Wagner-kivonatok

2013. szeptember 19.

Wagner200 maraton az Operaházban és az Andrássy úton 2013. szeptember 14-én. A délutáni programokról MONA DÁNIEL, az esti gálakoncertről KONDOR KATA számol be olvasóinknak

Wagner - Franz Hanfstaengl képe, 1860 körül, dagerrotípia

Wagner – Franz Hanfstaengl képe, 1860 körül, dagerrotípia

Az 1813 őszén született Verdi tiszteletére rendezett tavaszi Verdi-maraton után most a szintén kétszáz éve, tavasszal napvilágot látott Wagnert is megünnepelte az Operaház egy őszi Wagner-maratonnal. A koncepció ezúttal is a szerző sokszínűségének, operatermésén kívül eső munkásságának bemutatása volt. Az áprilisban még oly kiforratlan jegyrendszer szeptemberre egy lépést tett előre. Akik idejében értesültek a hírről, előre foglalhattak jegyet a Wagner200-maraton rendezvényeire. A Vörös szalon és a Székely Bertalan terem – úgy tűnt – még mindig nem bizonyult elég nagynak az érdeklődők teljes létszámának befogadásához; a maraton napján már lehetetlen volt jegyet szerezni a programokra.

Ám az időjárás kedvezett az igazán elszántaknak. A kordonnal teljesen elzárt Operaház esővel, széllel dacoló biztonsági őrei és az Operaház dolgozói mit sem tudtak arról, meg lesznek-e tartva a programok, illetve hol kell egyáltalán bemenni az épületbe; a zord időjárás miatt inkább otthon maradt érdeklődőknek köszönhetően mindenki bejuthatott.

A délután egykor kezdődő felolvasás előtt volt lehetőségem megtekinteni a „Wagner relikviáiból” rendezett kiállítást. Őszintén: valamivel nagyobb felhajtásra számítottam. Pontosabban, először észre sem vettem, hogy ahol járok, az maga a kiállítás. A Székely Bertalan terem előtti körfolyosón vitrinekben elhelyezett régi Wagner-rendezések, kották, tervek fotóit ábrázoló portfóliók; és egyetlen vitrinnyi valódi emléktárgy…

Wagner200 - az Operaház homlokzata az esti gálakoncert előtt (fotó: Rákossy Péter)

Wagner200 – az Operaház homlokzata az esti gálakoncert előtt (fotó: Rákossy Péter)

Egy óra után pár perccel kezdetét vette a Wagner és Nietzsche levelezése című előadás. Nem kaptunk semmilyen zenetörténeti tájékoztatót, vagy levélhez tartozó magyarázatot. Rövid bevezető után hagyták, hogy maguk a levelek rajzolják ki számunkra e két ember egyedülálló viszonyát. Az írások a szerző és a filozófus baráti, rajongói korszakából származtak. A leveleket Mesterházi Máté fordította s válogatta csokorba. Wagner hangját Nagy Ervin színművész kölcsönözte, míg Nietzsche szavait Ókovács Szilveszter idézte meg. Az önmagában is elég szórakoztató felolvasást dalok színesítették tovább. Pataki Bence, Szabóki Tünde és Wiedemann Bernadett Nietzsche egy-egy Petőfi-versre írott dalát adta elő (zongorán kísért: Virág Emese). A dalok sem az énekeseknek (technikailag), sem a közönségnek (mélységeiben) nem okoztak nagy fejtörést; könnyed, pihentető oldásai voltak a XIX. századi levelezési stílus nyelvi nehézségeinek.

A következő esemény a Siegfried-idill és Wagner összes dala címet viselő, s ezzel a valóságot maximálisan lefedő koncert volt, gyakorlatilag a Müpa június 21-én megrendezett, Wagner, a dalköltő című estjének ismétlése. Itt már nem hiányoztak a darabokkal kapcsolatos háttérinformációk. Kovács Sándor zenetörténész vezetett bennünket végig az operaszerző csekély mennyiségű, s jelentőségében is csupán részben kiemelkedő dalain. Az Oberfrank Péter vezényelte, az Operaház Zenekarának tagjaiból verbuválódott kamaraegyüttes hangzása – a kis térnek köszönhetően – felülmúlt minden sztereóhatást. A zene olyan mértékben vette körül a hallgatót, hogy esélytelen volt nem beleolvadni Wagner dallamaiba, nem részévé válni a muzsikának.

