100 éves A Nyugat lánya

2011. január 7.

A jubileumi Metropolitan-közvetítés elé  – BÓKA GÁBOR írása

Két jubileumot is ünnepelt a közelmúltban Puccini talán legelhanyagoltabb hősnője, a vadnyugati Minnie – mindkettő szülővárosához, New Yorkhoz kötődik. 2010. december 10-én volt A Nyugat lánya Metropolitan-beli ősbemutatójának századik évfordulója: a világ egyik első számú dalszínházának lényegében egyetlen jelentős világpremierjét természetesen a darab előadásával ünnepelték – a Fanciulla aznap szerepelt kilencvenhetedszer a Met műsorán. Néhány nappal később, december 22-én került sor a másik jubileumra, a századik előadásra.

A Polka

A Polka

A két százas a színház évszázaddal ezelőtti dicsősége mellett ugyanakkor értetlenségre is okot ad. Hogyhogy száz év alatt csak száz előadás? Összehasonlításképpen: a Bohémélet abszolút listavezető a Metben valaha is játszott operák előadásszámát tekintve – eddig 1217 alkalommal került színre. Kicsit lemaradva, de mégis szorosan a nyomában ott lohol a Tosca (907) és a Pillangókisasszony (830) is, de még a jóval súlyosabb előadói igényeket támasztó Turandot is 286-szor ment New York-i bemutatója óta. Ezeknek a daraboknak semmiféle speciális kötődése nincsen a Methez – a világon mindenfelé általánosnak mondható népszerűségük okán kerülnek színre ott is meglehetős gyakorisággal. Mi magyarázhatja hát, hogy a színház éppen „saját darabjával”, az „első amerikai operával”  bánik ilyen mostohán?

Emmy Destinn és Enrico Caruso

Emmy Destinn és Enrico Caruso

Az érvek persze jól ismertek, s az elmúlt évszázadban unos-untalan felsorolják őket, ha a Fanciulla relatív népszerűtlenségének okát kutatták. Mindenekelőtt a hanggyilkos címszerepet szokás emlegetni. Szopránok számára hírhedt próbatétel Minnie: Wagnerrel, Richard Strauss-szal vagy épp Turandottal sikerrel birkózó énekesnők sora riadt vissza a szólamtól. S amennyire nehéz a szerep, annyira hálátlan is: az opera egyetlen slágere, egyetlen igazi Puccini-áriája nem Minnie-é, hanem Rammerezé (Ch’ella mi creda) – az abszolút női főszerepre épülő operában kevéssel a vége előtt a tenor aratja le a babérokat. De függetlenül a címszereptől: már maga a tény, hogy mindössze egyetlen áriát tartogat a mű, elbizonytalanítja – no, nem a közönséget, amely minden egyes színre kerülésekor nagy szeretettel fogadja az operát, hanem színházakat: nem jobb inkább biztosra menni? S ráadásul mennyivel könnyebb kiosztani a Bohéméletet a maga hat főszereplőjével és pár mellékalakjával, nem is beszélve a Toscáról, amit három jó énekes minden körülmények között elvisz. Ezzel szemben A Nyugat lánya színlapja a szoprán–tenor–bariton hármason kívül tizenöt mellékszereplőt sorol fel, akik között mindössze egyetlen nő akad – színházigazgató legyen a talpán, aki az egyébként fontos karaktereket egytől egyig élményt adóan tudja kiosztani.

Jelenet a II. felvonásból

Emmy Destinn és Pasquale Amato

Pedig biztatóan indult Minnie karrierje: az 1910-es „nagy ősbemutató” (Abody Béla nevezte így a Met egyetlen igazi nagy dobását a világpremierek terén) tomboló sikert aratott. Nem is csoda: a színház mindent beleadott – Emmy Destinnt, Enrico Carusót és Pasquale Amatót vonultatta fel a főszerepekben, a karmesteri pulpituson Arturo Toscanini állt, a rendezést pedig a librettó alapjául szolgáló dráma szerzője, David Belasco vállalta (egyébként a Pillangókisasszony is az ő színművén alapult). A világsiker eredménye tizenegy táblás ház az első évadban, ráadásul 1914-ig folyamatosan játszották a darabot – ez meglehetős ritkaságnak számít a Metropolitanben. Puccini azonban leveleinek és mások visszaemlékezéseinek tanúsága szerint aggodalmaskodott: eddig jószerivel minden operája megbukott az ősbemutatón, hogy aztán rövidesen főnixként támadjon fel – mit kezdjen most ezzel az egy csapásra beütött hatalmas sikerrel? Nem fog-e hamar kimúlni a lelkesedés – nem szólt-e az inkább a szerző jól csengő nevének és a pre-hollywoodi pompával kiállított előadásnak, mintsem a mű igazi újszerűségének és emberi mélységének?

