Verseny után szabadon

A I. nemzetközi Marton Éva Énekverseny döntője – a szeptember 20-i eseményről ÁDÁM TÜNDE számol be

Mindenképpen jelent valamit, ha napok óta Lakmé csengettyűzik a fülemben – mármint azon túl is, hogy a Csengettyű-ária igazán dallamos részlet. Az I. Nemzetközi Marton Éva Énekverseny döntője zajlott szeptember 20-án este – tanulságokkal és élményekkel, de önző módon előre vettem az utóbbiakat. A fent idézett Lakmé-ária az első félidő közepén csendült fel, és azonnal közönségdíjat hozott előadójának. Túlzás volna, hogy azonnal? Hiszen csak a végén osztották a díjakat… Ám mindig lehet érezni, mi és miképpen fogja meg, ragadja magával a közönséget; és talán brit tudósok még nem mutatták ki, de általános jelenség, hogy a koloratúrszopránok alakításait (különösen, ha jók) egyfajta szurkolással vegyes csodálat övezi. Persze a többi hangfaj képviselői is képesek kacifántos mutatványokat elővezetni, de ez a nagyon magas női hangfekvés már-már emberfeletti. Nekem legalábbis az, és a lélegzetét is visszafojtva, néma csöndben ámuló közönség láttán aligha vagyok vele egyedül. Nevezzük meg végre: Tetjana Zsuravel, aki Ukrajnából érkezett, közönségdíja mellé később elvitte a második helyezést is, ám addig még egy Gilda-áriát is hallottunk tőle.

II. helyezett: Tetjana Zsuravel (fotó: Tuba Zoltán / Zeneakadémia)
II. helyezett: Tetjana Zsuravel (fotó: Tuba Zoltán / Zeneakadémia)

Ítéletünket feltétlenül befolyásolja, hogy milyen elvárásokkal, szempontokkal vágunk neki egy ilyen versenynek. A jövő hangját keressük? A számunkra kedves hangszínt vagy énekstílust, mesterségbeli tudást díjazzuk? Esetleg az előadói képességeket, a színpadi rátermettséget szeretnénk észrevenni a fiatalok szereplésében? Vagy mindezt együtt, ahogyan vélhetően a zsűri is dolgozni kénytelen, talán még általunk nem ismert szempontokat is figyelembe véve? Közönségnek lenni mindenképpen kisebb teher, megengedhetjük azt a luxust, hogy egy önkényesen választott szempont szerint mérlegeljünk. Nálam ez kezdettől az volt, hogy szeretném-e egy teljes operában, egész estén át látni-hallgatni a versenyzőt?

Tetjana Zsuravel megfelelt ennek az elvárásnak: magabiztos, pontos, dallamformálása lehetővé teszi számára, hogy színpadi előadásban színészileg is kibontakozhasson, hiszen nem kell egy-egy hang létrehozásán görcsölnie.

Persze a színpadi szereplést látatlanban legfeljebb megelőlegezni tudjuk a versenyzőknek: sejthetjük, de nem tudjuk, milyen alakítást nyújtanának, ha nem kiragadott áriákat énekelnek, hanem egész szerepet formálnak meg. Valamelyest kivétel volt ez alól Szvetlana Zlobina, aki díjat ugyan nem kapott a zsűritől, ám az este legüdítőbb produkcióját nyújtotta, hiszen – egyetlenként a mezőnyben – „megmozdult” a színpadon. Minden körítés nélkül Olasz nővé alakult (Algírban), A denevér-részletben pedig pusztán gesztusai, testtartása által férfivá alakult pár percre. Nos, ő például minden kétséget kizáróan színpadra termett, akkor is, ha mezzoszopránja talán még nem teljesen kiforrott.

Nagydíjas: Vörös Szilvia (fotó: Tuba Zoltán / Zeneakadémia)
Nagydíjas: Vörös Szilvia (fotó: Tuba Zoltán / Zeneakadémia)

Vörös Szilvia mezzóját azonban máris Nagydíjra érdemesnek ítélte a zsűri – és a jelenlévő közönség is hasonlóan vélekedett. Esetében meglehetősen nagy esélyünk van rá, hogy végigkövethetjük pályáját (akár itthon is) egészen a nagy főszerepekig, így ami most ígéret, az egyszer még beteljesülés is lehet. Voltaképpen ez a jó az énekversenyekben: egy ilyen győzelem sosem a végcél, még csupán csak a rajt.

