Visszafogott mulatság

2012. január 9.

André Messager: Fortunio. BÓKA GÁBOR lemezkritikája

Messager: Fortunio

A kritikaírás hagyományos problémája, miszerint egy írásnak a műről vagy az előadásról kell-e inkább szólnia, különösen élesen vetődik el olyan ritkaságok esetében, mint a jelen kritikánk tárgyául szolgáló kompaktlemez. André Messager (1853-1929) neve talán nem ismeretlen a művelt zenehallgató számára, de aki hallott róla, feltehetőleg az előadóművészet terén elért eredményeinek méltatásával találkozhatott zenetörténet-könyvek lapjain, mintsem szerzeményeinek méltatásával. A csaknem egyenletesen sikeres pályát magáénak mondható komponista és előadóművész (aki oly sok francia pályatársához hasonlóan templomi orgonistaként kezdte működését) egyaránt otthonosan mozgott Párizs és London zenés színházainak árkaiban és igazgatói irodáiban – utóbbiakban nemcsak mint beosztott, hanem mint vezető is: Párizs jószerivel valamennyi operaházát és operettszínházát igazgatta hosszabb-rövidebb ideig, de majd évtizeden át volt tagja a Covent Garden vezetőségének is. Ilyen minőségében ő vezényelte Debussy Pelléas és Mélisande-jának 1902-es párizsi ősbemutatóját, de hosszan sorolhatnánk még azokat a műveket, melyeknek ő jelölte ki méltó helyét a francia színpadokon – elsősorban Wagner és Richard Strauss operáira kell gondolnunk, de a Così fan tutte első francia előadása is a nevéhez fűződik, valamint a komponista halála utáni másfél évszázados csendet megszakító első Rameau-előadás is.

Különös párhuzam: ahogy Rameau-t, úgy Messager-t is külföldi karmestereknek kellett újrafelfedezniük. Messager Rameau-kezdeményezése ugyanis hosszan maradt folytatás nélkül – egy William Christie, avagy egy John Eliot Gardiner kellett hozzá, akik ismét beletemetkeztek a porosodó partitúrákba. S mit ad Isten: az elsősorban barokkspecialistaként számon tartott Gardiner nemcsak Rameau-t és kortársait ásta elő a feledés homályából, de egy időben az előző századforduló nehezen besorolható műfajú francia zenés színpadi műveit is szívesen illesztette repertoárjába – legalábbis erről látszik tanúskodni egy EMI-rögzítés (Chabrier: L’Étoile) mellett jelen írásunk tárgya, a Fortunio felvétele is, mely a Warner Opera Collection sorozatában kelt most új életre. Az 1987-ben rögzített, eredetileg Erato címkével forgalmazott felvétel a nem túl bőséges Messager-diszkográfia egyik ékköve. A Gardiner vezette együttesek (a Lyoni Operaház Ének- és Zenekara) felsőfokú teljesítményt nyújtanak: teljesítményük valóságos hitvallás a mű mellett. A biztos kézzel hangszerelt partitúra szépségei (ahogy mondani szokás: a „franciásan áttört” hangszerelés) a maguk teljességében bomlanak ki – szinte sajnáljuk, hogy Messager egyetlen önálló zenekari számot sem iktatott nem egészen kétórás vígoperájába.

Miért van mégis hiányérzetünk, miután a második korongot is kivesszük a lemezjátszóból? – tehetjük fel joggal a kérdést. Félő, azért, mert maga a darab nem kellően izgalmas. Lett légyen bár a forrása Alfred de Musset színműve, a librettó bizony elég lapos – nem az alaptörténettel, hanem a feldolgozás esetlegességével van a baj. A ragyogó ötletet, hogy a falu szépének kegyeiért egymással küzdő férj és kapitány helyett a nevető harmadik, az ügyefogyott Fortunio nyerje el végül Jacqueline szerelmét, jelentősen rongálja a jellemek kidolgozatlansága, következetlensége. No és – mit kerteljünk – az igazán vérpezsdítő muzsika hiánya. Messager zenéje mester kezére valló, minőségi munka – de erős túlzás lenne azt állítani, hogy a Fortunio elfelejtett remekmű lenne. Különös módon éppen a dallaminvenció tűnik kissé vérszegénynek: az opera többszöri végighallgatása után sem igen ragadnak meg bennünk emlékezetes melódiák – igaz, mint említettük, a lényeg hiányát sok hangszerelési finomság igyekszik eltakarni, jórészt sikerrel.

Hogy az énekes alakítások csak korrektek, de nem emlékezetesek, az következhet egyrészt a felvételen szereplő művészek adottságaiból (mivel mifelénk kevéssé ismert nevekről van szó, félve mondhatunk ítéletet e tekintetben), másrészt a darab már említett dramaturgiai hiányosságaiból. Fortunióról még a számára pozitív végkifejletkor sem derül ki igazán, hogy Az eladott menyasszony kétbalkezes Venceljének, avagy a Szerelmi bájital mulyaság mögé rejtőző hősszerelmes Nemorinójának utódját tiszteljük-e benne: Thierry Dran ennek megfelelően próbál egyensúlyozni egy lírai és egy karaktertenor hangadása között, ennek azonban nem izgalmas feszültség, hanem valamiféle bizonytalanság az eredménye. Jacqueline a darab elején szende szűznek mutatkozik, később minden átmenet nélkül szeret bele Clavaroche kapitányba, majd Fortunióba; a képet az idős férj melletti kielégítetlenségét felpanaszló monológja árnyalja valamelyest. Colette Alliot-Lugaznak az első felvonás kislányához nincs megfelelő hangütése; később korrektül hozza a szerelmes fiatalasszonyt, de nem ad választ arra, miért is bolondul bele minden férfi, aki csak az útjába kerül. Gilles Cachemaille Clavaroche kapitánya a felvétel legteljesebb szerepformálása: mind vokálisan, mind karakterében pontosan hozza az előbbi tekintetben nem túl megerőltető, utóbbi vonatkozásban pedig a Bájital Belcoréjára hajazó figurát. Véletlen lenne, hogy ő a felvétel egyetlen szereplője, aki azóta jelentősebb nemzetközi karriert futott be? (Rajta kívül még egy ismert névvel találkozhatunk: a zenei asszisztens tisztét az azóta sztárkarmesterré avanzsált Louis Langrée tölti be.)

Ha az olvasó azt hinné, iménti soraim a lebeszélés céljával íródtak volna, téved: a mű és az előadás a maga egyaránt szolid színvonalával megismerésre érdemes – nemcsak zenetörténeti ismereteinket tágítja, de szórakozásnak is kellemes. Sőt, magam más Messager-operákat is szívesen megismernék – például a Madame Chrysanthème címűt, mely a Pillangókisasszony-téma első operai feldolgozása volt 1893-ban, s melyből tudomásom szerint nem létezik felvétel. Ugyanakkor azt is megértem, hogy 1907-es operaházi bemutatója után a Fortunio csak három előadást ért meg Budapesten: a műből az átütő erő, a közönségből pedig a francia stílus iránti fogékonyság hiányzott ahhoz, hogy szívébe zárja ezt az ínyencfalatot.