Vidám másvilág

Joseph Haydn: Élet a Holdon – a Magyar Állami Operaház előadása a Gödöllői Királyi Kastély Barokk Színházában, 2015. november 22-én. BÓKA GÁBOR kritikája

Buonafede és Ecclitico: Kiss András és Kiss Tivadar (fotó: Nagy Attila / Magyar Állami Operaház)
Buonafede és Ecclitico: Kiss András és Kiss Tivadar (fotó: Nagy Attila / Magyar Állami Operaház)

Rég ültem be akkora kíváncsisággal operaelőadásra, mint november 22-én a Gödöllői Királyi Kastély Barokk Színházába. Hogy miért? Érdeklődésem szólhatott volna éppen a darabnak is, hiszen Joseph Haydn operai életműve sem játszottságát, sem esztétikai értékét tekintve nem tartozik a repertoár abszolút élvonalához – így a most színre került Élet a Holdon (Il mondo della Luna) sem tekinthető különösebben ismertnek. Ebből a szempontból azonban a hazai néző szerencsésnek mondhatja magát: nem függetlenül attól a ténytől, hogy a Haydn-operák túlnyomó többségéhez hasonlóan ennek is Magyarországon, Eszterházán volt az ősbemutatója (1777-ben), a darab rendelkezik bizonyos itthoni recepcióval – magam is láttam már 2001-ben, a Millenáris Szabadtéri Színpadán egy részben bábokkal megoldott, bájosan fantáziadús produkcióját, nagyrészt kiváló énekesekkel. Nos, ha nem a darab, akkor a helyszín? Valóban, akár az is kiválthatta volna izgalmamat, de bevallom, azt is régóta és jól ismerem – az újranyitása óta eltelt nagyjából másfél évtizedben számtalanszor megfordultam ott, lévén a szóban forgó korszak, a 18. század nagy rajongója. Mi volt hát, ami most feltétlen újdonságot jelentett számomra? Hát a kettő együtt! Mert bármily sokszor is jártam az elmúlt időszakban Gödöllőn, előadást sajnos még egyszer sem volt módomban látni a helyszínen; a barokk színpadtechnika rekonstrukciója eddig csupán mint kiállítási tárgy létezett a számomra, de nem szolgált eleven színházi tapasztalattal. Hála a Magyar Állami Operaház új és új játszóhelyeket meghódító műsorpolitikájának, végre ez a helyzet is megváltozott.

Jelenet az előadásból (fotó: Nagy Attila / Magyar Állami Operaház)
Jelenet az előadásból (fotó: Nagy Attila / Magyar Állami Operaház)

Ha az olvasó rosszallja, hogy az előadás értékelésekor elsőként a helyszínválasztás erényeit taglalom, úgy sietek leszögezni: mindezt nem pusztán személyes okokból teszem – a kész produkciót látva ugyanis az a benyomásom alakult ki, mintha ezúttal nem a darabhoz és az azzal kapcsolatos vízióhoz kerestek volna játszóhelyet, hanem éppen ellenkezőleg: a gödöllői kastélyhoz kerestek volna megfelelő operát. Ebből adódóan Toronykőy Attila rendezése nem a darab aktuális újjáértelmezését tűzte ki célul, hanem a szövegíró, Carlo Goldoni teremtette helyzet- és jellemkomikum minél alaposabb kiaknázásával próbálkozott – sikerrel. Juhász Katalin díszletei a történetet meghagyják eredeti rokokó környezetében, csupán az elképzelt holdbéli világ látványát közelítik a mához, méghozzá egy 21. századi áruház vagy bevásárlóközpont színes műanyag-labdákkal és csúszdával ellátott gyermekmegőrzőjéhez. Mindez elsősorban a főszereplő gyermetegségét hangsúlyozza, bár közvetetten társadalomkritikaként is értelmezhető (elvégre milyen közeg az, ami ilyen mértékű ostobaság és hiszékenység táptalaja lehet?).

