Edita Gruberová vendégfellépése tette kiemelkedően fontos eseménnyé az Operaház június 24-i Robert Devereux-produkcióját. A Donizetti-opera előadásáról ELEK MARTIN írt kritikát
Van egy tényezője a művészi produkciók értékelésének, amelyről bár ritkán veszünk tudomást, mégis kiemelkedően fontos szerepet játszik véleményünk kialakításában: a befogadói elvárás. Minden előadás és koncert előtt felállítunk egy mércét, amely alapján megítéljük az aktuális produkciót. A mérce elhelyezkedése alkalomról alkalomra változik, de a potenciális benyomások azonosak maradnak: más igényekkel ülünk be egy középiskolai hangversenyre, mint professzionális zenészek koncertjére, de mindkettő egyaránt nyújthat jóleső zenei élményt vagy kiábrándító tapasztalatot. A jelenség tudatosítása akkor válik döntő fontosságúvá, mikor egyetlen produkción belül találkozunk különböző megítélési kategóriákkal: egy pályája alkonyán lévő sztárelőadóval, aki köré az évtizedek során összegyűlt tisztelet védőburkot von, valamint azon művészekkel, akik a kritika legszigorúbb elbírálása alá esnek. Edita Gruberová operaházi vendégszereplése Gaetano Donizetti: Robert Devereux című darabjában komoly kérdéseket vetett fel a koherens értékelés és a befogadói tolerancia kapcsán.
Mindenekelőtt le kell szögeznem, hogy a Donizetti-opera hangversenyszerű előadása minden hibája ellenére rendkívül pozitív élményt nyújtott. Az énekesek többsége kiválóan interpretálta szólamát, a zenekar pedig átlagon felül teljesített.
Kivételesen hadd kezdjem az utóbbival! Peter Valentovic pálcája alatt az Operaház együttese meglepően színes és ihletett játékot produkált. Minden belépés precízen és gördülékenyen szólalt meg, a hangzás minősége mindvégig magas színvonalat képviselt. Előadásuk bővelkedett a figyelemre méltó megoldásokban: kiemelkedő mozzanatokat tartogatott mindjárt a nyitány, melynek lassú bevezetőjében a mélyvonósok gazdag, bársonyos hangszínnel játszottak, Robert harmadik felvonásbeli jelenetének bevezetőjében pedig a hegedűk rendkívül kifejező frázisformálása vált emlékezetessé. A szlovák karmester minden elismerést kiérdemelt, hiszen koncentrált mozdulataival és az énekesekkel való harmonikus együttműködésével nagyban hozzájárult az előadás magas színvonalának eléréséhez.
Hasonló szuperlatívuszokban beszélhetek a Sarah-t alakító Schöck Ataláról, aki az est legkiemelkedőbb vokális teljesítményét nyújtotta. Gyönyörű tónusú, telt hangját mindvégig könnyedén képezte, vonalvezetését természetes muzikalitás jellemezte. Hangi szerepformálását az őszinteség és érettség jegyében alakította, a szólam magabiztos abszolválásával és egész kisugárzásával pedig valódi díva-alakká vált az előadás során.
Legjobb formáját nyújtotta a Nottingham hercegét megelevenítő Szegedi Csaba is, aki a harmadik felvonásbeli kettősben Schöck Atalával az előadás talán leginkább magával ragadó pillanatait teremtette meg. Gazdag baritonja szép hangszínen szólt, finoman kidolgozott szólamformálása pedig az előadás kellemes színfoltjává vált. Bár jellemformálása az első felvonás során kívánnivalókat hagyott maga után – inkább csak mint énekes volt jelen, nem mint szereplő –, a későbbiekben már meggyőző drámaisággal ruházta fel előadását.
A Robert szólamát éneklő László Boldizsár egyfelől pozitív benyomást tett nemes tenorjával, másfelől visszatetszést keltett feltűnő felkészületlenségével. Szólamának kidolgozása érezhetően hiányt szenvedett: interpretációja csak a hangok puszta eléneklésére korlátozódott, képtelen volt azokat értelmes zenei egységekbe foglalni. Színpadi látványa is okozott kellemetlen pillanatokat, főképp, mikor a színpadi játékával nagyon is kitűnő Gruberovával szerepelt együtt. A tenor képtelen volt elszakadni a kotta olvasásától, és így alkalmatlanná vált rá, hogy alakításban méltó párja legyen az énekesnőnek. Igaz, hogy egy koncertszerű előadás önmagában nem igényel kidolgozott színpadi játékot, de egy olyan színes jelenség mellett, mint Gruberová, az immobilitás egyszerűen nem engedhető meg.
A mellékszereplők teljesítményévével szemben csak kisebb fenntartásaim voltak. Kóbor Tamás (Cecil) első felvonásbeli belépője túlzottan nyersre sikeredett, a későbbiekben már adekvátabb módon énekelt. Fried Péter (Sir Walter) mássalhangzó-kiejtésével akadtak problémák, ezt leszámítva megfelelően teljesítette feladatát.
Végül Gruberová. Ahogy a bevezetőben írtam, az énekesnő értékelése komoly fejtörést okozott. Ha hetvenedik évében járó, gazdag életművet hátrahagyó művésznőként tekintek rá, dicséreten kívül mást nem írhatok le jó szívvel: rendkívüli és magával ragadó színpadi jelenség, aki éneklésében még mindig a kifejezésbeli gazdagságot tartja elsődlegesnek. Ám ha ragaszkodom a hangzó valósághoz, a többi énekessel való objektív összehasonlításhoz, akkor bizony a jubiláló hang háttérbe szorul. Mivel az énekesnő magát állítja tűzvonalba opera-főszerep vállalásával, és mivel az elnéző értékelés a többi fellépővel szemben inkorrekt lenne, kénytelen vagyok a reális teljesítményt méltatni.
Először is ki kell mondanunk, hogy Gruberová hangromlása immár olyan mértéket öltött, hogy alkalmatlanná teszi őt komoly szerepek kielégítő eléneklésére. Hangja a nehézséggel képzett fortékat leszámítva fájdalmasan kiüresedett, jelenlegi pianója is csak árnyéka a korábbinak. Az énekesnő elveszítette a hangja irányítása fölötti uralmat, így bár még érezhető a kifejező dallamformálásra való törekvés, annak megvalósítását a technika megkopása már ellehetetleníti. A drámaiság elérése érdekében a hangi hiányosságot túlzó gesztusokkal, beiktatott akcentusokkal próbálja pótolni, ami még inkább széttöredezi az íveket. Ezekhez járul a mély regiszter teljes elveszítése, az artikulálatlan, glissando-szerű futamok és manírosnak ható hangnyújtogatások, hangokat összekötő vonalak beiktatása. Javára kell írnunk viszont, hogy alakításával még mindig magával ragad. Az előadás egyetlen kotta nélkül éneklő fellépőjeként bőven akadt lehetősége a színpadi játékra, és ezt frappáns módon ki is használta. Mindvégig kontaktusban maradt szereplőtársaival, és meggyőző alakítással követte a történéseket. Tegyük hozzá, hogy bizonyos elemek, például a kéz teátrális rázása a fej körül, már-már komikusnak tűntek. Mégis talán ez az intenzív színpadi jelenlét az oka annak, hogy az itt felsorolt problémák többé-kevésbé háttérbe szoríthatók, és Gruberová szereplése még mindig élményszámba menő esemény.