colline-tól.
– Esztelen ifjú ! Elfelejted, hogy túl vagyunk huszadikán, és hogy ebben az időszakban az említett urak ruhaneműi ugyancsak el vannak zárva.
– Majd csak találok valami fekete ruhát öt óra alatt.
– Három hétig kellett keresnem, amikor az unokafivérem esküvőjére kellett, pedig január elején volt.
– Hát akkor így megyek, mondja Marcel nagyokat lépkedve. Ne mondhassák, hogy valami nyomorúságos etiketkérdés akadályozta meg első belépésemet a nagyvilágba.
– És aztán, szakítja félbe Schaunard, aki nagy élvezettel keserítette barátját, hát a cipő?
Marcel leírhatatlanul izgatottan távozott.
Két óra múlva visszajött; csak egy gallért hozott magával.
– Ez minden, amit találtam, szólt keservesen.
– Nem volt érdemes ennyiért futkosnod, felelt Schaunard, van itt papiros, amiből egy tucatra telnék.
– Csakhogy, mondja Marcel a haját tépve, meg kell szerezni az öltözéket, ha a pokolból is.
És hosszas nyomozást kezdett, a két szoba minden zugában.
Egy óra múlva szerzett is jelmezt, amely ezekből alakult:
Skót nadrág.
Szürke kalap.
Piros nyakkendő.
Félkesztyű, amely egykor fehér volt.
Félkesztyű, fekete.

– Ez szükség esetén egy pár fekete kesztyűt ad, szólt Schaunard. Csakhogy, ha fel leszel öltözve, olyan leszel, mint a színeire felbontott napsugár. Egyébiránt, ha az ember festő…
Marcel ezalatt a cipőt próbálta.
– Oh, végzet! Mindkettő ugyanarra a lábra való volt.
A kétségbeesett művész ekkor megpillantotta a régi csizmát, amelybe az üres festékes szelencéket szokta dobni. Megragadta.
– Csöbörből vödörbe, szólt a társa gúnyosan; egyik elöl hegyes, a másik széles.
– Ez nem látszik, majd kivikszelem.
– Ez jó gondolat. Most még csak az okvetlenül szükséges fekete ruha kell.
– Oh, mondja Marcel és öklét harapdálta, adnék érte tíz évet az életemből meg a jobb kezemet is odaadnám, tudod!

Ismételt kopogtatás hallatszott. Marcel ajtót nyitott.
– Schaunard úr? – kérdi az idegen, megállva a küszöbön.
– Én vagyok, felelt a festő és kínálta, hogy lépjen be.
– Uram, felelt az ismeretlen, aki igazi vidéki típusnak látszott, az unokaöcsém sokat beszélt nekem az ön arcképfestői tehetségéről; minthogy a gyarmatokra készülök, a hova a nantes-i cukorfinomítók képviseletében megyek, szeretnék a famíliámnak egy emléket hagyni. Ezért jöttem önhöz.
– Ó, szent gondviselés… dörmögé Schaunard. Marcel, adj széket ennek az úrnak.
– Blancheronnak hívnak, kezdé az idegen újból. Blancheron Nantes-ból, cukoripari képviselő, azelőtt polgármester V-ben, nemzetőrségi kapitány és szerzője egy röpiratnak, amely a cukorkérdéssel foglalkozik.
– Nagyon megtisztel, hogy hozzám tetszett fordulni, monda a művész bókolva a cukorfinomítók képviselője előtt. Milyennek kívánja arcképét?
– Miniatűrben, mint ez itt, mondja Blancheron úr, és egy olajfestményre mutatott.
Mert hát a cukorképviselőnek és sok más embernek is, miniatűr az a kép, amely nem emelet nagyságú. Középső fokot nem ismer.
Ez a naivitás felvilágosította Schaunard-t arra nézve, hogy mit tartson vendégéről, főleg, mikor az hozzátette, hogy finom festékből szeretné a képét.
– Nem is használok mást, mondja Schaunard. Mily nagyságút kíván ön, uram?
– Ekkorát, la, felelt Blancheron úr és húszhüvelykes vászonra mutatott. De hogy adja?
– Ötven-hatvan frank; ötven kéz nélkül, hatvan kézzel.
– Ejnye, az unokafivérem azt mondta, harminc frank.
– Ez az évszaktól függ, felelt a festő; a festékek ára nagyon változik.
– No lám, mint a cukoré!
– Tökéletesen úgy van.
– Hát legyen ötven frank, mondja Blancheron.
– Rosszul teszi, hogy tíz frank miatt nélkülözi majd a kezét, amelyben pedig a cukorkérdésről irt röpiratát tarthatná, ami mégis csak hatásos lenne.
– Becsületemre, igaza van.
– Aki adta, mondja magában Schaunard, ha így folytatja, még megpukkadok, és egyik darabom még kárt tesz benne.
– Észrevetted, súgja Marcel a fülébe.
– Mit?
– Fekete kabátja van.
– Értem és behatolok eszméd lényegébe. Bízd rám a dolgot.
– Jól van hát, uram, mondja a képviselő, mikor kezdjük? Nem lehet késnünk, mert nemsokára utazom.
– Magamnak is lesz egy kis utam; holnapután távozom Parisból. Azért hát, ha úgy tetszik, azonnal kezdjük. Ha egyszer hosszasabban ül, nagyot lendít a munkán.
– De hiszen már esteledik és lámpafénynél nem lehet dolgozni, mondja Blancheron úr.
– Műtermem olyan, hogy minden időben dolgozhatom, szól a festő. Ha szíveskedik levetni a kabátját és állást foglalni, hozzáfoghatunk.
– Levetni a kabátomat? Minek?
– Nem mondta ön, hogy a képet a családjának szánta?
– De igen.
– Nos hát akkor pongyolában, hálókabátban kell, hogy lefestesse magát. Ez különben szokás.
– De nincs hálókabátom,
– Van itt. Ily esetre el vagyunk készülve, felelt Schaunard és a modelljének egy festékfoltos, ócska zubbonyt adott át, amelytől a tiszteletreméltó vidéki mégis csak megijedt.
– Nagyon furcsa ez a ruha, mondá.
– De nagyon értékes, viszonzá a festő. Egy török vezír ajándékozta Vernét Horace-nak, akitől én kaptam. Növendéke vagyok.
– Ön Vernét növendéke? – mondja Blancheron.
– Igen, uram, dicsekszem vele. Óh bizony, dörmögé magában, megtagadom isteneimet.
– Van rá oka fiatalember! – folytatta a cukorképviselő és felöltötte az előkelő származású kabátot.
– Akaszd az úr kabátját a szekrénybe, mondja Schaunard barátjának és jelentőségteljesen hunyorgatott a szemével.
– Mondd csak, dörmögi Marcel zsákmányára vetve magát és Blancheronra mutatva, pompás figura. Hátha itt foghatod.
– Megpróbálom. De most nem az a kérdés. Öltözködjél gyorsan és menekülj. Tíz órára visszajöjj, addig itt fogom. De hozzál ám valamit a zsebedben.
– Hozok ananászt, mondja Marcel és menekült.
Gyorsan felöltözködött. A kabát pompásan illett rajta.
Aztán a műterem másik ajtaján távozott.

