Viva Verdi!

Verdi 200 – Operagála a Magyar Állami Operaházban, 2013. október 10. ÁDÁM TÜNDE beszámolója

Giuseppe Verdi
Giuseppe Verdi

Kesselyák Gergely fogalmazta meg egyszer, hogy a gálakoncert olyan, mintha a tejszínhabot ennénk le a sütemény tetejéről ahelyett, hogy az egészet fogyasztanánk. Továbbgondolva a hasonlatát: egy olyan, három teljes órán át tartó koncert, ahol folyamatosan tejszínhabot kell magunkba tömni, nemcsak émelyítő lehet, hanem súlyos gyomorrontást is okozhat. Így aztán meglehetős szerencsénk volt a Verdi születésnapjának megünneplését célzó Verdi 200 gálával az Operaházban, hiszen sikerült elkerülni az émelygést, mi több: a vélhetően legtöbbet játszott szerző esetében a kínos unalomig való ismétlődést is. Végre megértük, hogy egy koncert nem A végzet hatalma nyitányától a Traviata Brindisiéig tart… Hanem a Verdi-életművet öleli fel, méghozzá kronologikus sorrendben, és úgy, hogy még a legismertebb darabokból sem a legelcsépeltebb áriákkal álltak elő a fellépők. Alapvetően dicsérnünk kell tehát a koncepciót,még akkor is, ha ez együtt jár azzal, hogy a korai művek részletei nem kergetik azonnali extázisba a közönséget. Az Oberto-nyitány vélhetően nem is alkalmas erre: ha csak a második félidőt indító Stiffelio-nyitányt tesszük mellé (amely valószínűleg az est legjobb zenekari produkciója is volt, köszönhetően Hamar Zsolt karmesteri munkájának), a minőségi különbség akkor is nyilvánvaló a két részlet között.

Sokkal jobban nem járt A pünkösdi királyság részletével sem Haja Zsolt, hiszen a kevéssé mutatós, de legalább nehéz áriában nem igazán tudta érvényre juttatni egyébként kiváló adottságait. Viszont már az első áriánál bevéshettünk egy piros pontot, hiszen a felirat jóvoltából a ritkán vagy sosem hallott részleteket is követhettük. Nyilván nem a Nabucco legnagyobb slágere esetében volt erre szükségünk, hiszen a Va, pensierót alighanem magyarul is kívülről tudja mindenki, az Operaház Énekkarának pedig régi sikerszáma, és a megvalósítás most is megérdemelt tapsot hozott. (Ráadásul nem is kellett a harmadik felvonásig várni rá – ugye, ugye: tejszínhab?)

A mester portréja az Operaház színpadán (fotó: Nagy Attila)
A mester portréja az Operaház színpadán (fotó: Nagy Attila)

Balczó Péternek soká kellett volna keresgélnie, hogy nehezebb áriát találjon A lombardok részleténél, és nem csak bátorságáért illeti elismerés, mert a megvalósítás szinte hibátlanul sikerült  (talán csak a falzettes záróhangért volt kár). Nyaktörő koloratúrákból jelesre vizsgázott Sümegi Eszter is: ha az Operaház egyszer be akarná mutatni az Ernanit, nem szopránt kellene hosszan keresgélni hozzá. Az időrendben következő részlet A két Foscariból csak a második részben hangzott fel, és csak akkor tudtuk meg, miért: Rőser Orsolya Hajnalka beugróként abszolválta az áriát, amit a műsor első része (kb. másfél óra) alatt tanult meg. Be is söpörte az est leghangosabb sikerét, hiszen némi egészséges őrültség kell ehhez a pályához, és a közönség mindig díjazza ezt. Covasinschi Yolanda Giovanna D’Arco-áriája után kíváncsivan várom a novemberi előadást, ahol a szerep egészét is megszólaltatja majd. Fodor Beatrix Alzira-áriája nem technikai tökéletességével tűnt ki, sokkal inkább azzal, hogy az énekes a szerepről is gondolt valamit, amit koncertkörülmények között is érdemes átadni.

