Wagner-napok – két szólamban

Négykezes kritika a Budapesti Wagner-napok eseményeiről – KONDOR KATA és BÓKA GÁBOR írása

Wiedemann Bernadett
Wiedemann Bernadett (fotó: Művészetek Palotája)

B. G.: Az idei Wagner-napok rendezvénysorozata részint az újítás, részben pedig a visszatekintés jegyében telt. Az utóbbihoz sorolhatjuk, hogy viszontláttuk a Grál-lovagokat: Lohengrint és Parsifalt. Az előbbihez, hogy a fesztivál, története során először, kilépett az opera műfaji kereteiből, és bemutatta azt is, mit alkotott Wagner egy másik vokális műfaj, jelesül a dal (Lied) terén. Persze korábban is ismertük a Wesendonck-dalokat, mások esetleg hallhattak A két gránátos Wagner-féle megzenésítéséről is, de a többi mű lényegében ismeretlen a nagyközönség előtt. Hallgatva az est műsorát, arra a következtetésre kellett jutnom: méltatlanul. Ha az utolsó dalciklus kivételével ezek a darabok nem is mérhetők a romantikus Lied nagymestereinek alkotásaihoz, szinte mindegyiknek megvolt a maga szépsége.

K. K.: Nekem az egyik legemlékezetesebb A fenyőfa című darab volt. Persze nem a vadromantikus keretei miatt, hanem mert megmutatkozott benne, hogy Wagner mennyire értette a mesterséget, még egy olyan, az életművében ritkán előforduló műfaj, mint a dal esetében is. Nagyon érdekes volt, hogyan választja el zeneileg egyetlen szólamon belül a darab három szereplőjét: a narrátort, a fiút és a fenyőfát. Ennek felismerésében természetesen nagy szerepe volt az előadónak, Wiedemann Bernadettnek, aki megmutatta a mű drámai oldalát is.

B. G.: Wiedemann Bernadett közreműködését mindenképpen ki kell emelni, s nem csak A fenyőfa, de a Wesendonck-dalok esetében is. Ebben az interpretációban minden együtt volt: a mély műismeret, az átéltség, a már évek óta kiteljesedett, érett, a legjobb állapotban lévő mezzoszoprán hang, valamint a vokális kultúra kifinomultsága. Érthetetlen, hogy a szereposztók miért nem számolnak Wiedemann-nal nagy Wagner-hősnők: Izolda vagy Kundry megformálójaként! De hasonlóan jókat mondhatunk Szabóki Tündéről is, aki persze már tavalyi Erzsébetjével is bebizonyította, hogy érti és érzi Wagner zenéjét, most viszont más oldalát is megismerhettük: az általa előadott Stuart Mária búcsúja ugyanis hamisítatlan belcanto-zene. Operáit ismerve tudtuk Wagnerről, hogy rengeteg hatást olvasztott stílusába; ezek a dalok éppen azért voltak érdekesek, mert mindegyik (nem csak a köztudomásúan Trisztán-tanulmányként készült Wesendonck-dalok) afféle műhelytanulmánynak hatottak.

Szabóki Tünde és Virág Emese
Szabóki Tünde és Virág Emese (fotó: Művészetek Palotája)

K. K.: És a dalok és az operák közötti kapcsolatokat a műsor összeállítói remekül érzékeltették is! Gondoljunk csak arra, hogy az elsőnek felhangzó, Frigyes Ágosthoz címzett dal azonnal felidézte a Tannhäuserből a vendégek bevonulását. Ebből is látszik, hogy Wagner zene, szöveg, történés egységében gondolkodott: a darabokban felbukkanó dallamok elég pontosan köthetők azokhoz az érzelmekhez, helyzetekhez, amelyekhez az operákban is tartoznak. A legjobb példát erre is a Wesendonck-dalokban találhatjuk: a harmadik rész, A melegházban, a Trisztán harmadik felvonását nem csupán zeneileg idézi fel szinte teljesen, hanem tartalmában is a haldokló Trisztánnak léten túli otthonába vágyódását vetíti előre.

Elza és Henrik király: Ricarda Merbeth és Fried Péter
Elza és Henrik király: Ricarda Merbeth és Fried Péter (fotó: Művészetek Palotája)

B. G.: Ugyanakkor az sem tagadható, hogy ahol alkalom nyílt az összehasonlításra más szerzőkkel, ott Wagner variációi rendre alulmaradtak. Önmagukban kiváló zenék, de nélkülözik a zsenialitást. A Margit a rokkánál (Goethe Faustjának egy részletére) vagy A két gránátos (Heine versére) akármilyen jó is Wagner megzenésítésében, mégsem adja azt a fokú élményt, mint Schubert, illetve Schumann telitalálatai. Különösen A két gránátos esetében volt feltűnő a különbség, hiszen mindketten ugyanoda, a Marseillaise dallamára futtatják ki a dalt. Csakhogy Wagnernél ez mint egy hirtelen ötlet kerül elő a végén, Schumann-nál viszont az egész kompozíció (elsősorban ritmikájával) ezt előlegezi, a végén egyszerűen muszáj megszólalnia a közismert dallamnak.

