Varázsmjúzikel

2012. március 5.

A varázsfuvola a békéscsabai Jókai Színházban – 2012. február 24. BÓKA GÁBOR kritikája

Pamina és Sarastro: Gubik Petra és Altorjay Tamás (fotó: Nyári Attila/A-Team)

Két, jól elkülöníthető szempont szerint kell értékelnie a látottakat és hallottakat a kritikusnak, aki a békéscsabai Jókai Színház legfrissebb nagyszínpadi produkciójának értékelésére vállalkozik. Látottak és hallottak: e két tényező szerves egységet alkot egy ideális operaprodukcióban, s jóllehet ezúttal is kínálkozna a lehetőség az ilyen nézőpontú megközelítésre, mégis érdemes kettéválasztanunk az előadás látható és hallható részét – az előbbi egy öntörvényű operarendező újabb megnyilvánulása, melyet ennek megfelelően érdemes górcső alá vennünk, utóbbi kapcsán viszont egy újonnan létrejött műalakot kell bírálnunk.

Aki látta Szalma Dorotty egy évvel ezelőtti Don Giovanniját a Győri Nemzeti Színházban, tudhatja, hogy a rendező személyében elementáris tehetség kopogtatott be a magyar operajátszás ajtaján – ha voltak is bizonyos fenntartásaink az előadás némely megoldásával szemben, s összességében többnek is éreztük benne a technikai tudást, mint a lényegi mondanivalót, kétség sem férhetett hozzá, hogy akármit is csinál legközelebb Szalma Dorotty, az érdekes lesz. Várakozásainkban nem kellett csalódnunk: a békéscsabai Mozart-átirat egy percre sem engedi lankadni a nézői figyelmet. A rendező most is meggyőz szakmai felkészültségéről: a csoportokat nagyvonalúan irányítja, a színpadon sosem keletkezik tömegkatasztrófa; a színváltozások már-már pimaszul könnyedek és gyorsak; a színészvezetés pedig határozott és világos instrukciókra vall (csak néhány ária, azaz jelen esetben inkább dal megmozgatását, sőt túlmozgatását tartom zavarónak). Voltaképp tréfás, hogy mindezt külön szóvá kell tennünk mint pozitívumot, csakhogy az évad eddigi részének általam látott hazai operapremierjei (tisztelet a kivételnek: A halott város Debrecenben) arra figyelmeztettek, hogy a Kovalik utáni korszak magyar operaszínpadán sajnos a legalapvetőbb szakmai normák betartását is örömtüzek gyújtásával kell fogadnunk. Hát még ha valaki ezeken túl többletet is tud nyújtani az erre már igencsak éhező nézőknek! Márpedig Békéscsabán ez történik. Mira Zoltán könnyen és gyorsan változtatható, sokféle elvont játékteret formáló, ám sosem konkrét helyszínt felidéző díszletei közé Rátkai Erzsébet állatjelmezeket tervezett – Papageno madárember-voltának inspirációjára a darab többi szereplője is állattá avanzsál: Saratro majom, az Éj királynője afféle éjszakai halálmadár, a három hölgy imádkozó sáska, Monostatos meglehetősen undorítóra formált légy. Csak Pamina és Tamino emberek: szép és a darab lényegét, a kezdeti zsánerfigurák fokozatos humanizálódásának folyamatát megragadó ötlet ez, mely azonban jelen közegben nem bontakozik, nem bontakozhat ki a maga teljességében – a választott műalak akadályozza ezt.

Jelenet az I. felvonásból, elől Gulyás Attila mint Tamino (fotó: Nyári Attila/A-Team )

De hát milyen is a rendező és Gulyás Levente zenei vezető által készített átirat? Egyetlen szóval jellemezve: musicales. Az előre felvett zenekari alapról a ma divatos (általam közelebbről nem ismert) zenei irányzatok sokfélesége szólal meg, ezek felett hangzanak el az ismerős Mozart-dallamok (sokszor újrafordított, néha az eredetitől több-kevésbé elrugaszkodó, átköltött szöveggel – az új librettót is Szalma Dorotty jegyzi). A legobjektívebb füllel hallgatva is tagadhatatlan, hogy ez a zenei anyagba való brutális beavatkozás, ami elvben persze nem baj – Muszorgszkij zongoraciklusát, az Egy kiállítás képeit is imádjuk Ravel hangszerelésében hallgatni. Ám itt nem csak beavatkozásról, de szegényedésről is van szó; egyenrangú újraköltés helyett kvázi „lebutításról”. Aki komolyzenei élményre vágyva ül be a Jókai Színház nézőterére, aligha távozik elégedetten, s magam sem állítanám, hogy ez a borongós péntek délután hozta életem legkifinomultabb Mozart-interpretációját.

