Vonzások és taszítások

2011. november 28.

Don Giovanni az Operaházban, 2011. november 22., 25. ÁDÁM TÜNDE kritikája

Leporello: Bretz Gábor (fotó: Vermes Tibor)

A szereposztások követhetetlen változásai, akár napokkal a premier előtt, aztán a karmester kiugrása mind-mind aggasztó előjelek voltak az operák operájának friss felújítása előtt, amelyből így a lemondások operája lett. Azt már nem érdemes kutatni, hová lettek egyes nevek a szereposztásokból, lényeg, hogy oly gyorsan tűntek el, amilyen gyorsan a kollégák passzolták le sorra a premier-kritika lehetőségét. Ennek fő oka, hogy a címszereplő sehogy sem akart lemondani.

Jutott hát nekem a lehetőség, hogy beszámoljak az új produkcióról, annak minden örömével és bánatával együtt. Volt az előbbiből is, de essünk túl először a fájóbb részén: Mozart operájának nem volt címszereplője. Itt jöhetne az a kritikusi fordulat, hogy „de a többiek szépen elvitték az előadást a vállukon” stb. – ám nem jön, mert ez nem olyan opera. A Don Giovanniban minden szerep főszerep, ám az egészet a címszereplő fogja össze. Fogná össze. Mint a mágnes, vonzásában tart mindenki mást. Csakhogy ezúttal nem volt mágnes, vagy ha mégis, épp ellenkezőleg: mindenkit taszított, különösen a nézőt.

Don Giovanni: Horváth Ádám (fotó: Vermes Tibor)

Nem ragoznám túl: Horváth Ádám címszereplése teljes csőd: ahogy hanggal, úgy színészileg sem tudja kitölteni a szerep kereteit. Mit kitölteni? Még csak sejtetni sem képes azokat. A főpróbán és két előadáson próbáltam mentséget keresni számára, de nem találtam, és nem is keresem tovább: a néző egy darabig együttérzőleg közelít, ha látja, hogy a szereplő mennyire vergődik, miközben a képességeitől fényévekre található szerep elvárásainak próbál (?) megfelelni, de egy idő után már maga a néző szenved annyira, hogy inkább önmagát kezdi sajnálni, amiért ehhez asszisztálnia kell. (Rosszabbul jártak a színpadi partnerek, de erről később.) Sajnos a hang nem egyszerűen csúnya, hanem mindjárt kétféleképpen az: amikor a világosabb hangszínét használja (ez már majdnem tenor), akkor fakó, szürke, unalmas, néhol hamis. Ha a baritonosabb árnyalat tör elő belőle, akkor még rosszabb a helyzet: a hangzó „élmény” olyan brutális, hogy csak arra tudunk gondolni, mikor lesz már vége a jelenetnek. Ehhez a vokális merénylethez mérhetetlenül civil színpadi jelenlét társul, ami azt eredményezi, hogy az, akinek az operát összefognia és uralnia kellene, erre teljes mértékben képtelen, de legalább a többieket is akadályozza mindenben. Horváth Ádám Don Giovannija egyetlen pózt ismer, és ez tényleg póz, a létező legrosszabb fajtából; ezen kívül marad még az állandó és céltalan fel-le sétálgatás a színpadon, és nem erősítik az alakítást a rendezés ügyetlenségei sem, mint a párbaj kabaré-jellege, vagy a pokolra szállás elképesztően gyenge kivitelezése. (A rendező részéről nem szerencsés, ha azt kéri egy szereplőtől, hogy hátrafelé sasszézzon el a süllyesztőig, ahol majd elnyelheti a föld, de végképp rossz ötlet, ha olyantól kéri ezt, aki bejönni sem tud a színre úgy, hogy ne legyen kínosan civil, hát még rák módjára, hátratekintgetve, hosszú köpeny által akadályoztatva elaraszolgatni a megváltó [esetünkben elkárhoztató] négyszögig, ahol végre eltűnik a szemünk elől.)