K. K.: Nem véletlen, hogy a dal műfaja inkább csak kirándulás volt Wagner életművében, és ő maga sem ebben kívánta a legjelentősebbet alkotni. Az operáit hallgatva mindig az az érzésem, hogy a hosszúságuk nem valamiféle megalománia következménye, hanem ebben a stílusban, ezekkel a gondolatokkal, ebben a mélységben ezeket a történeteket csak ilyen terjedelemben lehetett megírni. Az idei Wagner-napokon bővelkedtünk a hosszú darabokban, akár a Parsifalra, akár A nürnbergi mesterdalnokokra gondolok. De a Lohengrin itt most nem csak az időtartamát tekintve lóg ki a sorból: ahogyan az évek során egyre határozottabban kialakul a Wagner-napok előadásainak sajátos színpadi világa, egyre inkább érzem, hogy ez a produkció mennyire kilóg a sorból.

B. G.: Mégpedig legalább két szempontból. Egyrészt a rendező érezhetően nem tudott vagy nem akart tudomást venni arról, hogy nem a megszokott színházi környezetben, hanem egy koncertteremben kell előadást rendeznie. A díszlet mintha reagálna erre (lényegében a Müpa belső architektúrájának folytatása), de ennek nem sok jelentősége van, mert nem képez játékteret, csak fölösleges dekoráció. Másrészt úgy érzem, Marton László saját elképzeléseit sem tudta teljes mértékben megvalósítani: annak ellenére, hogy az összes itteni előadás közül ez a leginkább „színházi”, mégis itt érzem leginkább eldöntetlennek az előadás irányát, azt, hogy miről is akar szólni a rendező a XXI. számára ezzel a darabbal. Mert a külsőségek egyáltalán nem azt mutatják, hogy hagyományos előadásban, a szerzői szándék alázatos tiszteletében gondolkodott volna…

Lohengrin: Kovácsházi István
Lohengrin: Kovácsházi István (fotó: Művészetek Palotája)

K. K.: Ami az elsőt, az előadás konkrét helyszínhez való viszonyát illeti, azért is találom különösnek, mert talán ezen a téren a legerőteljesebb a fesztivál hagyománya. A Parditka Magdolna–Szemerédy Alexandra rendezőpáros a Parsifallal már az első évben megalapozta azt az irányvonalat, hogy az előadások egy kicsit mindig magáról a helyszínről, a Művészetek Palotája épületéről is szólnak. Ezt később a Trisztán-előadásukban is továbbvitték, de megjelent a motívum a Schörghofer-féle Ringben, A Rajna kincse vetítéseiben is. És öröm volt látni, hogy tavaly a Tannhäuserben, idén pedig A nürnbergi mesterdalnokokban a két német rendező milyen szépen folytatta ezt a gondolatiságot, persze a darabok sajátosságainak és a saját koncepciójuknak megfelelően.

B. G.: Egyetértek: a Mesterdalnokok új produkciója valóban folytatja a hagyományt, sőt azt is mondhatnám, a helyszín kihasználását illetően ez a rendezés áll legközelebb ahhoz a tökéletességhez, amit az idén újra műsorra tűzött Parsifal képvisel.

Telramund (Anton Keremidtcsijev) a brabanti nemesek körében
Telramund (Anton Keremidtcsijev) a brabanti nemesek körében (fotó: Művészetek Palotája)

K. K.: Ami a másik felvetésedet illeti, a legnagyobb baj talán az, hogy az előadás egyes elemei nem állnak össze egységes alkotássá, sok gondolat fölvetődhet bizonyos színpadi megoldások láttán, de ezek a levegőben maradnak. Ott vannak egyfelől a Lohengrin identitásával kapcsolatos kérdések: más akar lenni, mint aki, de végül kénytelen szembenézni önmagával. Aztán ott van az előadásnak a kvázi társadalomábrázoló vetülete: mennyiben képes az egyén megváltoztatni a szélesebb környezetét? Érzésem szerint ebben a kérdésben marad leginkább adósunk a rendező, hiszen már maga az alaphelyzet sem tisztázott: milyen ez a katonai társadalom, miért lehet (látszólag könnyen) változtatni rajta, és miért nem lehet mégsem? Pedig úgy tűnik, ez foglalkoztatta a legjobban, gondolok itt a számos, sokszor ironikussá váló környezetfestő elemre, mint amilyenek a mobiltelefonok és a nyomozókutyák.