A Rippel fivérek (fotó: Rákossy Péter)

A Rippel fivérek (fotó: Rákossy Péter)

Rövid technikai átállás után következtek a dalok. A három korszakot képviselő szerzemények kronologikus sorrendben csendültek fel, így szembetűnő volt az egyre tapasztaltabb Wagner zeneszerzői ars poeticájának fejlődése is. Az egészen egyszerű Faust-daloktól eljutottunk a Trisztánhoz írt „tanulmányokig”. A zongoránál ismét Virág Emese ült, aki elismerést érdemlő kitartással kísérte az énekművészeket. Az előadók is otthonosan mozogtak a jó akusztikájú teremben, örömmel töltötték be hangjukkal a teret. Elsőként Lökös Dániel énekelt két katonanótát. Szép német kiejtése mindenképp említést érdemel. Pataki Bence három ifjúkori dalt mutatott be, melyek izgalmas hajlításai a legkevésbé sem a kései Wagnert juttatják az ember eszébe. Érdekes volt összevetni a Margit a rokkánál című dalt a jóval ismertebb, azonos témára írt Schubert-művel. Wiedemann Bernadett előadása kifogástalan volt. Szabóki Tünde énekelte az egyszerűnek aligha nevezhető, a wagneri technikai követelményekre már emlékeztető Stuart Mária búcsúját. A lélegzetelállítóan gyönyörű részek közé ugyan be-becsúszott néhány piszok, a dal és az interpretáció elérte hatását. A wagneri dalirodalom csúcspontját, a Wesendonck-dalokat Wiedemann Bernadett énekelhette el, ráhangolva ezzel közönségét a következő programra, a wagneri életmű következő lépcsőjére, az operára. Négy órakor ugyanis A bolygó hollandi operaházi előadásának felvételét tekinthették meg a kitartó nézők-hallgatók.

Jelenet a gálaműsorból (fotó: Rákossy Péter)

Jelenet a gálaműsorból (fotó: Rákossy Péter)


Az égiek mértékkel osztogatták kegyeiket a Wagner200 sorozat esti programját illetően. Bár az eső a délután folyamán elállt, és később sem kezdte újra, a tíz fokot alig meghaladó hideg mégsem ideális egy szabadtéri előadáshoz. Ennek ellenére szép számmal gyülekezett a közönség, és bár akadtak néhányan, akik nem várták végig az egész programot, a többség kíváncsi volt a bevezető konferálás szerint felmelegítő hatású produkciókra. Az utóbbi évek tapasztalatai alapján elgondolkodtató, mennyire szereti az Operaház közönsége – és potenciális közönsége – az ilyen programokat: vajon az ingyenesség, vagy az egész esemény kötetlen volta, a szabad távozás lehetősége ilyen vonzó benne?

Kálmándi Mihály (fotó: Rákossy Péter)

Kálmándi Mihály (fotó: Rákossy Péter)

Ezúttal ráadásul az egyes műsorszámok is bővítették a lehetséges érdeklődők körét. Az esti programot megelőző rockkoncerten – melyről bővebben sajnos nem tudok beszámolni, lévén csupán a végére értem oda – több olyan fiatal is üldögélt, akik öltözékük alapján nagy valószínűséggel nem tartoznak az Operaház törzsközönségéhez, és a sportolók jelenléte is bizonyára nem csak, vagy nem elsősorban az operarajongókat csábította a helyszínre.

Maga a program – melyről Ókovács Szilveszter főigazgató csak az utolsó konferálásban árulta el, hogy Berki Krisztiánnak a londoni olimpián aranyérmet hozó lólengés-száma adta hozzá az ötletet – remek cél érdekében és nagyon kreatív megvalósításban jött létre: nem csak fizikailag, de átvitt értelemben is kihozni az operát a nagy tekintélyű épület falai közül, közelebb vinni a mindennapi élethez, a hétköznapi dolgok világához, megmutatni olyanok számára, akik egy kőszínházi előadásra nem biztos, hogy el mernének menni. Ezen a téren nem is csalódtunk: szórakoztató, Wagner zenéjét mégis nagyobbrészt tartalmazó programot kaptunk, ami a számos látványelemnek köszönhetően a kezdő operanézőknek sem lehetett túl megterhelő, de a műfaj kedvelői számára elég művészi élményt biztosított. (Csak a – jelen sorok írójához hasonlóan – megrögzött wagneriánusoknak lehetett némi kifogása, ám erről majd később – hiszen nem is mi voltunk az este célközönsége.)

Fekete Attila (fotó: Rákossy Péter)

Fekete Attila (fotó: Rákossy Péter)

Az este egyes műsorszámai általában több síkon zajlottak. Javarészt a Magyar Állami Operaház Zenekara játszott népszerű Wagner-részleteket, néha énekesek közreműködésével. Ehhez jött a fényfestés, amely az Operaház homlokzatát öltöztette általában a műhöz vagy Wagner személyéhez kapcsolódó képekbe (pl. a szerző portréja, aláírása). Harmadik komponensként járult hozzá valamilyen színpadi történés, amely az énekes alakítása mellett balettot, művészi kivitelezésű sportszámokat, akrobatikát és hasonlókat tartalmazott. A szervezők végig arra törekedtek, hogy ezek az elemek valahogyan rímeljenek a Wagner-művek tematikájára, motívumaira. Akadtak igen jól sikerült megoldások, például a Versenydal eszményi Évája mint kecses tornászlány, a Tűzvarázs tűzzsonglőrjei, és az akrobatikát bemutató rajnai sellők is ötletesen teljesítették ki a Wagner-zenében megmutatkozó szituációt, ám – természetesen? – a legtöbb látványelem csupán felszínesen illeszkedett a darabokhoz.