A III. felvonás díszlete

A III. felvonás díszlete

Az aggodalom sajnos megalapozott volt: a nagyon sikeres első bemutatókat valahogy sehol sem követi hosszú széria, és a reprízek is elmaradnak – a bűvös százas előadásszámot a legritkább esetben tudja elérni A Nyugat lánya egy-egy színház statisztikájában. A Magyar Állami Operaház büszkén mondhatja, hogy a hetvenes évekig lépést tartott a Metropolitannel: utoljára 1972-ben játszották a darabot (a pár évvel korábbi felújítást a Házy Erzsébet–Ilosfalvy Róbert páros neve fémjelezte), összesen hetvennégy alkalommal került színre. Ezt a hetvenes számot a Metben is csak az 1991-es felújításkor sikerült túllépni… De nemcsak az utolsó operaházi produkció, hanem a Puccini felügyelte 1912-es magyarországi bemutató (Szamosi Elzával és Környei Bélával) is dicsőséges napja a hazai operajátszásnak – s a Budapesten mindig előzékenyen fogadott komponista a vendéglátó iránti gesztusként még azt sem felejti el leszögezni a sajtó hasábjain, hogy ez a siker mennyivel kedvesebb neki, mint a New York-i volt.

Caruso - Ch’ella mi creda

Caruso – Ch’ella mi creda

Hová tűnt ez a siker, miért enyészett el a lelkesedés? Elemzők nem győzik hangsúlyozni, hogy ezzel a partitúrával Puccini új utakra lépett: ami az egyszerű hallgató számára az áriák hiányában csapódik le, az tüzetesebb elemzés jóvoltából úgy is megfogalmazható, hogy ez a szerző első igazán szimfonikus szövésű operája – noha Puccini eddig is sokat bízott a zenekarra, itt abszolút főszerepet szán neki. Magam azonban úgy vélem, van a mellőzöttségnek másik oka is: mindeddig nem sikerült megtalálni A Nyugat lánya adekvát színpadi formáját. Az ősbemutatón készült fotók velejéig naturalista színpadi világot tárnak elénk, s az azóta létrejött előadások zöme ezt a képi világot és értelmezési síkot variálja anélkül, hogy igazán eredeti ötlettel tudná gazdagítani a műről kialakult képünket. A radikális rendezői átértelmezésre is kevés kísérlet történt (itt Andreas Homoki produkcióját jegyezhetjük fel), de olyan előadásról, ahol A Nyugat lánya a librettó előszavával összhangban valóban az „erkölcsi megváltás drámája”-ként szólalt volna meg, mindeddig nincs tudomásom.

Domingo - Ch’ella mi creda

Domingo – Ch’ella mi creda

Kísérletezéssel éppen a Metropolitan sem vádolható: ha nem is az 1910-es díszletek között játssza most a darabot (mint tette azt egy jelenettel 2008-ban, a színház fennállásának 125 éves évfordulóján – elgondolkodtató Carusót és Domingót ugyanabban a díszletben és jelmezben látni…), az évforduló alkalmából mégsem állt elő új produkcióval, hanem Giancarlo Del Monaco 1991-es színpadra állítását frissítette fel. A rendezés ismerhető a bemutató környékén készült DVD-ről – a friss szereposztás kedvéért azonban most is érdemes bekapcsolnunk rádiókészülékeinket, vagy a még teljesebb élmény kedvéért elzarándokolni az élő HD-közvetítés vetítésére. A címszerepet Deborah Voigt énekli, a rablóvezért Marcello Giordani személyesíti meg, Rance sherrifként Lucio Gallo lesz látható-hallható. Az előadást a pár éve Budapesten is nagy sikert aratott olasz dirigens, Nicola Luisotti vezényli. 

(Fotók: Met – White Studio, Ken Howard)

Hasonló bejegyzések