Viharok a Metropolitan körül

2014. augusztus 22.

Miért került veszélybe az évad a New York-i operaházban, és hogyan sikerült végül megegyezni? KONDOR KATA összeállítása

A Metropolitan Opera

A Metropolitan Opera

Az elmúlt hónapokban bejárták a világsajtót a Metropolitan Opera pénzügyi helyzete körül kialakult viták hírei; az intézmény alkalmazottait képviselő szakszervezetek és a főigazgató, Peter Gelb az eredeti határidő után csaknem három héttel, alig néhány napja tudtak csak megegyezni azokban a kérdésekben, amelyek az évad szeptember 22-i indulásához szükségesek. Ha nem jött volna létre a megállapodás, az nem csupán a nyitóelőadást, de az egész szezont veszélyeztette volna. A legtöbben bizonyára annyit tudnak a történtekről, hogy az ellentétnek egy bizonyos költségvetési hiány, illetve az operaház dolgozóit érintő elvonások voltak a forrásai, ezért utánajártunk, pontosan miért is került sor érdekütközésre a vezetőség és a szakszervezetek között.

A Met anyagi helyzetéről

Ellentétben a legtöbb európai operaházzal, a Met nem állami forrásokból fedezi működését. Míg a Bécsi Állami Opera vagy a milánói Scala kiadásainak legalább felét-harmadát teszik ki ezek a támogatások, a New York-i intézmény rekord nagyságú, 300 millió dollárt meghaladó költségvetése a jegybevételeken kívül csak magánadományokra számíthat. Bár a színház nem győz hálálkodni támogatóinak, akik a növekvő igényeire mind nagyobb pénzösszegekkel reagáltak, ez nem azt jelenti, hogy az igazgatóság fellélegezhet. A közelmúltban több amerikai operaház kényszerült drasztikusan szűkíteni tevékenységét, mivel költségeikre nem találtak elég forrást. Emellett a közgondolkodás sem kedvez a művészettámogatásnak: New York város tanácsa a közelmúltban levélben szólította fel a város legbőkezűbb adakozóit, hogy a kultúra helyett „hasznosabb” területeknek juttassanak pénzükből.

Ami a jegybevételeket illeti, a Metropolitan nézőtere a legnagyobbak egyike, minden este csaknem négyezer nézőt képes befogadni. Ez természetesen komoly anyagi forrást jelenthet, ugyanakkor nagyon nehéz teltházat produkálni, különösen a néhány évvel ezelőtti jegyáremelés óta. Bár a mélypontról már kimozdult az intézmény, a jegyekből a lehetséges maximális bevétel 73%-a folyt be az elmúlt évben a korább 69% helyett, ez még mindig jelentősen alatta marad a kilencvenes években elért 90%-nak. (Összehasonlításul: Európa hasonló intézményei 95% feletti telítettséget produkálnak.) Természetesen az értéken szépítenek a HD-közvetítések, amelyeket a világ hatvanhat országában két és fél millió ember nézett az elmúlt évadban, csaknem négyszer annyian, mint ahányan egész évben meglátogatták a Metropolitant.

Siegfried: Jay Hunter Morris és a sárkány (fotó: Ken Howard)

Siegfried: Jay Hunter Morris és a sárkány (fotó: Ken Howard)

A megszorítások

Idén tavasszal az operaház főigazgatója, Peter Gelb bejelentette: a növekvő kiadások, valamint a támogatóktól és a jegybevételekből szerzett források korlátozott volta miatt szeretné csökkenteni az alkalmazottaknak járó juttatásokat. Az intézmény költségvetésének kétharmadát, nagyjából 200 millió dollárt a bérek és egyéb díjak teszik ki, az igazgató szerint pedig ez mindenképpen túl sok. A Metropolitan zenészei országosan a legjobban fizetettek közé tartoznak, ráadásul munkáltatójuk más cégeknél bőkezűbben fizeti utánuk az egészségügyi és a nyugdíjpénztári díjakat, amelyek Amerikában a későbbi ellátáshoz különösen fontosak, így a tervezett 16-17%-os elvonásnak senkit nem kellene túlságosan mélyen érintenie. A csökkentés ráadásul nem is az alapbért érintené, hanem bizonyos munkaszabályzatbeli módosításokon keresztül a túlórapénzeket és a járulékokat.

