Wagner és az óriás dióhéj

A bolygó hollanditól a Parsifalig – Dénes István operaismertetőjén járt ÁDÁM TÜNDE

Wagner - Franz Hanfstaengl képe, 1860 körül, dagerrotípia
Wagner – Franz Hanfstaengl képe, 1860 körül, dagerrotípia

Dénes Istvánnal meglehetős szerencséje van a Magyar Állami Operaháznak, hiszen bármikor kapható arra, hogy hatalmas lexikális tudását, és amit még ennél is jobban csodálunk: hihetetlen zenei memóriáját megossza a zenekedvelő közönséggel. Ám a helyzet kívülről szemlélve éppen fordítottnak tűnik: mintha a karmester volna az, akinek különböző ötleteit időről időre megvalósítja az Operaház, miközben fel is kérhetnék őt (és talán másokat is), hogy az érdeklődő közönséget műveljék. Nem késő, hogy a Verdi/Wagner-évet is kihasználjuk: januárban még megszervezhető havi egy-egy előadás az idén évfordulós szerzőkről és műveikről.

Nem lettem reklámember, sem szóvivő, pusztán részese voltam vasárnap egy rendkívüli zenei kalandnak, és az élményt próbálom megosztani zenerajongó sorstársaimmal. Két órába sűríteni Wagner majdnem teljes életművét (na jó, csak az operákat) nemcsak lehetetlen vállalkozásnak tűnik, hanem befogadhatatlannak is. Az egyszeri hallgató szinte sajnálja, hogy ennyi mindent úgyis képtelen egyszerre megjegyezni, de beérjük annyival, hogy minden ilyen előadásról egy újabb megvilágosodás-erejű információval távozhatunk. Jómagam például a korábbi Manon Lescaut-ismertető és a mostani Wagner-szeánsz után már örökre megjegyeztem, hogyan s miképp rokon egymással Izolda halála és a Manon szerelmi témája.

Nálam könnyebb helyzetben vannak azok, akiknek több affinitásuk van a zenei párhuzamokhoz, a motívumok rokonításához, felismeréséhez. De még akkor is élményt jelent a játék, ha tényleg csak a nagyon nyilvánvalót ismerem fel: ez is fejleszthető, gondolom (hiszen irodalom szakosként versekkel engem is lényegesen nehezebb zavarba hozni).

Mi is kell egy ilyen délelőtthöz? Mondjuk a Székely Bertalan-terem, egy zongora – és az előadó. Vagy előadók, mert a zongora mellé vokális bemutatót is kapunk: ezúttal Kiss B. Atilla szólaltatott meg részleteket a Lohengrinből. Dénes István pedig a zongoránál ülve jóformán bármit – és fejből – eljátszik, közben pedig mesél. Nem róla szóló dicshimnusznak szántam ezt az írást, de a program sikere mégiscsak az ő vállain nyugszik. És ha úgy kezdtem: szerencséje van az Operaháznak, komolyan is gondoltam: ritka, hogy valaki ekkora tudásanyaggal közérthető tudjon maradni. Nyilvánvaló előadói erényei mellett lelkesedése a motorja ezeknek az ismertetőknek.

A mostani előadást a Hollandi-premierekhez időzítették, ám Wagner, miképp Verdi is, aktuális egész évben, és majdnem biztos vagyok benne, hogy Wagner mind a hét operája, melyeken „dióhéjban” keresztülvágtattunk, megérne egy-egy külön „foglalkozást”. Teljesen reménytelen volna részemről megpróbálkozni azzal, hogy visszaidézzem az egész előadást, érjük be egyetlen példával; és ha már úgyis Hollandi-lázban égünk, hallgassunk meg egy kórusrészletet, majd egy másikat is –  és csodálkozzunk.

A bolygó hollandi – Matrózkar

Smetana: Az eladott menyasszony – Polka