B. G.: Valószínűleg ezek a külsőségek okozhatták, hogy a közönség – úgy tűnik, ezúttal nem szervezetten, hanem spontán módon – hangos nemtetszését fejezte ki, amikor a rendező kijött meghajolni. Erős a gyanúm, hogy nem a rendezés átgondolatlansága váltotta ki a dühös reakciókat, hanem az, hogy ez a produkció mozdult el az eddigiek közül leginkább a színház irányába – vagyis nem azért büntették a nézők, amiért megérdemelte volna, hanem éppen ellenkezőleg. De lehet, hogy tévedek a következtetéseimben…? Mindenesetre a búzás annál is különösebb, hiszen a produkció nem volt új, két éve is szerepelt már a Wagner-napok műsorán.

Kundry és Gurnemanz: Petra Lang és Matti Salminen
Kundry és Gurnemanz: Petra Lang és Matti Salminen (fotó: Művészetek Palotája)

K. K.: Egyfelől érthető, hogy a közönség mint egész nem képes ilyen kérdésekben, mint a rendezés átgondoltsága, állást foglalni, hiszen az ehhez szükséges összetett gondolkodási folyamatokat mindenki csak egyénileg tudja lefolytatni, ami csökkenti az azonnali, viszonylag egységes reakció lehetőségét. Ugyanakkor mindig meglepődöm, mikor a Wagner-közönség maradian reagál valamilyen művészi megoldásra, hiszen magának a zeneszerzőnek az életműve is annyi nyitottságot igényel hallgatójától, és bizonyos kérdések újabb és újabb átgondolását, hogy a feldolgozásához muszáj elszakadnunk a sémáinktól. Anélkül még zeneileg sem fogadható be teljesen. Gondoljunk csak az idei Parsifal énekeseire: sem Christian Franz a címszerepben, sem Lauri Vasar Amfortasként nem kizárólag hangi teljesítményével tette emlékezetessé az előadást, hanem kidolgozott színészi alakításuk, az adott produkció gondolatmenetéhez illeszkedő figurateremtő képességük és alkatuk is hozzájárult a művészi élmény teljességéhez.

Kundry és Parsifal: Petra Lang és Christian Franz
Kundry és Parsifal: Petra Lang és Christian Franz (fotó: Művészetek Palotája)

B. G.: Ez olyannyira így van, hogy Lauri Vasart hangi adottságai alapján nem is gondolnám tőrőlmetszett Wagner-énekesnek, és noha tavaly a wagneri kontextusban lírainak számító Wolframként nagyon tetszett, kicsit félve tekintettem az idei Amfortasa elé: azt gondoltam, ide mégiscsak öblösebb bariton szükséges az övénél. Lehet, hogy ez elméletileg így van, de úgy gondolom, mégis kiválóan megoldotta a szerepet, és nem csak a már említett színészi készsége jóvoltából, de énekkultúrájával is: nem hangerővel, hanem szép énekléssel vette birtokba szólamot. Christian Franz esetében más a helyzet, róla talán a legelfogultabb rajongói sem állítják, hogy a szó szoros értelmében véve szépen énekelne, de ugyanakkor hihetetlenül kifejezően formálja meg az énekszólamot is, elsősorban a deklamáló részeket – és ilyenből sok akad Wagnernél. Az előadás legtökéletesebb alakításának én egyébként Matti Salminen Gurnemanzát tartom, akárcsak hét éve: mind hangban, mind figurában ideális, talán a legközelebb áll a szerzői elképzeléshez azok közül, akiket akár élőben, akár felvételről ismerek – kellően erélyes, ugyanakkor van benne humánum is, és a miszticizmus iránt is fogékony. Többet vártam viszont a máskor kiváló Petra Langtól, akinek mintha elfogyott volna a hangja a második felvonás végére.

Parsifal (Christian Franz) és a viráglányok
Parsifal (Christian Franz) és a viráglányok (fotó: Művészetek Palotája)

K. K.: Petra Lang sajnos csalódást okozott, de ebben, úgy hiszem, nem csak a hangi problémák játszottak szerepet. Az volt az érzésem, hogy Kundry alakja nem illik hozzá, nem találja a kulcsot a szerephez. Az első felvonásban még érdekes is lett volna az általa életre keltett, furcsán elmezavaros Kundry, aki tényleg olyan, mint egy vadállat, és a viselkedésében egészen hirtelen változások következnek be, de később nem tudta belőle kibontani a második és a harmadik felvonás gyökeresen eltérő nőalakját, és talán ez a megoldatlanság hatott ki a további teljesítményére is. Viszont nagy öröm volt, hogy egy másik nagy Wagner-énekesnő remek formáját mutatta meg a fesztiválon: Linda Watson Ortrudja lenyűgöző volt, mint egy kitörő vulkán, erő és fenyegetés áradt belőle – no meg hatalmas hang.