A Metropolitan Opera egy átlagos kórustagja évente körülbelül 200 ezer dollárt keres, amelyen kívül a színház nagyjából további százezret fizet be különböző pénztárakba. A művészek alapbére heti négy előadásra van szabva, ha ennél többet szerepelnek, azért túlórapénz illeti meg őket, valamint külön fizetnek nekik a próbákért is. Ha azonban kevesebb előadásuk van, az alapkereset akkor is megilleti őket, így előállhat az a helyzet, hogy egy kórustag egy héten csak két este lép fel, ám emellett még próbái is vannak, így a teljes bérén felül próbapénzt is kap. Ezen a rendszeren kívánt volna változtatni az igazgató, így a tervezet szerint a négynél kevesebb előadással járó heteken a próbák beszámítottak volna a hiányzó fellépések helyébe.

Jelenet az Igor herceg előadásából (fotó: Cory Weaver)

Jelenet az Igor herceg előadásából (fotó: Cory Weaver)

A tiltakozás

A Metropolitan dolgozóit képviselő szakszervezetek azonnal tiltakozni kezdtek a javaslat ellen. Állításuk szerint a megszorítások a 17%-nál sokkal mélyebben érintenék a fiatalabb alkalmazottakat, akiknek még sok idejük van hátra a nyugdíjig, mivel a csökkentett járulékok révén jelentősen kisebb ellátást kapnának majd később. Emellett érveik között szerepelt a zenekar és a kórus kiemelkedő művészi színvonala, amelyet kritikai visszhanggal is alátámasztottak, illetve a New York-i régió magas megélhetési költségei.

Súlyosan bírálták ugyanakkor az intézmény vezetését. Szerintük az igazgató pazarlóan bánik a színház erőforrásaival, 2006-os megválasztása óta jelentősen megnövelte az új bemutatók számát, amelyek színre állítása gyakran igen nagy összegbe kerül. Példaként az idei Igor herceg-előadás 169 ezer dollárba kerülő pipacsmezejét hozták, valamint Robert LePage Ringjét, amelyhez csak a színpadi átalakítások 1,4 millió dollárba kerültek, míg a produkció összköltsége egyes számítások szerint ötmillió dollár is lehet. Ráadásul ezek az előadások a bemutatót követően nem is vonzottak annyi nézőt, mint a régebbiek felújítása.

A szakszervezetek felvetették, hogy az operaház az elmúlt években túl sok olyan extrém hosszúságú darabot játszott, mint például a 2013-ban François Girard rendezésében bemutatott Parsifal, amelyek jelentős terhet rónak a résztvevőkre. Javaslatuk szerint az ilyen előadások, valamint a próbák számának csökkentésével az intézmény jelentős megtakarítást érhetne el, hiszen kevesebb túlórapénzt kellene fizetni az alkalmazottaknak. Emellett kétségbe vonták, hogy az előző évadban mindössze 2,8 millió dolláros hiány egy akár 30 millió dollárt is érintő drasztikus elvonást igényelne, főleg annak fényében, hogy eközben az igazgató az elmúlt évben 1,395 dollárt keresett. Ám Gelb már 10%-kal csökkentette saját fizetését, illetve felajánlotta, hogy azt az alkalmazottakat érintő elvonások arányában tovább mérsékli, de egyúttal arra is felhívta a figyelmet, hogy az idei hiány jelentősen nagyobb lehet az előző évinél.