Hármukon kívül még Vlada Borovko kezdett ígéretesen: kislányos szopránja bájos Musette-et állított elénk, ám ezt sajnos felülírta a következő választás: A trubadúr Leonórája sem hangkarakteréhez, sem alkatához nem passzolt, ráadásul technikai problémái is adódtak közben.

A harmadik helyezett lengyel szoprán, Marcelina Beucher Rosalindaként meggyőzőbb volt, mint Rosinaként, ám kissé éles hangját nem okvetlenül hallgatnám egész este.

III. helyezett: Marcelina Beucher (fotó: Tuba Zoltán / Zeneakadémia)
III. helyezett: Marcelina Beucher (fotó: Tuba Zoltán / Zeneakadémia)

Krisztina Metelica igazi sötét, szláv mezzo hang birtokosa, talán ezért vibrál a kelleténél jobban, ám mindenképpen a javára kell írni, hogy érti, amit énekel. Neki a Delila-áriája sikerült jobban.

Signe Ravn Heiberg vibrálás tekintetében a párja lehet az orosz mezzónak, csak ő mindezt szoprán fekvésben vezeti elő, ami élességgel is együtt jár. Ez sajnos rányomja bélyegét a Tannhäuser– és A denevér-részletre is.

A férfi mezőny sajnálatosan alulteljesített ezen az estén. A két kínai tenor közül Yang Luo rendelkezik szebb hanggal, de a nagyon steril, kifejezéstelen Don José-áriából fájón hiányoltuk az értelmező előadásmódot. A Lenszkij-ária ebből a szempontból jobban sikerült – reméljük, hogy az amúgy nagyon fiatal énekes jó irányba fejlődik tovább. Honfitársa, Chen Chen esetében ez is kétséges: a hanganyag maga annyira kevéssé vonzó, hogy ha az énekes valóban Pavarottit tekinti példaképének, akkor feltétlenül el kell gondolkodnia a visszavonuláson.

A két bariton közül Danilo Matvijenko a legfiatalabb a mezőnyben, és sajnos két nehéz áriát választott, melyekben létfontosságú, hogy „áradjon a hang” az előadóból, képes legyen dallamíveket formálni; de az ukrán versenyző merev, gyakorlatilag csak középhangokon létező, szürke matériája erre nem alkalmas. Így sem a Posa-, sem a Wolfram-ária nem okozott örömet a hallgatónak.

I. helyezett: Alexandru Aghenie (fotó: Tuba Zoltán / Zeneakadémia)
I. helyezett: Alexandru Aghenie (fotó: Tuba Zoltán / Zeneakadémia)

A meglepetés Alexandru Aghenie első helyezése volt. Abban semmi különös nincs, hogy a közönségre a „nagy hang” mindig hatással van: nagy hang=nagy énekes=nagy siker. De hogy a zsűrit is meggyőzte valamiről ez a robosztus, nem különösebben vonzó színű hang, amelyet végig forte üzemmódban használt gazdája…?  A Valentin-ária (ima!) tartalmához éppúgy nem passzol a kiabálás, mint a szerelmi vallomásként elővezetett Luna-áriához, így csak arra tudunk gondolni, hogy az elődöntők során mutatott valamit az énekes, amit a zsűri a döntőben díjazott.

Akár elégedettek voltunk az eredménnyel, akár nem, az biztos, hogy a résztvevőknek ez nem az első, nem az utolsó énekverseny volt az életükben. Azonban nyitánya volt a most először megrendezett Nemzetközi Marton Éva Énekversenynek, amely még egy érdekes tanulsággal szolgált: a világ minden tájáról érkező mezőnynek a döntőben – az egyetlen dán szopránt kivéve – már minden résztvevője közép- vagy kelet-európai, illetve ázsiai volt. Vajon az olasz (latin) énekest felváltja a szláv? Vagy az ázsiai? Tendencia vagy véletlen? Kíváncsian várjuk a második felvonást.

Fotók: Tuba Zoltán / Zeneakadémia