Világok között

2019. július 15.

Horváth Csaba–Dargay Marcell: El valahová – a Forte Társulat bemutatója az Armel Operafesztiválon a bécsi MuTh Színházban. KONDOR KATA írása a július 5-i előadásról

Bár az Armel Operafesztivál mindig is híres volt a szokatlan, műfaji kategóriákat feszegető produkcióiról, úgy vélem, idén átléptek egy határt: a Forte Társulat előadását annak ellenére is igen bajos lenne operának nevezni, hogy különleges és nagyon értékes zenés színházi produkciónak bizonyult. Ebben a műben a prózai szöveget és a mozgást legfeljebb egyenrangúnak lehetett nevezni a zenével, semmiképpen sem jellemezte a muzsika és az énekszólamok olyan dominanciája, mint amit az operaműfaj esetében megszokhattunk. Ez a multimediális alkotás már attól érdekes lett volna, ahogyan a különböző művészi ágakat összeillesztette, hiszen egy önálló dramaturgiával rendelkező zenemű is helyet kapott benne – Monteverdi Tankréd és Klorinda párviadala című darabja. Ám mégsem annak cselekménye jelentette a vezérfonalat, az előadás különböző történetekből állt össze.

Jelenet az előadásból (fotó: Kállai-Tóth Anett / Armel Operaverseny és Fesztivál)

A mű Tar Sándor-novellákra épülő jelenetekből állt, így sokadik médiumként az irodalom is megjelent. A történetek mind a kisembernek nyomorúságában keresett és pillanatokra megtalált boldogságáról szóltak. Ahogyan a cím is kifejezi, a szereplők mindannyian vágyódnak „el valahová”, képzeletükben, emlékeikben, meséikben találják meg azokat az örömöket és reménysugarakat, amelyek a való életükből hiányoznak. Bár többen voltak jelen a színpadon, az események középpontjában általában két ember kapcsolata állt, esetleg beszélgetőpartnerként egy harmadik vett részt a történésekben. A többiek élő emberként, állatként, díszletelemként vagy valamilyen történés végrehajtójaként funkcionáltak, ám akár pozitívan, akár negatívan viszonyultak a főszereplők szándékaihoz, többnyire nem voltak közvetlen hatással a tetteikre. A lazán összefűzött jelenetek nagy része férfi-nő kapcsolatokról, házasságról, viszonzott vagy viszonzatlan szerelemről szólt, két részben pedig anya és fia szerepelt.

Jelenet az előadásból (fotó: Kállai-Tóth Anett / Armel Operaverseny és Fesztivál)

A Forte Társulat leginkább a fizikai színház területén működik; ha mindenáron kategorizálni akarnánk az előadást, ez esetben is használhatnánk a kifejezést. Így amennyiben mégis szeretnénk valamilyen hierarchiát  felállítani, leginkább a mozgást emelhetnénk ki: a színészek cselekvései interpretálták a történéseket, a szöveget, megmutatták a szereplők belső világát. Nem csupán a testek anyagi valósága határozta meg az előadás „fizikai” komponensét, hanem egy halom fagerenda is, melyek egyszerre szolgáltak díszletként, kellékként, referenciális utalásként, szimbólumként, és talán újranézve az előadást, még ugyanennyi funkciójukat fedezhetnénk fel. A választást talán egy apró motivikus utalás indokolta: az egyik jelenet egy fűrészüzemben játszódik (Horváth Csaba rendező-koreográfus nem először fejezte ki a fa iránti érdeklődését), ugyanakkor az előadásban a darabokra vágható, csiszolható, nagy építményektől a finom porig számtalan állapotban létező faanyag egyszerre volt az élettelen környezet képviselője, másfelől egy kis fantáziával szinte bármivé át tudott alakulni – így a szereplők számára a valós és az azon túli világ közti átlépést is képviselte.

Jelenet az előadásból (fotó: Kállai-Tóth Anett / Armel Operaverseny és Fesztivál)

A zene változó intenzitással volt jelen az előadásban, a Monteverdi-darab hangsúlyosabb szerepet kapott, míg az est nagy részében Dargay Marcellnek a produkció számára írt műve szólt. Ahogyan a Tar Sándor-szövegek feldolgozása során, ezen a területen is érvényesült tehát a készen kapott és az újonnan létrejött dinamizmusa, a Tankréd és Klorinda párviadala ráadásul nem is egészben hangzott el, részletei beékelődtek a kortárs zenébe, a cselekmény(ek)nek egy-egy olyan pontján, ami valamilyen módon összecsengett vele. A zenészek többféle módon is megjelentek a színpadi történésekben: előfordult, hogy az énekesek is mindössze hangszerként funkcionáltak, máskor akár a hangszeresek is szerepet kaptak az eseményekben – ugyan nem főszerepet töltöttek be, inkább  emberi vagy tárgyi háttérként szolgáltak.

Jelenet az előadásból (fotó: Kállai-Tóth Anett / Armel Operaverseny és Fesztivál)

Mivel a színészek minden jelenetben más szerepet játszottak, a színlap nem közölt részletes szereposztást, álljanak hát itt is felsorolásszerűen a nevek: Fehér László, Földeáki Nóra, Hojsza Henrietta, Horkay Barnabás, Kádas József, Krisztik Csaba, Nagy Norbert, Pallag Márton, Widder Kristóf. Már csak azért sem lehetne egyiküket-másikukat kiemelni, mert egytől-egyig kiválóak voltak, rendkívül erős színpadi jelenléttel (a kifejezés mindkét értelmében) felzaklatóan közel hozták a figurákat. A két énekes szereplőt könnyebb volt azonosítani: Molnár Anna és Megyesi Zoltán a tőlük megszokott magas színvonalon énekelt és játszott. A produkció főleg a mezzoszopránra rótt sokrétű feladatot, ami jó döntésnek bizonyult – ritka, hogy egy énekes némajátékban is ennyire erős legyen. Dicséret illeti a Metrum Ensemble igényes közreműködését, a zongoránál maga a zeneszerző, Dargay Marcell foglalt helyet, a karmester pedig Rozmán Lajos volt.

Jelenet az előadásból (fotó: Kállai-Tóth Anett / Armel Operaverseny és Fesztivál)

Az operának legfeljebb fenntartásokkal nevezhető produkció rendhagyó volta miatt talán hátránnyal indult a versenyben, ám a fesztivál és a közönség nyert vele: elsősorban nem is a határátlépések (ez a kifejezés ismét kettős értelemben vonatkozott rá) és a fogalmi keretek lebontása miatt – a kísérletező kedv és a technikai profizmus mély művészi tartalommal társult, így egy újabb felzaklató, a nézőt még hosszú ideig el nem eresztő előadás jött létre. Szerencsére ezúttal azzal a jó hírrel szolgálhatunk, hogy senki nem maradt le, a bécsi előadás visszanézhető, de a tervek szerint élőben is láthatja majd a produkciót a budapesti közönség. Érdemes lesz élni a lehetőséggel!

Hasonló bejegyzések