Papagena és Papageno: Kara Tünde és Csomós Lajos (fotó: Nyári Attila/A-Team )

Másrészt figyelembe kell venni, hogy a szóban forgó előadásnak nem jelen sorok írója, de nem is valamely másik kritikus a célközönsége, hanem azok a gyerekek, akik feltehetőleg még életükben nem láttak–hallottak operát. (Mint a színház előzékeny munkatársaitól tudom, ez a törzsközönség felnőtt részének jelentős hányadával is így lehet: évtizedekkel ezelőtti tájelőadásoktól eltekintve még nem szólalt meg opera a békési megyeszékhelyen.) S a reakció igazolja az alkotók elképzelését: a gyerekek imádják, amit kaptak, a szünetben izgatott beszélgetéseknek, az előadás végén pedig lelkes ünneplésnek és „vissza, vissza!” skandálásnak lehettem szem- és fültanúja – utóbbira mikor volt példa felnőtt előadáson, akár A varázsfuvola, akár más darab esetében? A kérdés csak az, e nem éppen kifinomult zenei világú előadás alkalmas-e arra, hogy a valódi opera felé terelje a gyerekek érdeklődését, vagy inkább azzal a jóleső érzéssel távoznak a színházból, hogy egy „menő” mesemusicalt láttak vicces állatjelmezbe öltözött szereplőkkel, az átlagnál tartalmasabb történettel és fülbemászóbb dallamokkal? A választ magam sem tudom; alighanem az idő dönti el. Mint ahogy azt is, mihez kezd a békéscsabai színházvezetés, ha a mostani Varázsfuvola hatására neadjisten egy egész operarajongó generáció nevelődik ki – vajon hogyan lehetne kielégíteni a jövőben az ő opera iránti igényüket?

Az Éj királynője és Tamino: Gulyás Attila és Fábry Gabriella (fotó: Nyári Attila/A-Team)

Ám vissza a jelenbe: az előadás sikere a gyermekízléshez alkalmazkodó átírási elvek és az invenciózus színre állítás mellett természetesen a szereplőkön is múlik, s e tekintetben a produkció szerencsés – úgy tűnik, ütőképes musicalszínészekre építhet a békéscsabai társulat. Gulyás Attila Taminója eminens hangi teljesítménye mellett feltűnést keltett lezserségével is, oldva ezzel a hagyományos „komoly Tamino–bohókás Papageno” kétosztatúságot. Gubik Petra Paminája kislányosabban indul a megszokottnál, fejlődésében van perspektíva – persze ennek megmutatásához több idő és anyag (értsd: Mozart-zene) szükségeltetnék. Csomós Lajos szerencsére nem idétlenkedi el Papagenót, már pusztán ezért is köszönet illeti. A helyi társulatot két operaénekes-vendég egészíti ki a két princípium megszemélyesítőjeként: Altorjay Tamás kevéssé mélyen zengő hangon, de figyelemreméltó énekkultúrával formálta meg Sarastro szólamának maradékát az általam látott február 24-i délutánon. Fábry Gabriella számára csak a második áriában jutott lehetőség, hogy az Éj királynőjeként koloratúrkészségét csillogtassa – maradjunk annyiban: szívesen hallanánk tőle ezt az áriát hagyományos körülmények között is. Miként Szalma Dorottyt is szívesen látnánk hagyományos körülmények között Varázsfuvolát rendezni: bármennyire is értékeljük pedagógiai célzatú tevékenységét, és szurkolunk a sikerének, az előadás arról is meggyőzött, hogy több és fontosabb mondanivalója van a darabról, mint amit jelen körülmények között megmutathatott.

Fotók: Nyári Attila/A-Team

Hasonló bejegyzések