Schaunard hozzáfogott a munkához.
Mikor már egészen beesteledett és az óra hatot ütött, Blancheronnak eszébe jutott, hogy még nem ebédelt. Elmondta azt a festőnek.
– Én is úgy vagyok, de hogy önnek kedvébe járjak, ma lemondok róla. Pedig meg vagyok híva a Faubourg Saint-Germainbe, szólt Schaunard. De nem zavartatom meg magam, az ártana a hasonlatosságnak.
A festménnyel babrált.
– Különben, szólt hirtelen, ebédelhetünk úgy, hogy nem zavartatjuk meg magunkat. Van itt lenn egy pompás vendéglő, amelyből mindent felküldenek, amire szükségünk van.
És leste, mily hatása lesz annak, hogy többes számban beszélt.
– Osztozom nézetében, mondja Blancheron, és viszonzásul akarom hinni, hogy ön megtisztel.
Schaunard bókolt.
– No lám, szólt magában, ez derék ember; valósággal a gondviselés küldöttje. Meg akarja csinálni az étrendet? – kérdi anfitriónjától.
– Nagyon lekötelezne, ha ezt ellátná felel az udvariasan.
– Ezért meglakolsz, Nikolasz, dalolta a festő, és lerohant a lépcsőn, négy lépcsőt ugorva egyszerre.
Betért a vendéglőbe és a kasszánál oly étrendet állított össze, amelytől a csapszék Vatelje elszörnyedt.
– Bordóit is kérek.
– Ki fizeti?
– Nem én – valószínűleg, mondja Schaunard, de igenis a nagybátyám, aki fenn van; nagy ínyenc. Hát csak tegyen ki magáért, és fél óra múlva meg legyen minden, persze porcelánban.

Nyolc órakor Blancheron úr már annak érezte szükségét, hogy baráti kebelre bízná eszméit a cukoriparról és Schaunard-t a röpiratából vett idézetekkel gyötörte.
Schaunard zongorán kísérte.
Tíz órakor Blancheron úr és barátja galoppot táncoltak és tegeződtek. Tizenegy órakor esküdöztek, hogy sohasem hagyják el egymást, és mindketten végrendeletet csináltak, amelyben kölcsönösen egymásra hagyták vagyonukat.
Éjfélkor Marcel visszatért és ölelkezve találta őket; könnyárban úsztak. A műterem padlóján már félhüvelyknyi magasságban volt a víz. Marcel az asztalba ütődött, és meglátta a remek lakoma maradványait. Nézte a palackokat; tökéletesen üresek voltak.
Fel akarta ébreszteni Schaunard-t, de ez halállal fenyegette, ha meg akarná fosztani Blancheron úrtól, akit párnául használt.
– Hálátlan, mondja Marcel, és marék diót vett ki a zsebéből; és én még ebédelni valót hoztam neki!

 Fordította: Komor Gyula