Vidéken

2014. május 5.

Gaetano Donizetti: Szerelmi bájital – a Pécsi Nemzeti Színház előadása Primavera-fesztiválon, 2014. április 26. KONDOR KATA írása

Nemorino: Szerekován János (fotó: Csibi Szilvia)

Nemorino: Szerekován János (fotó: Csibi Szilvia)

Ha azt vártuk az Erkel Színházban megrendezett Primavera-fesztiváltól, hogy képet kapjunk a vidéki operajátszás helyzetéről, a megyeszékhelyeken fellelhető művészi értékekről, igen sajátos eredményre juthattunk. Csupán az általam látott három előadás során jelentős mélységeket és magasságokat jártunk be: a botrányosan rossz győri Rigoletto és a Budapesten is haladónak és értékesnek számító debreceni Vajda-egyfelvonásosok képezték a skála két végpontját. Köztük a Szerelmi bájital Pécsről a középutat – de nem a középszert! – képviselte: azokat a célkitűzéseket vállalta fel, amelyeket egy nagyobb térség egyetlen operajátszó helyének kell, éppen annyit és nem többet, ám ezeket tisztességgel teljesítette is.

A cél tehát az igényes szórakoztatás volt, némi népnevelői vetülettel gazdagítva. Ez az előadás elsősorban nem operarajongóknak vagy széles kulturális jártassággal rendelkező közönség számára készült, illetve csak annyiban, ha éppen nincs más szándékuk, mint felhőtlenül szórakozni. A célközönség az operába nem vagy alig járók voltak, akik számára a Pécsi Nemzeti Színháznak kell igényes, de közérthető formában találnia a kultúrát. Ezzel nem akarom lebecsülni az előadás értékeit: a maga közegében fontos és hasznos feladata van, amit minden bizonnyal be is tölt, sőt, a pesti közönség is találhatott benne örömet.

A rendezés túl sokat nem tesz hozzá az előadáshoz, de el sem vesz belőle. A legfeltűnőbb megoldás a „színház a színházban” kiindulópont, amit a rendező, Nagy Viktor viszonylag következetesen visz végig. Semmi sem igazi az előadásban, minden láthatóan megcsinált: egyes szereplők maszkszerű arcfestést viselnek, Dulcamara hintóját vidámparki körhintalovak húzzák, a díszlet színtelen, papírmasé palotákból áll. Az ugyan nem világos, hogy mi értelme a falusi környezetet egy fényűző város hátterére cserélni, eltekintve persze a Barcarola-jelenettől, amelyhez remekül illett a Velencére hajazó látkép (más kérdés, hogy a valósnál kisebbre méretezett díszletelemek rendszeresen gondot okoztak a női főszereplők fejdíszénél). Ugyanakkor a darabot átszövő csalásokhoz, tettetésekhez jól illett ez a láthatóan hamis, megjátszott közeg – más kérdés, hogy bővebb kidolgozás nélkül a motívum legfeljebb illusztratív szerepet töltött be.

Adina és Dulcamara: Váradi Marianna és Bognár Szabolcs (fotó: Csibi Szilvia)

Adina és Dulcamara: Váradi Marianna és Bognár Szabolcs (fotó: Csibi Szilvia)

A szereplők közül ez a koncepció elsősorban Nemorinót érintette, aki bohócként jelent meg a színen. Szerekován János alakítását elismerés illeti, valóban megmutatta a bohózatok mindig csetlő-botló és ezért gyakran pórul járó figurájának minden jellemzőjét. Ez a Nemorino született vesztes, jóindulata ellenére szinte esélytelen, hogy valaha is szerencséje legyen. Ez a színrevitel jól jellemzi az operai karaktert, első pillanattól tudjuk, kivel állunk szemben. Ám a bohóc-lét csupán a darab elején állja meg a helyét, nem ad választ arra a kérdésre, mi okozza Nemorino szerencséjének fordulatát (amit, nézetem szerint, maga a darab megválaszol). Így egyfajta tündérmese lesz a műből: lám, néha az is győzhet, aki egyszerű, nem túl okos, ám jólelkű. De hát ne feledjük: csupán kikapcsolódni jöttünk.