Az est dirigensei (fotó: Nagy Attila)
Az est dirigensei (fotó: Nagy Attila)

Attila áriája sajnos nem az a szám, ahol Palerdi András adottságai legjobban érvényesülnek. Rálik Szilvia sokat énekelt Lady Macbethje ezúttal visszafogottabb volt, ami előnyére vált a jelenetnek. A haramiák-részlet második felében tűnt meggyőzőbbnek Kálmándi Mihály, ám a beugrással abszolvált Rigoletto-duettben tűnt ki igazán, hogy a sokszor alakított szerepben mennyivel otthonosabban mozog – és énekel. Partnereként Kolonits Klára szép Gildát énekelt a fináléból. Fekete Attila közelebb került A kalóz-figurához, azonban a szólammal akadtak nehézségei. A legnanói csata részlete sem a legizgalmasabb zene, amit férfikar valaha megszólaltathatott, de legalább kipipáltuk ezt a művet is. A félidő utolsó számaként a méltatlanul kevéssé játszott Luisa Miller részletét adta elő Alexandru Agache, aki a tőle megszokott módon, értelmező előadásában tolmácsolta Luisa apjának vívódását.

A szünet után a jól ismert operák következtek – itt aztán döntsék el a kedves nézők-olvasók, hogy kinek volt nehezebb dolga: a jószerével ismeretlen darabokból éneklő művészeknek, vagy azon kollégáiknak, akik a népszerű részletekkel próbáltak újat mondani?

Barbara Frittoli és Gál Erika (fotó: Nagy Attila)
Barbara Frittoli és Gál Erika (fotó: Nagy Attila)

Ám mielőtt ennek sikerességét taglalnánk, térjünk ki a gála néhány fontos kellékére. Ha mellékesnek is tűnik, nem mindegy a műsorvezető jelenléte vagy jelen nem léte, mint ez esetben: rendkívül fárasztó ugyanis, ha az amúgy is hosszú gálát folyton megszakítják a következő számok beharangozásával, ezért megkönnyebbültünk, hogy nem így történt, a kivetítő pedig gondoskodott róla, hogy mindig képben legyünk, ki vezényel és ki énekel az adott jelenetben. A másik, ennél sokkal fontosabb összetevő, amely mindig a koncert sarokköve, ahol eldől, hogy igényes szervezéssel, vagy haknival állunk szemben: megszólalnak-e a szóló- vagy kórusrészek az adott jelenetben, nevesítve: beénekli-e valaki a Violettta-áriában Alfréd szólamát, ott van-e a férfikar, ha a kotta szerint ott kell lenniük stb.? Nem viccelek: láttam már olyat, hogy a mezzo nekiugrott egy Rataplannak egyedül, kórus nélkül! (Szerencsére nem itthon.) Ezúttal nem lehetett erre panaszunk, így a hangzó élmény feltétlenül az igényesség felé billenti a mérleget.

Nem úgy a látvány. Annak még örültünk, hogy a zenekar a helyén maradt, mert valahányszor az árok fölé kényszerítik az énekeseket, kiderül, hogy ez akusztikailag mennyire rossz megoldás, ám a színpad most konkrétan úgy festett, mintha a gálát rendezőként jegyző Káel Csaba beszabadult volna a díszletraktárba, és onnan találomra feldobált volna pár dolgot a színpadra.

Az énekkar (fotó: Nagy Attila)
Az énekkar (fotó: Nagy Attila)