Masetto és Don Giovanni: Sebestyén Miklós és Horváth Ádám (fotó: Vermes Tibor)

A fentiekre nincs, nem lehet bocsánat, hiszen a gárda másik hét tagja egészen kiváló vagy megfelelő vokális teljesítményt nyújt, más kérdés, hogy Gianfranco De Bosio rendezői kezének hiánya eltérő mértékben ütközik ki az egyes alakításoknál, a címszereplővel közös jelenetekben pedig vért izzadhatnak, hogy valahogy megszülessen a szituáció. Nem születik, persze, hiszen egyikük sem játszhatja el helyette, amit neki kellene, és sajnos nem is énekelhetik el a szólamát. Ezen a ponton beállhatnék a sorba, azon siránkozni, hogy miért nem a Leporellót alakító Bretz Gábor énekli a címszerepet, de nem állok, mert azt gondolom, hogy Leporello nagyon fontos és cseppet sem könnyű szerep, és ha valaki így tudja (jóformán magától) megformálni, akkor ennek az alakításnak színpadon a helye. És ha mindkét szerepben egyformán zseniális, akkor tessék megkeresni a rendezőt, aki kétféle előadásba belerendezi a két figurát, és nézzük felváltva. Általános nézőtéri vélemény, hogy Leporello lejátssza a színről a címszereplőt, de rossz hírem van: Masetto is lejátssza a címszereplőt, még némán is a közös jelenetükben. Ámde Leporellónál maradva, nézzük a nyilvánvaló különbségeket: amíg Horváth Ádámnak két szörnyű hangszíne és mindösszesen egy hangvétele van az egész darabhoz, addig Bretz Gábor az első tíz percében mutat egy tucatnyit, mert nem éri be a hanganyag önmagában való szépségével, használja is az adottságait. Aztán: amíg Don Giovanni téblábol, Leporello járása, mozdulatai, gesztusai is aprólékosan kidolgozottak, mindig az adott szituációhoz igazodnak. Így történhet meg, hogy amikor szerepet cserélnek, Bretz felveszi az emlegetett Don Giovanni-pózt, ami részéről szándékos karikatúra, Horváth viszont komolyan gondolja, olyannyira, hogy Leporellóvá változva sem tud elszakadni tőle.

Donna Anna, Don Giovanni és Don Ottavio: Kolonits Klára, Horváth Ádám és Dovlet Nurgeldiyev (fotó: Vermes Tibor)

Az erősen sláger-státuszú Regiszter-áriában megkapjuk a Leporello-szerep esszenciáját: néhány percben felvillan a büszke szolga, aki gazdája hőstetteinek árnyékában úgy tesz, mintha része lenne a dicsőségben, legalább annyi, hogy a listát ő vezeti, aztán az ária későbbi szakaszában, amikor a hódítások részleteit meséli, az Elvirával együttérző Leporello szólal meg, aki megveti Don Giovanni életmódját, és mindezek hátterében ott a gyarló ember, aki minden hibája ellenére kitart a gazdája mellett – nyilvánvaló anyagi okokból. A kettősség végig megvan a figurában: félelemmel és megvetéssel vegyes csodálat ez – eljátszani viszont nem könnyű, mert a partner hiányzik hozzá: ebben a Don Giovanniban semmi félelmetes nincsen, ha csak az nem, hogy mennyire rossz.

Zerlina és Masetto: Keszei Bori és Sebestyén Miklós (fotó: Vermes Tibor)

A többiek sincsenek jobb helyzetben: Anna és Ottavio kapcsolata például egyértelmű megvilágításba kerül: nincs homályos részlet, Anna hazudik, ezt tudja Ottavio is, tudja a néző is, ráadásul Anna szerelmes Don Giovanniba, amit szintén lát a néző, csak nem ért, és valószínűleg tudja ezt Ottavio is. Kettejük közös pillanatai élményszerűek, mert hús-vér, emberi kapcsolatokat tárnak fel a figyelmes nézőnek, és rehabilitálják Ottaviót is, hiszen ezúttal nem azért lohol Anna után, mert vak, és nem látja, hogy hazudik és mást szeret, hanem éppen ennek ellenére, és mert azt reméli, kitartása meghozza gyümölcsét.

