Viva la libertà!

2013. február 1.

A Mindenki Operája-sorozat keretében került színre január 30-án a Don Giovanni az Operaházban. ÁDÁM TÜNDE gyorsjelentése az előadásról

Don Ottavio: Megyesi Zoltán

Don Ottavio: Megyesi Zoltán

Ezúttal Mindenki Operája lett az operák operájából: az Operaház új, zártkörűen nyilvános főpróba-sorozatában célzottan bizonyos közönségrétegeknek teszik lehetővé a műfajjal való ismerkedést, vagy éppen az intézménybe való eljutást. Nyugdíjas, nagycsaládos és diák válthat jegyet ezekre az előadásértékű próbákra, mindössze negyedáron. Eddig a hír. Az elmúlt években éppen eleget bíráltuk az Andrássy úti intézmény közönségpolitikáját, ezen belül is különösen a közönségnevelés elégtelen voltát (eltekintve a néhány, valóban előremutató kezdeményezéstől, amelyekről rendre beszámoltunk, és amelyek nagy része az ötletgazda távoztával hamvába holt); kötelességünk tehát hírt adni az új ötletről is, melynek gyakorlati megvalósulását az évad közepén módunk is volt tesztelni – éppen a Don Giovanni-széria bevezető előadásán. Vagy próbáján. Mindegy? Korántsem, és ez volna írásunk egyik témája, de mindenekelőtt gyorsan felmentenénk magunkat a kritikaírás kötelezettsége alól, hiszen próbáról nem közlünk bírálatot – ám dicsérni mindenkor szabad, így ezzel a lehetőséggel élnénk is a következőkben.

Zerlina és Don Giovanni: Baráth Emőke és Szegedi Csaba

Zerlina és Don Giovanni: Baráth Emőke és Szegedi Csaba

Visszatérve az előző gondolatra: milyen próba az, ahol a közönség is jelen van? A válasz kézenfekvő: semmilyen, az ilyen esemény: előadás – és kész. Ámde mégsem ugyanaz: az előadók (bár bemondják előre, hogy esetleg markíroznak, spórolnak, közben dehogyis, hiszen ott ül a közönség!) meg akarnak felelni a nézői elvárásnak, ám tehetik mindezt a felelősség hatalmas súlya nélkül, hiszen ez „csak” próba. Innentől tisztán pszichológia az egész: felszabadultabb, élvezetesebb az előadás színpadon és nézőtéren egyaránt. A másik oldalon sem ugyanaz a felállás, mint egyéb előadásokon, ugyanis ez a közönség azért jelent meg ezen az estén, mert operát akart nézni, érdekelte a produkció, esetleg még az épület is, ahová egyébkor nincs lehetősége jegyet váltani. Kivételes este volt: nem unott bérletesek, véletlenül betévedt külföldiek vagy éppen reprezentáló sznobok ültek az Operaház nézőterén, és különösen annak földszintjén, hanem érdeklődő, a cselekménnyel együtt mozgó, lélegző nézők. (Aki már próbálta, tudja, mekkora a különbség a harmadik emeletről, madártávlatból szemlélődés, és a színpadközeli, színes-szagos élmény között…!) És bár rejtélyes okból a felvonások közbeni tapstól eltiltották a publikumot (viszonylag kevés sikerrel), nevetni például nem volt tilos – mondhatni rendszeres moraj hallatszott a széksorokból: követték, értették, élvezték az előadást. Összefoglalva: feltétlenül üdvözlendő a kezdeményezés, hiszen sokak számára hiányt pótol, a művészek pedig bónusz örömzenélést csapnak – nem is rossz alapozás ez a sorozathoz.

Donna Anna: Miksch Adrienn (fotó: Tomas Opitz)

Donna Anna: Miksch Adrienn (fotó: Tomas Opitz)

Ezen a ponton megemlékezhetnénk a rendezésnek nevezett keret elégtelenségéről, de nem tesszük, részint nem témánk, részint megtettük a bemutató után több ízben is. Mindenesetre érdekes kettősség a Don Giovanni esetében, hogy az elmúlt évtizedet figyelve a színpadi megvalósítás tekintetében visszalépés történt, ugyanakkor zeneileg határozott fejlődés mutatkozik – és most még csak egy szereposztást láttunk a következő bő egy hónapban fellépők közül. Bizony: a Kesselyák-rendezés többet mondott a darabról, ám keretei között nem mindig tudott úgy megszólalni a zene, ahogyan szerettük volna. Vagy ahogyan szerda este.