B. G.: Akik közel ültek a pódiumhoz, azt mondták tréfásan, nem volt megnyugtató érzés a közelében lenni! De komolyra fordítva a szót: egyet kell értenem veled; kár, hogy nem volt megfelelő partnere, mert a Telramundot éneklő Anton Keremidtcsijev sajnos tökéletesen jelentéktelennek bizonyult mind a hangját, mind a színpadi jelenlétét illetően. Tudjuk, hogy ebben a házasságban Ortrud hordja a nadrágot, de ennek ellenére Telramund is férfias, jelentős figura kell, hogy legyen – ez most nem valósult meg. Ricarda Merbeth Elzája most is tetszett, akárcsak két éve, nem nagyon találni szakmai fogást rajta, és tényleg csak zárójelben jegyzem meg, hogy két magyar énekesnőt tudok, akitől legalább ilyen, ha nem jobb Elzát hallhatnánk. Lohengrin szerepében viszont ismét hazai énekes bizonyította be, micsoda hatalmas művészi fejlődésen ment keresztül az elmúlt két évtizedben, s milyen magasra jutott.

Lohengrin: Kovácsházi István
Lohengrin: Kovácsházi István (fotó: Művészetek Palotája)

K. K: Bizony, nagy öröm Kovácsházi Istvánt hallgatni, mennyire magára talált a Wagner-szerepkörben! Lohengrin ráadásul különösen az ő világa, hiszen simogatóan szép hangja, amely a drámai szerepekben is megőrizte lágyságát, csodálatosan illik a darab egészen finom és gyengéd muzsikájához. Annak megítélése, hogy alkatilag mennyire az övé a Hattyúlovag figurája, persze már ízlés dolga, de nekem – és úgy vélem, manapság sokaknak – sokkal érdekesebb egy esendő embert látni a színpadon, mint egy idealizált hőst. De ha már a közreműködőkről beszélünk, feltétlenül meg kell említeni, hogy a Lohengrinben új karmester mutatkozott be a Wagner-napokon: Vajda Gergely.

B. G.: És ez a bemutatkozás mondhatni revelatív volt, hiszen a Wagner-napokat eddig szinte kizárólag Fischer Ádám nevéhez kötöttük, ő vezényelte az eddigi összes felnőtteknek szóló előadást (csak a gyerekeknek szóló Hattyúlovag-átiratot dirigálta két éve Hamar Zsolt). Vajdáról eddig is tudtuk, hogy nagyszerű karmester, de ezt a tudásunkat két fontos momentummal egészítette ki ezúttal. Az egyik: nem elég, hogy nagyszerű karmester, de nagyszerű színházi karmester is. Noha hallottam már az Operaházban is vezényelni, mégis most tudatosodott bennem igazán, mennyire együtt él a zenével, mennyire drámai légkört tud teremteni, ugyanakkor a líra iránt is milyen fogékony – márpedig a Lohengrin sajátos szomorúsággal átitatott légkörében az utóbbi is nagyon fontos. A másik újdonság: eddig mindenekelőtt XX. századi és kortárs művek avatott tolmácsolójaként gondoltunk Vajda Gergelyre (ezt a hírnevét olyan kiváló produkciókkal alapozta meg, mint a nemrég hallott Le Grand macabre); most kiderült, hogy Wagner zenéje iránt is nagyon fogékony, és egyáltalán nem „modernizálja”, épp ellenkezőleg: vállalja annak minden romantikus szépségét, miközben távol tartja a túlzásoktól, szélsőségektől. Egyszóval: kiváló interpretációt hallottunk – és nagyon kíváncsivá tett, mit kezd egy hónap múlva Erkel István királyával a Margitszigeten.

Elza: Ricarda Merbeth
Elza: Ricarda Merbeth (fotó: Művészetek Palotája)

K. K.: Pedig elsőre – azt hiszem – sokakat meglepett, hogy a Wagner-napok egyik előadását nem Fischer Ádám vezényli, annyira összeforrt a fesztivál az ő nevével. Természetesen szerencsés, ha egy művészeti esemény nem csak egy személyhez köthető, hanem mások is termékenyen tudnak bekapcsolódni az alkotófolyamatba – ahogy ez a Lohengrin-előadás esetében történt! Ugyanakkor persze nem lehet elégszer hangsúlyozni, milyen sokat köszönhet a Wagner-napok Fischer Ádámnak mint karmesternek és mint művészeti vezetőnek egyaránt, aki az új produkció mellett, ahogyan már sokszor, a Parsifalt is kiválóan vezényelte, és az is neki köszönhető, hogy ennyi remek művész érkezik évről évre Budapestre, és járulnak hozzá az előadások színvonalához. Így a Művészetek Palotájában minden júniusban a legnagyobb operajátszó helyek egyikén érezheti magát az ember.

Fotók: Művészetek Palotája