A I. nemzetközi Marton Éva Énekverseny döntője – a szeptember 20-i eseményről ÁDÁM TÜNDE számol be
Mindenképpen jelent valamit, ha napok óta Lakmé csengettyűzik a fülemben – mármint azon túl is, hogy a Csengettyű-ária igazán dallamos részlet. Az I. Nemzetközi Marton Éva Énekverseny döntője zajlott szeptember 20-án este – tanulságokkal és élményekkel, de önző módon előre vettem az utóbbiakat. A fent idézett Lakmé-ária az első félidő közepén csendült fel, és azonnal közönségdíjat hozott előadójának. Túlzás volna, hogy azonnal? Hiszen csak a végén osztották a díjakat… Ám mindig lehet érezni, mi és miképpen fogja meg, ragadja magával a közönséget; és talán brit tudósok még nem mutatták ki, de általános jelenség, hogy a koloratúrszopránok alakításait (különösen, ha jók) egyfajta szurkolással vegyes csodálat övezi. Persze a többi hangfaj képviselői is képesek kacifántos mutatványokat elővezetni, de ez a nagyon magas női hangfekvés már-már emberfeletti. Nekem legalábbis az, és a lélegzetét is visszafojtva, néma csöndben ámuló közönség láttán aligha vagyok vele egyedül. Nevezzük meg végre: Tetjana Zsuravel, aki Ukrajnából érkezett, közönségdíja mellé később elvitte a második helyezést is, ám addig még egy Gilda-áriát is hallottunk tőle.
Ítéletünket feltétlenül befolyásolja, hogy milyen elvárásokkal, szempontokkal vágunk neki egy ilyen versenynek. A jövő hangját keressük? A számunkra kedves hangszínt vagy énekstílust, mesterségbeli tudást díjazzuk? Esetleg az előadói képességeket, a színpadi rátermettséget szeretnénk észrevenni a fiatalok szereplésében? Vagy mindezt együtt, ahogyan vélhetően a zsűri is dolgozni kénytelen, talán még általunk nem ismert szempontokat is figyelembe véve? Közönségnek lenni mindenképpen kisebb teher, megengedhetjük azt a luxust, hogy egy önkényesen választott szempont szerint mérlegeljünk. Nálam ez kezdettől az volt, hogy szeretném-e egy teljes operában, egész estén át látni-hallgatni a versenyzőt?
Tetjana Zsuravel megfelelt ennek az elvárásnak: magabiztos, pontos, dallamformálása lehetővé teszi számára, hogy színpadi előadásban színészileg is kibontakozhasson, hiszen nem kell egy-egy hang létrehozásán görcsölnie.
Persze a színpadi szereplést látatlanban legfeljebb megelőlegezni tudjuk a versenyzőknek: sejthetjük, de nem tudjuk, milyen alakítást nyújtanának, ha nem kiragadott áriákat énekelnek, hanem egész szerepet formálnak meg. Valamelyest kivétel volt ez alól Szvetlana Zlobina, aki díjat ugyan nem kapott a zsűritől, ám az este legüdítőbb produkcióját nyújtotta, hiszen – egyetlenként a mezőnyben – „megmozdult” a színpadon. Minden körítés nélkül Olasz nővé alakult (Algírban), A denevér-részletben pedig pusztán gesztusai, testtartása által férfivá alakult pár percre. Nos, ő például minden kétséget kizáróan színpadra termett, akkor is, ha mezzoszopránja talán még nem teljesen kiforrott.
Vörös Szilvia mezzóját azonban máris Nagydíjra érdemesnek ítélte a zsűri – és a jelenlévő közönség is hasonlóan vélekedett. Esetében meglehetősen nagy esélyünk van rá, hogy végigkövethetjük pályáját (akár itthon is) egészen a nagy főszerepekig, így ami most ígéret, az egyszer még beteljesülés is lehet. Voltaképpen ez a jó az énekversenyekben: egy ilyen győzelem sosem a végcél, még csupán csak a rajt.
Hármukon kívül még Vlada Borovko kezdett ígéretesen: kislányos szopránja bájos Musette-et állított elénk, ám ezt sajnos felülírta a következő választás: A trubadúr Leonórája sem hangkarakteréhez, sem alkatához nem passzolt, ráadásul technikai problémái is adódtak közben.
A harmadik helyezett lengyel szoprán, Marcelina Beucher Rosalindaként meggyőzőbb volt, mint Rosinaként, ám kissé éles hangját nem okvetlenül hallgatnám egész este.
Krisztina Metelica igazi sötét, szláv mezzo hang birtokosa, talán ezért vibrál a kelleténél jobban, ám mindenképpen a javára kell írni, hogy érti, amit énekel. Neki a Delila-áriája sikerült jobban.
Signe Ravn Heiberg vibrálás tekintetében a párja lehet az orosz mezzónak, csak ő mindezt szoprán fekvésben vezeti elő, ami élességgel is együtt jár. Ez sajnos rányomja bélyegét a Tannhäuser– és A denevér-részletre is.
A férfi mezőny sajnálatosan alulteljesített ezen az estén. A két kínai tenor közül Yang Luo rendelkezik szebb hanggal, de a nagyon steril, kifejezéstelen Don José-áriából fájón hiányoltuk az értelmező előadásmódot. A Lenszkij-ária ebből a szempontból jobban sikerült – reméljük, hogy az amúgy nagyon fiatal énekes jó irányba fejlődik tovább. Honfitársa, Chen Chen esetében ez is kétséges: a hanganyag maga annyira kevéssé vonzó, hogy ha az énekes valóban Pavarottit tekinti példaképének, akkor feltétlenül el kell gondolkodnia a visszavonuláson.
A két bariton közül Danilo Matvijenko a legfiatalabb a mezőnyben, és sajnos két nehéz áriát választott, melyekben létfontosságú, hogy „áradjon a hang” az előadóból, képes legyen dallamíveket formálni; de az ukrán versenyző merev, gyakorlatilag csak középhangokon létező, szürke matériája erre nem alkalmas. Így sem a Posa-, sem a Wolfram-ária nem okozott örömet a hallgatónak.
A meglepetés Alexandru Aghenie első helyezése volt. Abban semmi különös nincs, hogy a közönségre a „nagy hang” mindig hatással van: nagy hang=nagy énekes=nagy siker. De hogy a zsűrit is meggyőzte valamiről ez a robosztus, nem különösebben vonzó színű hang, amelyet végig forte üzemmódban használt gazdája…? A Valentin-ária (ima!) tartalmához éppúgy nem passzol a kiabálás, mint a szerelmi vallomásként elővezetett Luna-áriához, így csak arra tudunk gondolni, hogy az elődöntők során mutatott valamit az énekes, amit a zsűri a döntőben díjazott.
Akár elégedettek voltunk az eredménnyel, akár nem, az biztos, hogy a résztvevőknek ez nem az első, nem az utolsó énekverseny volt az életükben. Azonban nyitánya volt a most először megrendezett Nemzetközi Marton Éva Énekversenynek, amely még egy érdekes tanulsággal szolgált: a világ minden tájáról érkező mezőnynek a döntőben – az egyetlen dán szopránt kivéve – már minden résztvevője közép- vagy kelet-európai, illetve ázsiai volt. Vajon az olasz (latin) énekest felváltja a szláv? Vagy az ázsiai? Tendencia vagy véletlen? Kíváncsian várjuk a második felvonást.
Fotók: Tuba Zoltán / Zeneakadémia