Donna Anna és Don Ottavio: Kolonits Klára és Dovlet Nurgeldiyev (fotó: Vermes Tibor)

Ezzel együtt Dovlet Nurgeldiyev igényelte volna a rendezői segítséget, hogy a karnyújtogatást száműzze az előadásából. A fiatal tenorista igazán szép, valódi olasz hanggal rendelkezik, ez pályája későbbi szakaszában Verdi és Puccini spinto szerepeit fogja elhozni számára, ám Mozartot is igen szépen énekli, habár kissé elfogódottan, ami annak a jele, hogy ezt a Mozart-hangot csinálnia kell. A Dalla sua pace”-ária minden szépsége ellenére kissé töredezett, verista felfogású, az „Il mio tesoro” már jobban fekszik Nurgeldiyevnek. Összességében mondhatjuk, hogy az előadás erőssége, de hát tulajdonképpen mindenki az, a címszereplőt kivéve…

Partnere Kolonits Klára, egy azok közül, akiket az utolsó előtti pillanatokban állítottak a darabba. Ő például rutinjának köszönheti, hogy a figurával így is elboldogul, és mint darabbeli kedvesének, neki is a második felvonásbeli áriája a sikerültebb. Különösen izgalmas ez az ária a mostani előadásban, hiszen itt Anna teljesen mást mond, mint amit gondol: kifogásokat sorol, magyarázkodik, de egyetlen célja, hogy időt nyerjen kedvesétől, akihez esze ágában nincs hozzámenni. Ottavio érzi ezt, és amíg Anna énekel, látható rajta, amint végiggondolja a lehetőségeit, és beletörődik – vagy inkább belemegy a nő játékába, hátha egyszer mégis igent mond neki. Ajánlanám még mindenki figyelmébe azt a jelenetet, ahol Leporello lelepleződik, erre Anna csalódottságában otthagyja a társaságot, Ottavio pedig úgy néz utána, mint aki mindent ért. És valóban: itt érti meg, hogy egyedüli esélye, ha a riválisát eltünteti az útból, vagyis bosszút áll, ahogy ígérte. Rendezői kéz nyomát tulajdonképpen csak ennél a párosnál fedezhetjük fel.

Donna Elvira és Leporello: Szabóki Tünde és Bretz Gábor (fotó: Vermes Tibor)

Szabóki Tünde Elvirája kénytelen előadni, hogy árkon-bokron át kergetné ezt a Don Giovannit, aki folyton átvágja. Ám a karakter kevéssé mozgathatta meg a rendező fantáziáját – úgy tűnik, teljesen az énekesre bízta a kidolgozását. Pedig Elviráé kényes karakter: nem egyszerű a figurát úgy alakítani, hogy ne legyen szörnyen buta és érzelgős, de ne legyen se lát-se hall fúria sem. A sértett nő bosszúról szóló áriája sem teljesen komoly, hiszen amint egy halvány esély mutatkozik a férfi visszaszerzésére, rögtön ejti a bosszút, és visszafogadná őt. Később már minden erkölcsi gátat levetkőzve a megváltója akar lenni, csak hát Don Giovanni ebből sem kér. Szabóki a szólamot főlényesen győzi, és bár Elvira esetében könnyű átbillenni a „túl sok” irányába, ő mindvégig a kényes határon belül marad: vagyis sokszor megcsodált hangi adottságaival él, de nem visszaél.

Donna Anna, Donna Elvira és Don Ottavio: Kolonits Klára, Szabóki Tünde és Dovlet Nurgeldiyev (fotó: Vermes Tibor)

A legkínosabb, címszereplővel közös jelenetet Zerlina szenvedi el: ilyen rettentően unalmasan előadott La ci darem la mano”-t hallva nincs nő, aki egy lépést is tenne a „kis ház” felé, ám a jelenet megköveteli, hogy Zerlina „elcsábítódjon”, ha másképp nem, akkor önmaga által. A két előadáson két Zerlina is bemutatkozott: Keszei Bori a színesebb, Hajnóczy Júlia a pasztellesebb egyéniség és hang, de mindketten végrehajtják a lehetetlent, és elrángatják magukat a nevezett jelenet végéig. Viszont már a főpróbán kiderült, hogy vannak szerencsés találkozások: a nagyjából aznap Kormányzóból Masettóvá avanzsált Sebestyén Miklós kész figurával esett be az utolsó utáni percben, és Keszei Borival elsőre összeszokott párost alkottak. Itt is érdemes megfigyelni, hogy Masetto például be tud úgy jönni a színre, hogy az kifejező legyen, sőt esetünkben félelmetes: amikor meglepi a Zerlinával évődő Don Giovannit. De az is emlékezetes, ahogyan némán végigkommentálja Zerlina „Batti, batti”-áriáját, hogy a végén megbocsáthasson neki. Sebestyén Miklós kellemes basszusa jól kiegészíti az általa játszott figurát, egyben bizonyítékát adja: téves elgondolás, hogy a címszereplőnknek Masetto szerepében teremne inkább babér – ott sem, hiszen azt is el kell énekelni és játszani.