Előrebocsátottam, hogy csak jót fogok írni, de még itt is döntésre kényszerülök, hogy mégis honnan kezdjem, kinek a dicséretével? Talán örüljünk először annak, hogy miután az Operaházon kívül már gyakorlatilag mindenhol bemutatkozott a szerepben, végre ezen a színpadon is hallhattuk Ottavióként Megyesi Zoltánt, aki nemcsak anyanyelvi szinten beszéli Mozartot, hanem mindehhez csodaszép orgánumot kapott, amelyen megszólaltathatja szerepét. Arra gondolok itt, hogy ebben a szerepben az elmúlt években is hallottunk adekvát és sikeres megoldásokat olyan művészektől, akik nem par exellence Mozart-énekesek. Megyesi esetében azonban a végtelenül letisztult, sallangmentes, szinte dalszerű Dalla sua pacé-t hallgatva érezzük, hogy igen, valahogy így kell ennek megszólalnia.

Don Giovanni és a kormányzó: Szegedi Csaba és Berczelly István (fotó: Tomas Opitz)

Don Giovanni és a kormányzó: Szegedi Csaba és Berczelly István (fotó: Tomas Opitz)

Hasonlóképp élveztük a Baráth Emőkével való ismerkedést is: Zerlina is Mozart-nyelven szólal meg: könnyedén, bájosan, finoman, miközben az énekesnőnek a szereplő karakteréről is vannak elképzelései. Régebbi ismerősünk Miksch Adrienn, akit talán végre az Operaház is felfedezett magának – immáron főszerepben is. Donna Annája ígéretes, szerethető színfoltja az előadásnak, és ideális mérföldköve a pályának.

Új címszereplőnek tapsolhattunk – szerencsére Szegedi Csabának nem új a szerep, és így tud hozott anyagból dolgozni (Győrben megrendezett előadásban alakította Don Giovannit), egyébként meg a semmiből színpadra tett Schaunard-ja, Biberachja stb. után el is várjuk tőle, hogy a figura színpadi megvalósításával se maradjon adósunk, ha már a vokális részét ilyen magától értetődően, könnyedén és fület gyönyörködtetően abszolválja. (Igen, Zerlinának már a Là ci darem la mano előtt (!) el kell olvadnia, ami csak akkor történhet meg, ha Don Giovanni már elsőre is úgy szólítja meg őt – ahogy… ) Leporellóvá változása egészen hihetetlen: mozgásában, gesztusrendszerében is teljesen újat mutat – így már nem is olyan valószínűtlen, hogy a többiek összetéveszthetik kettejüket.

Leporello: Bretz Gábor (fotó: Vermes Tibor)

Leporello: Bretz Gábor (fotó: Vermes Tibor)

A másik fél, Leporello szerepében Bretz Gábor még mindig  (vagy még inkább?) világszám, a Kormányzónak Berczelly István kölcsönöz nem mindennapi tekintélyt, Elvira szerepében Bátori Éva, Masettóként Gábor Géza egészíti ki a szereposztást, melyet így, ebben a formában természetesen soha többé nem láthatunk – ebben az évadban legalábbis már nem, ámde minden felsorolt szereplő feltűnik még más partnerekkel a mai, immár hivatalosan is előadás-státuszú estével kezdődő szériában. Azonban március 7-én, már az Erkel Színházban újabb főpróba-előadás következik: menjenek el, érdemes.

Bemutatkozott még a zenekar élén Mészáros György, akinek vezénylése igazodott az előadás többi részéhez, vagyis energikus, felszabadult, élvezetes volt. Külön öröm, hogy a recitativók is változatosabban hangzottak el, mint itthon szokásos, nagy kár viszont, hogy a fél zenekari árkot takaró hidak miatt vélhetően sosem kapjuk azt a hangzást, amit akár a karmester, akár a néző szeretne. Ám ez megint visszavezetne a fentebb már zárójelbe tett problémakörhöz: amíg nincs újabb-jobb rendezés, abból kell kihozni a legtöbbet, ami van. Szerdán megpróbálták.

Fotók: Tomas Opitz / Magyar Állami Operaház; Vermes Tibor / Opera-Világ

Hasonló bejegyzések