Zene nélkül?

2014. augusztus 5.

Kodály Zoltán: Háry János – a Szegedi Szabadtéri Játékok előadása, 2014. augusztus 2. KONDOR KATA írása

Örök kérdés, mennyiben kell figyelembe venni egy előadás értékelésekor annak célkitűzéseit. Vajon enyhítő körülmény, ha a produkció eleve nem is törekedett arra, amit hiányolunk belőle, vagy épp ellenkezőleg, a rosszul megválasztott művészi szándék nagyobb fogyatékosság, mint a nem túl szerencsés kivitelezés? Ha egy zenés darabot abban a szellemben visznek színre, hogy jól működő színházi előadást hozzanak létre, mennyire kifogásolhatjuk, hogy a muzsikának másodlagos szerep jut benne?

A szegedi Háry János esetében így történt. Nem mintha bántóan háttérbe szorult volna a zene, ám sosem volt elsődleges szempont, hogy teljes szépségében megmutatkozhasson. Hogy ezek után mégsem marasztalom el egyértelműen a produkciót, az annak köszönhető, hogy amit viszont vállalt, azt maradéktalanul teljesítette: nagyon igényesen kivitelezett, színvonalas és élményt nyújtó színházi előadást láthattunk.

Mária Lujza és Háry János: Bucsi Annamária és Homonnay Zsolt (fotó: Dusha Béla / Szegedi Szabadtéri Játékok)

Mária Lujza és Háry János: Bucsi Annamária és Homonnay Zsolt (fotó: Dusha Béla / Szegedi Szabadtéri Játékok)

Béres Attila rendezése színes, látványos és élményszerű, rendelkezik mindazokkal a tulajdonságokkal, amelyek egy szabadtéri tömegelőadáshoz szükségesek. A rendező azonban nem marad meg ennyinél, nem képeskönyvet akar színpadra állítani, a darabról több és mélyebb gondolata van. Nem állítom, hogy néhány poén vagy látványelem nem önmagáért való, vagy nem mindössze a közönség lekötésére szolgál, de ezek a megoldások sosem olyan mértékűek, hogy szétessen tőlük a koncepció. Még a táncbetétek esetében éreztem leginkább azt, hogy feltétlenül muszáj öt percenként valami nagyon látványosnak történnie, különben a közönség elvesztené az érdeklődését (ami talán igaz is, a környékemen rettentő unmuzikális, rágcsáló-zörgő emberek ültek), ám a hatalmas színpad valószínűleg igényli a tömegjeleneteket, néhány szereplővel üresnek hathatna.

A darab kerettörténete – az öreg Háry mesemondása – a jelenkorba kerül: lehangoló nagyvárosi életképnek vagyunk tanúi lepusztult metróállomással, takarítómunkásokkal. Ilyen körülmények között a fantázia az életben maradáshoz kell: az öregember illatos nedűnek álmodja az ecetes bort, saját életét pedig megszépítik halott kedveséről és egykori hőstetteiről szóló képzelgései. Innen jutunk el a mesék hatalmas kártyavárként megjelenő helyszínére, amelyet mintegy légvárként épít magának a teremtő fantázia. A kártya a metróhoz hasonlóan (amellyel talán egy másik világba is elutazhatunk) az előadás egyik fő motívuma, külön, zárt világot képvisel. Kártyáznak a mesét hallgató munkások is, a burkusokat ellenben a huszároknak nem sikerül megtanítani az ultira, az csak az ő játékuk.

A burkus silbak és a magyar silbak: Bodrogi Gyula és Szabó Győző (fotó: Dusha Béla / Szegedi Szabadtéri Játékok)

A burkus silbak és a magyar silbak: Bodrogi Gyula és Szabó Győző (fotó: Dusha Béla / Szegedi Szabadtéri Játékok)

A jelmezek világa ironikussá teszi a bécsi udvar, de kissé a huszárok világát is. Előbbit rettenetesen giccses színvilág, rengeteg ciklámenrózsaszín jellemzi (a férfiakon is), minden úgy néz ki, mintha egy gyerek fantáziáját nagyítaná fel ízléstelen mértékben. A huszárok sem maradnak ki az iróniából, őket a hatalmas műbajusz teszi megmosolyogtatóvá, valamint a Mária Lujza előtti tisztelgésük, mely igen sokat elárul a hölgy iránti hajlandóságukról. Háry hősiessége is ebben a keretben jelenik meg, egy ponton Supermanként siet a magával végezni akaró császárlány segítségére. Szokatlan módon az előadás aktualizált poénjai is a helyükön vannak, sőt, sokszor kellemes meglepetésül szolgálnak az ezerszer hallott viccek között (bár úgy tűnik, sokakra azok is az újdonság erejével hatnak).

Mindezek a jelenetek nem veszik el azonban a komolyabb mondanivaló élét. A rendező kellő érzékenységgel mutatja meg a mű tragikus tartalmát is. Az előadás egyik legszebb jelenete a Szegény vagyok… kezdetű dal, melyben az addig szinte túlzóan csupa rózsába öltöztetett Örzse ruhájáról lehullanak a virágok. A zárójelenet pedig egészen szívbemarkoló lesz, a rideg nagyvárosi közegben felhangzó Sej, Nagyabonyban… kezdetű népdalban a gyökerüket vesztett falusiak fájdalma jelenik meg. Csak Háry tudja elhagyni ezt a közeget, elmenni a kártyavárhoz, Örzséjéhez.