Zerlina és Leporello: Keszei Bori és Bretz Gábor (fotó: Vermes Tibor)

Zerlina és Leporello szerepe kibővül az élőben utoljára a Millenárison hallott duettel – a rendezői szándék szerint a komédiát erősítendő, de azt kell mondani, a komédia elég erős az előadásban, sajnos azokban a jelenetekben is, ahol nem lenne keresnivalója. Ilyen a Kormányzó mindkét jelenete: a párbaj kínos megvalósítása teszi nevetségessé az elsőt, a sisakjával sétáló kőszobor a másikat. Pedig Fried Péteren nem múlna a dolog: a Komtur hagyományosan mennydörgősnek tartott szólamában is mutat finom megoldásokat (például haldoklás közben), és tökéletesen uralja a finálét is, éppen csak a bólogató, majd sétáló szobor a 21. század operaszínpadán erősen megkérdőjelezhető megoldás. Ennél durvább, és a zenei élményt is romboló effektus a Kormányzó kihangosítása a temetői jelenetben: egyrészt nem lesz hangos, vagyis épp a jelenet ereje vész el, másrészt az énekest torzítja a hangszóró, és így érteni sem lehet a szövegét.

Don Giovanni és a komtur: Horváth Ádám és Fried Péter (fotó: Vermes Tibor)

Párbajozni, verekedni pedig operaszínpadon egyenesen tilos, ha nincs hozzá koreográfia, és idő a gyakorlására. (Láttunk erre jó megoldást tavaly, Győrben: a karddal érkező Kormányzót Don Giovanni egyszerűen lelövi, amivel nemcsak a vívást lehet elkerülni, hanem mutathatjuk a generációs különbséget is kettejük között.) Ám nem a párbaj az egyetlen fegyverrel elkövetett szerencsétlenkedés az előadásban. A díjnyertes (szoros versenyben) alighanem az első finálé: a pisztolyos Ottaviót Don Giovanni karddal fegyverezi le, majd a továbbiakban a félkörbe rendeződött, bosszút követelő társaságot kardjával hadonászva tartja sakkban, de közben mozognak is, hogy ne legyen olyan statikus a jelenet. Így az ide-oda rohangáló címszereplőt a többiek szigorúan félkörben követik, majd közelebb mennek fenyegetőzve, hogy a fenyegetett erre közéjük suhinthasson egyet, mire ők eltávolodnak kissé. (Leporello meg a zenekari árok fölötti hídon gubbasztva szemléli mindezt, lehetőleg röhögés nélkül.) És így tovább a végtelenségig, de legalábbis a megváltó függönyig.

Abszolút kedvenceim azonban Nanà Cecchi díszletének használhatóságából, vagy inkább használhatatlanságából adódó helyzetek. Ebben a darabban folyton menekülnek, kergetőznek, elbújnak. Erre itt egy díszlet, tele ajtókkal, átjárókkal – naná, hogy mindenki a kijáratot fogja keresni. Az építmény előtt egy üres színpad, ahol elbújni lehetetlen, de a szereplők azért eljátsszák, hogy nem veszik észre az előttük heverő valakit. Ottavio kénytelen úgy bejönni, hogy a színpad üres oldalán keresi hosszú másodpercekig az átellenben heverő holttestet, akit Anna azért rögtön megtalált. Zerlina is lelkesen keresi Masettót ott, ahol nincs, mert a szövege szerint két sorral később kell megtalálnia.