Anita Rahvelisvili és Szergej Szemiskur az Igor hercegben (fotó: Cory Weaver)

Anita Rahvelisvili és Szergej Szemiskur az Igor hercegben (fotó: Cory Weaver)

A tárgyalások

A mielőbbi megegyezés azért is fontossá vált, mivel a Metropolitan-dolgozókat képviselő tizenhat szakszervezet közül tizenötnek ez év július 31-én járt le a szerződése, a hosszabbításhoz pedig mindkét fél számára elfogadható feltételeket kellett teremteni. A legfontosabb a három legnagyobb érdekképviselő szervvel történő megállapodás volt: a színpadi munkásokat, a zenekart, illetve a kórust, rendezőket és szólistákat képviselőkkel. Aggodalmat keltett, hogy ha nem sikerül dűlőre jutni, augusztus 1-jétől leállhat az operaház működése, amire legutóbb 1980-ban került sor, és ekkor nem is sikerült a kitűzött időben elkezdeni az évadot. A közelmúlt egy riasztó példája is a tárgyalófelek szeme előtt lebegett, a Minnesotai Zenekar tizenhat hónapos sztrájkja miatt egy teljes évadot kellett törölni.

A határidő lejártával a felek 72 órával kitolták azt, és a Metropolitan javasolta mediátor bevonását, hogy segítsen a mindenki számára megfelelő egyezség létrejöttében. A művészek képviselői elfogadták a közvetítést, míg a színpadi munkások szakszervezetével anélkül folytatódtak a tárgyalások. Ezalatt sikerült annyiban megállapodniuk, hogy egy független szakértővel is megvizsgáltatják az operaház pénzügyi helyzetét, amire újabb egy hetet hagytak. Közben az intézményben viszonylag zavartalanul folytak a próbák a már kevesebb, mint két hónapnyira levő évadkezdésre, de a feszültségek nem csupán az érintetteket, hanem a rajongókat is megosztották, a közösségi oldalakon kommentháborúk törtek ki a témában.

Jelenet a Parsifal-előadásból (fotó: Ken Howard)

Jelenet a Parsifal-előadásból (fotó: Ken Howard)

A megegyezés

Augusztus 18-án reggel, egész éjjel tartó tárgyalások után a Metropolitan Opera vezetősége és a két legnagyobb, a művészeket képviselő szakszervezet bejelentették, hogy sikerült megegyezniük, így újabb négy évre szóló szerződést írhatnak alá. A megállapodás értelmében az alkalmazottak évtizedek óta először beleegyeztek bizonyos elvonásokba, ám ezek az eredetileg tervezettnél jóval kisebb mértékűek (3,5% most, ugyanennyi fél év múlva), és a változások nem érintik sem a járulékokat, sem a munkaszabályzatot, tehát a próbákért és a túlórákért minden esetben jár a díjazás ezután is. A vezetőség emellett racionálisabb próbatervezésre törekszik, amellyel mind a saját költségeit, mind a művészek terhelését csökkentheti.

A menedzsment abba is beleegyezett, hogy a jövőben független gazdasági elemzőt fognak alkalmazni a Metropolitan Opera pénzügyeinek áttekintésére, aki mind az operaház, mind a dolgozók képviselői felé jelentést tesz az eredményekről. Számítások szerint ezekkel az intézkedésekkel a következő négy évben 90 millió dollár spórolható meg. A hét folyamán sikerült a színpadi munkások képviselőivel is megegyezni, így már csak a kisebb szakszervezetek maradtak hátra, akik azonban eddig is kevésbé harcosan vettek részt a tárgyalásokban, mint a három legnagyobb. Ezzel lényegében elhárultak az akadályok a szeptemberi évadkezdés elől.

Katarina Dalayman, René Pape és Jonas Kaufmann a Parsifalban (fotó: Ken Howard)

Katarina Dalayman, René Pape és Jonas Kaufmann a Parsifalban (fotó: Ken Howard)

Tanulságok

Bár a hírösszefoglalók alapján könnyen úgy tűnhet, hogy a Metropolitan körüli viták csak unalmas gazdasági kérdésekről szólnak, amely legfeljebb annyiban érintheti a hazai operakedvelőket, nézhetik-e jövőre is kedvenc közvetítéseiket a mozikban, alaposabban utána járva szemet szúrhat, hogy az opera-, sőt, általában a művészeti élet jóformán valamennyi lényeges kérdése felmerült köztük.