Dulcamara: Jekl László (fotó: Csibi Szilvia)

Dulcamara: Jekl László (fotó: Csibi Szilvia)

Szerekován János énekesi teljesítményét már nem illeti ugyanaz az elismerés, mint alakítását. Kár érte, mert a hang szépsége, hatékonysága és a biztos stílusismeret az énekest akár a Donizetti-repertoár jelentős előadójává is tehetné. Ennek csupán egy akadálya van, mégpedig a magasságok megvalósítása. A szólam magasabb fekvésű részeinél a hang erőltetetté, feszítetté válik, és éppen az egyébként méltatott hatékonysága, rugalmassága tűnik el.

Váradi Marianna énekhangjáról viszont csak a legjobbakat lehet elmondani, olyannyira, hogy nem értjük, miért nem lehet az énekesnőt többször hallani Budapesten. A hanganyag nemes, kiművelt, egyszerűen öröm hallgatni, ráadásul megfelel a szerep által támasztott virtuóz követelményeknek (egy-két kisebb hibájától tekintsünk el). Bár az énekesnő színpadi játéka nem olyan eleven, mint partneréé, hiba lenne ezt felróni neki, mivel egyrészt a karakter, másrészt annak a rendezői koncepcióban elfoglalt szerepe is közrejátszik ebben.

Gianetta: Vermes Tímea (fotó: Csibi Szilvia)

Gianetta: Vermes Tímea (fotó: Csibi Szilvia)

Belcore szerepében Bognár Szabolcs tisztes közepes alakítást nyújt: a hang kissé merev, nem nagyon enged az olasz zene íveinek, a szerepformálás pedig pontosan, bár nem túl érdekesen festi elénk a katonatiszt képét. Jekl László Dulcamarája sem túl izgalmas figura, de az énekes technikai fogyatékosságait ügyesen elfedi parodisztikus hangképzésével, így csak alkalmanként derül ki, hogy a néha sötéten felzengő basszusa alig néhány percig tart ki, utána a hang kiürül, fénytelenné válik. Vermes Tímea viszont igazán szép hangon szólaltatta meg Gianettát, az egyetlen baj vele, hogy lénye valahogy idegennek, civilnek tűnik az előadásban, amiben azonban bizonyára rosszul megválasztott jelmeze és frizurája is szerepet játszik.

Nemorino: Szerekován János (fotó: Csibi Szilvia)

Nemorino: Szerekován János (fotó: Csibi Szilvia)

A Pannon Filharmonikusokat és a Pécsi Nemzeti Színház Énekkarát Vass András vezénylete. Sajnos a zenekari játékban időről időre zavaró pontatlanságokat lehetett felfedezni, ám máskülönben a hangminőséggel kapcsolatban nem akadt probléma. Az Énekkarban elsősorban a női szólamokat illeti dicséret, a férfiak hangszíne néha kifejezetten nyers volt, ám a színjátszás tekintetében mindannyiuknál fel lehetett fedezni némi esetlenséget, mintha a – zömében fiatal – művészek még nem volnának kellően jártasak a színpad világában.

Nyilvánvaló, hogy vidéken nem ugyanazok az adottságok, mint a fővárosban, ám nem is feltétlenül ugyanazoknak az elvárásoknak kell megfelelni. Bár egyetlen előadásból ezt nem lehet teljes bizonyossággal megállapítani, de úgy tűnik, a Pécsi Nemzeti Színház, magát nem túlvállalva, egyszerűen, de igényesen igyekszik kiszolgálni a baranyai megyeszékhely kulturális igényeit. Nem járnak rossz úton.

Fotók: Csibi Szilvia / Magyar Állami Operaház

Hasonló bejegyzések