Egyetlen pont van, ahol igazi funkciót nyerhetne az egyébként semmire nem jó díszlet: a báli képben. Bálteremnek elmegy, ám itt meg az a helyzet áll elő, hogy a vendégségbe érkező Zerlina, Masetto és a többiek nagy csodálkozva néznek körül, hogy ilyen szép palotát még nem láttak – és közben reménykednek, hogy senkinek nem tűnik fel, hogy ugyanebből a díszletből mentek ki egy perce.

Az I. felvonás fináléja (fotó: Vermes Tibor)

Leporello: Bretz Gábor (fotó: Vermes Tibor)

Dobogós még Leporello ajtókereső jelenete Elvira oldalán: a díszlet egésze semmi másból nem áll, mint mindenféle méretű és formájú nyílásokból, vagyis kizárólag kijárat van mindenhol, középen egyenesen kapu méretű, boltíves példány. Világos, hogy ezt keresi majd egy végtelenül hosszúnak tűnő jeleneten át szerencsétlen Leporello, hogy aztán ki se mehessen rajta, mert addigra bejönnek a többiek. De legalább a hídon át megszökhet, és itt érkeztünk el a következő problémához: a Figaro házasságából kölcsönzött két híd egyrészt takarja a zenekart, másrészt leleplezi a díszlet kizárólag dísz mivoltát (bár azt már leleplezte a tény, hogy nem használják semmire, de amire mégis használnák, arra meg nem alkalmas), hiszen a hídon történik minden fontos esemény. Akinek áriáznivalója van, kisétál oda, felkapcsolják neki a villanyt, és már mondhatja is. A non plus ultrát az jelenti az előadásban, hogy a szereplők állandóan a nézőtéren közlekednek – hol arra mennek ki, hol onnan jönnek be. Ugye, milyen hatalmas újdonság ez a 21. században? A nézők többsége persze szereti, ha ilyenformán bevonják az előadásba, és a szép díszleteket is szeretik, ezért aztán elkönyvelték a produkciót szép, hagyományos színrevitelként. Lehet, hogy szép, de azt nem tudom, mitől hagyományos, viszont a rendezés csak nyomokban van jelen, és az egyéni képességekre bízva, ami nem éppen az egyenletes színvonal legfőbb záloga.

A díszlethez járnak jelmezek is (szintén Cecchi munkái): ezek elvileg passzolnának a háttérhez, miközben egymáshoz sem illenek. A férfiak ruhái még csak-csak, de a hölgyek kosztümjei szinte kivétel nélkül előnytelenek számukra. Anna az egyik jelenetében egyenesen úgy fest, mintha Leonóra ruccant volna át A trubadúrból, és ő készülne kolostorba, nem pedig Elvira – és ő is csak a legvégén.

A zenekari árokban a szintén beugró Kesselyák Gergely – feltételezték, hogy elég jól ismeri a darabot ahhoz, hogy mindössze pár nappal a premier előtt átvegye az irányítást, és nyilván így is van, hiszen elég jól emlékszünk még 2003-as rendezésére, melyet aztán éveken át dirigált is. Ami azt illeti, többekben ébredt nosztalgia a most lecserélt előadás után az elmúlt napokban, ugyanis minden hibája ellenére az egy gondolatokat tartalmazó előadás volt, világos irányokkal, karakterekkel. Csak hát nem volt szép a díszlet, és úgy tűnik, Budapesten, 2011-ben még mindig ez az értékelés legfőbb szempontja.

A komtur: Fried Péter (fotó: Vermes Tibor)

A betanítást ezúttal sem Kesselyák végezte (2003-ban Kovács János vezényelte az első szériát), így számonkérni rajta nem érdemes, és tulajdonképpen nem is kell: az átlag repertoár-színvonalat meghaladó szinten játszik a Magyar Állami Operaház Zenekara. Nem volt egyforma a két előadás, de értékes pillanatai mindkettőnek voltak. Alapvetően friss, izgalmas muzsikálást hallottunk, és még a színpadi zene bakijainak is örültünk, mert ez azt jelenti: továbbra sem CD-ről szól a zene az Operaházban.

Fotók: Vermes Tibor

Hasonló bejegyzések