Az első fontos téma a művészet támogatásának kérdése. Bármilyen idegenül is hangzik, fontos szembesülni vele, hogy az emberiség jelentős része nem érti, mi szükség van arra, hogy kulturális intézmények a racionálisabb, közvetlenebb jó célokra is fordítható pénzekhez hozzájussanak. Operarajongóknak bizonyára nem kell magyarázni, hogy egy operaháznak juttatott milliók hosszú távon semmivel sem kevesebb társadalmi hasznot hajtanak, mint ha ugyanezt az összeget egy kórház kapná, és mindkét típusú intézményre egyformán szükség van. Mindazonáltal amikor a műfaj, és általában a kulturális élet jövőjéről beszélünk, fontos tudatosítani magunkban, hogy sokak számára ennek a területnek a létjogosultsága korántsem magától értetődő.

Fölmerült a művészi, illetve gazdasági szempontok rangsorolása is. Bár a közvélemény alighanem ellenszenvvel viseltetett a Metropolitant vezető Peter Gelb iránt, és mindenfelé hírek keringtek a főigazgató makacsságáról és hajthatatlanságáról (a szakíró Norman Lebrecht egy cikkben egyenesen az operaház autokrata hatalmi rendszerét említi), a szembenállásban végig ő képviselte a művészi célkitűzéseket. Egy operaháznak szüksége van arra, hogy új bemutatókat tartson, hogy bekerüljön a nemzetközi művészeti élet vérkeringésébe, és ezt akkor is meg kell tennie, ha esetleg nem így éri el a legszélesebb közönségréteget vagy szerzi a legtöbb bevételt. Ezzel szemben a szakszervezetek által követelt kevesebb bemutató, rövidebb előadások és kevesebb próba nem kimondottan a művészi minőséget megcélzó tényezők.

Tosca és Scarpia: Karita Mattila és George Gagnidze (fotó: Ken Howard)

Tosca és Scarpia: Karita Mattila és George Gagnidze (fotó: Ken Howard)

Természetesen a hagyomány kontra újítás kérdéskörét is érintette a vita. A művészek képviselői, de egyes operakedvelők is kifogásolták, hogy a Metropolitan nem csak az alaprepertoárt játssza, hanem egyes 20., illetve ritkábban játszott 19. századi darabok is színre kerültek. Miközben sokan nem kedvelik a modern zenét, egy kizárólag a népszerűséget hajhászó, szűk repertoárra szorítkozó operaház képe művészi értelemben igen lehangolónak tűnik. A helyzeten az is ront, hogy New Yorkban az európai intézményeknél jóval később, csak a közelmúltban (éppen Gelb igazgatása idején) jelentek meg számottevően a modern rendezések. Így érthető, miért kedveli a közönség a régebbi, hagyományos előadások felújítását az újabbak helyett. A jelenség ikonikus eseménye lett a Tosca-bemutató, Luc Bondy korábban már nemzetközi sikert arató színrevitelében, amely ezúttal heves tiltakozást váltott ki, ugyanis Franco Zeffirelli pompázatos rendezését cserélték le rá.

A Metropolitan egéről egyelőre elvonultak a fellegek, de ettől a kérdések nem kevésbé aktuálisak: mi az opera jövője, miből, kinek, milyen elvárásokkal rendelkező nézőknek lehet játszani, miként lehet új közönséget szerezni, hogy a műfaj ne váljon – Peter Gelb szavait idézve – kihaló dinoszaurusszá, ősidőkből itt maradt monstrummá. Ezekkel a problémákkal előbb-utóbb minden operaháznak szembe kell néznie.

Fotók: Ken Howard és Cory Weaver / Metropolitan Opera

Hasonló bejegyzések