Napóleon: Gérard Depardieu (fotó: Dusha Béla / Szegedi Szabadtéri Játékok)

Napóleon: Gérard Depardieu (fotó: Dusha Béla / Szegedi Szabadtéri Játékok)

Ahogyan már említettük, az előadás színházi szempontból a legerősebb, ennek olykor komplett dalok estek áldozatul, a színészekre osztott karakterek énekelnivalóját egyszerűen kihúzták (Ebelasztin báró és Napóleon esetében). Másfelől viszont remek színészi alakításokat láthattunk, mikor olyan nagyságok, mint Bodrogi Gyula, Gálvölgyi János és természetesen a sztárfellépő, Gérard Depardieu saját művészi egyéniségükkel árnyalják az ismert figurákat. De jól játszanak a többiek is, a fiatalok és az énekes-színészek, az pedig külön öröm, hogy a darabban szereplő néhány operaénekes sem lógott ki közülük, még a prózai részek esetében sem.

Sajnálatos, hogy zenei tekintetben nem lehet ennyi pozitívumot elmondani. A problémák egy része ugyanakkor nem feltétlenül művészi, hanem technikai eredetű: a külső kar feltehetőleg azért nem képes egyetlen ütemet sem pontosan elénekelni, mert nem megfelelően látják a karmestert. Ugyanígy a hangosítás gyanúsítható olyan kellemetlenségekért, mint a túlságosan kiszóló trombitaszólam (habár hamisságukért már kevésbé), vagy a néha kivehetetlen finommozgások. Mindemellett a Silló István által vezényelt Szegedi Szimfonikus Zenekar okozott szép perceket, az Intermezzo például remek volt, eltekintve a középrészben bekövetkezett kisebb pontatlanságoktól.

Örzse és Háry: Bordás Barbara és Homonnay Zsolt (fotó: Dusha Béla / Szegedi Szabadtéri Játékok)

Örzse és Háry: Bordás Barbara és Homonnay Zsolt (fotó: Dusha Béla / Szegedi Szabadtéri Játékok)

Az operaénekesektől megszokott szerepek esetén némi aggodalomra adott okot, hogyan fognak a könnyebb műfajok képviselői megbirkózni a szólamukkal, és a félelem részben jogosnak bizonyult. Nem mintha bárkinek az énekteljesítménye kifejezetten rossz lett volna, ám hallottuk már ezeket a szerepeket zeneileg jobb előadásban is. A Háryt éneklő Homonnay Zsolt esetében a Toborzó sikerült a legjobban, hangja itt került a legközelebb ahhoz az ideálhoz, ami az obsitos megszólaltatójáról a fejünkben él: kellő teltséget és zengést kapott. Az már nem az ő hibája, hogy állandóan rohangásznia kell közben, így kevéssé bírja levegővel. Problémásnak éreztem ugyanakkor a lírai részeket, a musicales hangképzés itt vált a leginkább stílusidegenné, ami a színészi eszközökkel felépített hitelességet is veszélyeztette.

Bordás Barbara Örzséjének egészségesen telt, szép színű mezzoszopránja kiválóan megfelelt a szerep támasztotta követelményeknek, és a népdalok egyszerű, sallangmentes előadása is sok örömet okozott. Egyetlen problémának kissé zárt magasságait éreztem, ezen a területen meg érdemes volna fejlődnie az ígéretes fiatal énekesnőnek.

Bucsi Annamáriát régen hallottuk utoljára, ám még emlékszünk könnyed és mozgékony hangjára, ahogyan kiváló komikai képességeire is. Mária Lujza szerepében nem is elsősorban az énekelnivaló jelenthet neki kihívást, azt szép hangon teljesíti is. Ám a császárlány alakja az előadó-művészet komplex megközelítését igényli, és nagy öröm, hogy ilyen téren sem maradt hiányérzetünk. Ahogyan a másik énekes-szereplő, Bede Fazekas Csaba (Marci bácsi) esetében sem, akinek remekül sikerült slágerszáma mellett szimpatikusan humoros karakterformálása is sok örömet okozott.

Öreg Háry és egy pór: Király Levente és Gáspárik Attila (fotó: Dusha Béla / Szegedi Szabadtéri Játékok)

Öreg Háry és egy pór: Király Levente és Gáspárik Attila (fotó: Dusha Béla / Szegedi Szabadtéri Játékok)

Kalocsai Zsuzsát illetően nem tudtam eldönteni, iróniának szánja-e azt az énekmódot, amivel a Császárné szólamát megszólaltatta. Ha igen, úgy csak ízlésem ellen való ez a néha modoros és finomkodó, máshol kellemetlenül visítós hangképzés. A szándékosság ugyanakkor azért sem elképzelhetetlen, mert – kissé képszerűen megfogalmazva – az énekteljesítmény éppen olyan volt, mint a művésznő ruhája: giccses és hatásvadász, ám utóbbi esetben a koncepciózussághoz nem férhetett kétség.

Jól sikerült előadás volt a szegedi Háry János, legfeljebb azoknak lehetett számottevő problémája vele, akik előszeretettel hivatkoznak a bezzegharmincéve típusú élményeikre. Ugyanakkor magam is megnézném ezt a rendezést zeneileg valamivel kedvezőbb körülmények között, kőszínházban, több operaénekessel…

Fotók: Dusha Béla / Szegedi Szabadtéri Játékok

Hasonló bejegyzések