Flaminia és Clarice: Zavaros Eszter és Ducza Nóra (fotó: Nagy Attila / Magyar Állami Operaház)
Flaminia és Clarice: Zavaros Eszter és Ducza Nóra (fotó: Nagy Attila / Magyar Állami Operaház)

Mint az eddigiekből kiviláglik, a színpadra állítás legfőbb erénye – miként Toronykőy általam ismert korábbi rendezéseiben, úgy ezúttal is – a karakterek alapos elemzése, a szituációk pontos értelmezése és ebből fakadóan a színészvezetés sok hazai produkcióból hiányzó gazdagsága. Voltaképpen semmi különös nincs abban, amit látunk – csak éppen olyan szakmai színvonalon valósítja meg a darab elsődleges olvasatát, amelyre a hazai operaélet anomáliáit ismerve egyáltalán nem lehet legyinteni. Megalomán semmitmondás vagy konzervativizmusnak álcázott tehetségtelenség helyett végre az elmélyült szakmaiság győz meg az általa képviselt szolid nívóval – és, tegyük hozzá gyorsan: mindezt rendkívül szórakoztatóan teszi.

Ernesto és Ecclitico: Daragó Zoltán és Kiss Tivadar (fotó: Nagy Attila / Magyar Állami Operaház)
Ernesto és Ecclitico: Daragó Zoltán és Kiss Tivadar (fotó: Nagy Attila / Magyar Állami Operaház)

A szereplőkről egységesen elmondható, hogy ezúttal nem annyira a szép, mint a karakteres éneklésre helyezték a hangsúlyt. Ez természetesen bizonyos hiányérzetet kelt: a szólamok kidolgozottsága csaknem az összes énekesnél hagy maga után kívánnivalót – kinél kisebb, kinél nagyobb mértékben. Ám a mérleg másik serpenyőjéről sem szabad elfeledkeznünk: mennyire elevenek ezek az alakítások! A közreműködők tehetségén és a színészvezetés már említett erényein túl ez alighanem annak is köszönhető, hogy a darab ezúttal magyarul, Csákovics Lajos új fordításában hangozott el. Csákovics szövege nem pusztán prozódiai szempontból kiváló, de hol elegáns, hol groteszk szellemessége szerencsésen kerüli az idétlen, olcsó poénkodást; az átültetés minősége és a hatás közvetlensége összességében fontos érvek a magyar nyelvű operajátszás gyakorlata mellett.

Buonafede és Ecclitico: Kiss András és Kiss Tivadar (fotó: Nagy Attila / Magyar Állami Operaház)
Buonafede és Ecclitico: Kiss András és Kiss Tivadar (fotó: Nagy Attila / Magyar Állami Operaház)

A legkiemelkedőbb énekes-színészi teljesítményt Kiss Tivadar Eccliticójától kaptuk, aki egyszerre tudta érzékeltetni a szélhámos csillagász kópéságát és veszedelmességét. Öröm, hogy Kiss András egyre-másra kapja az új szerepeket, hiszen minduntalan kiderül, mennyire színpadra termett figura: az a típus, aki eszközök nélkül is jelen van, s akire épp ezért biztonsággal lehet építeni. Buonafede-alakításából elsősorban egy teljes jellemrajzzal fölérő tekintetére fogunk emlékezni. Daragó Zoltán Ernestója a Leánder és Lensziromban hallott nagyszerű teljesítmény után újra felhívja a figyelmet a kiváló kontratenor érzékeny zeneiségére. A három női szereplő: Zavaros Eszter (Flaminia), Ducza Nóra (Clarice) és Haris Nadin (Lisetta) hangilag és színészileg egyaránt pontosan hozták a típusosságon túl nem mutató, ám e keretek között nagy fantáziával megkomponált szerepeiket. Újvári Gergely Ceccóként nem csupán felszabadult játékkészségére, de ígéretes hangi tartalékaira is felhívta a figyelmet.

Jelenet az előadásból (fotó: Nagy Attila / Magyar Állami Operaház)
Jelenet az előadásból (fotó: Nagy Attila / Magyar Állami Operaház)

A Magyar Állami Operaház Zenekarának kamaraméretű együttese felkészülten és stílusosan játszott Bartal László vezényletével, akinek egyik legjobb produkciójaként jegyezhettük föl e Haydn-interpretciót. Éppen a betanítás és a vezénylés igényessége késztet arra, hogy szóvá tegyük az előadás legsúlyosabb fiaskóját is: csembalót szintetizátorral helyettesíteni minden körülmények között – nem tudok rá pontosabb terminust – ciki, pláne ebben az akusztikai környezetben (arról nem is beszélve, hogy a második felvonásban néhány percen át még az elektronikus hangszer ütemes kalapálását is hallgatnunk kellett, mivel véletlenül bekapcsolódott rajta a metronóm-funkció). Miért, hogy a legszimpatikusabb produkciók összhatását is okvetlenül rongálni kell valamivel, ami parlagiasságról tanúskodik?

Fotók: Nagy Attila / Magyar Állami Operaház