Kint-e vagy bent?” – kérdezhetnénk a lépcsősort és gyertyatartókat kertféleséget ábrázoló vászonnal kombináló színpadkép láttán. Nyilván nem követeli senki, hogy reális helyszínt kapjon egy gála, és a lépcső még nem is volna rossz ötlet, hiszen sokféleképpen lehet színpadra érkezni a segítségével, de a teret giccsekkel telezsúfolni már hiba, ahogyan hiba nem szólni a fellépő énekesnőknek, hogy a temérdek  vörös-bordó kárpit közé inkább ne öltözzenek pirosba. De az esztétikumon túl is minimális elvárás lett volna, hogy egységesítsék a színpadra lépés mikéntjét, mert akkor nem fordulhatott volna elő, hogy az egyik fellépő úgy érkezik a színpadra, mint aki máris a jelenetben él, a másik meg besétál, ahogy koncerten szokás, és csak középen megállva lényegül át (vagy akkor sem). Valódi rendező sosem engedte volna egy szereplőnek, hogy egy olyan ária közben, melyet egy másik félnek énekel, aki a koncertkörülmények folytán nincs jelen, jobb híján a levegőhöz énekelje utolsó szavait, valamint nevetségességbe forduló haldoklási jelenetet vezessen elő, megint csak magányosan egy amúgy páros jelenetben. Mivel olyan rendezői kéz nem volt, aki összefogta volna az egészet, így mindenki azt csinált, amit akart, tehetségétől, vérmérsékletétől vagy a csillagok állásától függően.

A már említett Stiffelio-nyitány és Rgioletto-duett után egy alighanem tökéletes Máglya-áriát hallottunk Wiedemann Bernadettől, melyet Rost Andrea szintén kifogástalan Violettája követett, aki az elmúlt évek Puccini-hősnők irányába tett kirándulásai után most egyik emblematikus szerepében aratott ismét sikert. (Partnere Balczó Péter volt, aki szerencsére nem ment haza a szünetben, annál is inkább, mert a Falstaff-fináléban is várt még rá feladat.) A szicíliai vecsernye Bolerója kapcsán fény derült az est rejtélyére is: Timár Kinga a Simándy-énekversenyen elért győzelmével kvalifikáltatta magát ebbe a mezőnybe (ha megengednek egy ilyen sporthasonlatot), és alapvetően megszolgálta a bizalmat.

A fellépők (fotó: Nagy Attila)
A fellépők (fotó: Nagy Attila)

Bretz Gábor Fiescója annak ellenére nem volt igazán meggyőző, hogy a figurát hitelesen hozta, ám a szólam – már megint ezt kell írnom – nem emeli ki a sokat méltatott adottságait, mondjuk úgy: korainak tűnik számára. Lukács Gyöngyi Az álarcosbálból énekelt, amelyben jó régen hallottuk már, ráadásul nem is az obligát harmadik felvonásbeli Amelia-áriát, hanem a középső felvonásban felhangzót adta elő, ami ismét a műsorszerkesztést dicséri. Kevésbé örültünk annak, hogy a város szélén, az akasztófák tövében, éjjel játszódó jelenethez a meglévő gyertyákon kívül még gyorsan belógattak két méretes csillárt is. Hacsak nem a Holdat kívánták így megjeleníteni, nem tudtuk mire vélni.

A műsor utolsó részére tartogatták a világsztárt, aki három  számot is vállalt: elsőként A végzet hatalmából énekelt, és szerencsére nem a Pace-áriát, hanem a gyönyörű második felvonásbelit, ám az előadás sajnos elmaradt a várakozásainktól. Posa halálát Fokanov Anatolij tolmácsolta, a produkció csak hangzó élményként volt értékelhető, de úgy kiváló.

Barbara Frittoli ezután Aidával tért vissza: mondhatjuk, hogy győztesen, viszont unalmasan. Csalódottságunkat még csak nem is az okozta, hogy a hangszín nem igazán különleges, viszont a felső regiszter már sérülékeny, mert mindezeket okosan és bravúros technikával megoldja. Viszont egyre erősebb lett az az érzésünk, hogy nem kockáztat semmit, biztonsági köröket fut csupán, ez pedig már rövidtávon is unalmassá válik. Desdemonaként jut legmesszebb, ez a szólam fekszik neki legjobban, és érvényesülni tud piano-kultúrája is, más kérdés, hogy Tokody Ilonán nevelkedett fülünknek ez még mindig kevés.

A zárószámként felhangzó Falstaff-fúga már csak vidám levezetése a komoly és tartalmas műsornak, melyet minden fenntartásunk ellenére élveztünk, hiszen mégiscsak születésnapi buliban voltunk.

Viva Verdi, boldog születésnapot, Maestro!

Fotók: Nagy Attila / Magyar Állami Operaház