A zeneszámok között – a tavalyi évhez hasonlóan – divatbemutatót láthatott a közönség. Bizonyára voltak, akiket ez is kimondottan érdekelt, és nem vonom kétségbe a divattervezés művészi rangra való törekvéseit, ám mégis ezeket a részeket éreztem kevésbé sikeresnek. Egyfelől a Wagner-zenék után értelmezhetetlenek voltak a leginkább zörgésre emlékeztető hangeffektek, amelyek közül olyan kevés alkalommal lehetett ráismerni az eredetire, hogy semmiféle érdekes kölcsönhatás nem jöhetett létre a wagneri és a mai zene között, ráadásul a Gyászinduló – amely a Wagner-életmű egész filozófiájának és tragikumának egyfajta tetőpontja – ilyetén feldolgozása, divatbemutatót kísérő zenévé alacsonyítása kisebbfajta szentségtörésként hatott.

Rálik Szilvia (fotó: Rákossy Péter)

Rálik Szilvia (fotó: Rákossy Péter)

Persze ennek a programnak a legfőbb különlegessége nem a zene volt, és az egyes ruhák érdekesek is voltak, különösen azok, amelyeket Wagner-hősök ihlettek (vonultak fel a kifutón istenek, lovagok is). Egy idő után aztán egyes operaházi előadások kellékei és jelmezei is megjelentek, amivel nyilván azoknak adták meg a ráismerés örömét (esetleg bosszúságát, ha nem teljesen pozitív élményeik vannak az adott előadással kapcsolatban), akik már látták a produkciókat. Bármilyen kreatív ötlet is ilyen formában is mutatni egy keveset az új közönségnek az előadásokból, ezt épp azok nem értették, akik számára érdekes lett volna. Ám a divatbemutató nem csak a ruhák miatt volt érdekes: mind a sport-, mind az operarajongók érdeklődve figyelték kedvenceiket, hogyan mutatnak a kifutón, mennyire csinosak, milyen ruhát viselnek. Jó volt látni, hogyan nyilvánul meg a személyiség ebben a színpadi feladatban is: voltak, akik a maguk egyszerűségével csak végigsétáltak a ruhában, volt, aki láthatóan élvezte a helyzetet, és igazi dívákat is láthattunk, akik minden megnyilvánulásukkal vonzották a figyelmet. Ezekre a személyiségjegyekre a divatbemutató rendezői építettek is, nem véletlen, hogy például Miksch Adrienn vagy Szakács Ildikó mindig különösen látványos ruhában jelent meg.

Beszámolómban a legkevesebbet eddig az előadás művészi részének, a konkrét zenei produkcióknak szenteltem. Nem véletlenül: egyrészt a szabadtéri körülmények, a hangosítás és az esetenként feltámadó szél nagyon bizonytalanná teszi az előadói teljesítmény megítélését. Természetesen az Operaház nagyszerű művészei, a zenekar – melyet ezen az estén Dénes István vezényelt –, az énesek: Rálik Szilvia, Fekete Attila és Kálmándi Mihály a tőlük megszokott színvonalat hozták, ám Wagner zenéje annyi kicsi árnyalatot, finomságot tartalmaz, hogy a pontos szerepformálásról itt lehetetlen megállapításokat tenni. De ezen az estén nem is ez volt a lényeg: inkább egy hatásos gálához hasonlóan, a slágerszámok felcsendülése, a csillogás, a különlegesség állt a középpontban. És feltételezve azt, hogy a szervezők elérték a céljukat, és a nézőtéren nagy számban foglaltak helyet kezdő operanézők, akik nem biztos, hogy ismerik a teljes műveket, a kiragadott részletekben talán nem is kellett mélyebb értelmet közvetíteni a számukra.

Tápai Szabina és Kucsera Gábor (fotó: Rákossy Péter)

Tápai Szabina és Kucsera Gábor (fotó: Rákossy Péter)

Az összművészeti show sikerrel zárult, és ha az ember csupán jól akart szórakozni, nem is csalódott. Nagy valószínűséggel nem is volt más célja a szervezőknek: pozitív élménnyé kívánták tenni az operát, a Wagner-műveket, minél szélesebb közönség számára. Az pedig, hogy egy-egy motívum hallatán néhányan felsóhajtottak: mennyi minden van még e mögött, talán csupán az ő problémájuk: nézzenek inkább teljes előadásokat!

Fotók: Rákossy Péter / Magyar Állami Operaház

Hasonló bejegyzések