Van mire várni

Richard Wagner: A bolygó hollandi – a Magyar Állami Operaház koncertszerű előadása a Müpában. BÉKEFI TEODÓRA kritikája a január 9-i előadásáról

Az előző évadhoz hasonlóan idén is három előadás erejéig a Müpában vendégeskedett az Opera. Országszerte és külföldön is rengeteget turnézik mostanában a társulat, aminek a hazai operajátszás itthoni és határon túli népszerűsítésén kívül egészen praktikus oka van: az Operaház 2017 óta felújítás alatt áll, és leghamarabb 2020-ra várható az épület átadása. Még szerencse, hogy több előadást át lehetett menteni az Erkel Színházba, az újakat pedig eleve oda tervezik már.

Mindezek ismeretében nehéz volt időnként nem kényszermegoldásnak megélni a Müpa-beli vendégszereplés Wagner-előadását. A kiinduló helyzetet nehezíti, hogy A bolygó hollandi esetén a Müpa mint helyszín nemcsak hátrányt, de – kisebb vagy nagyobb – kudarcot mindenképpen implikál. Szinte kizárt, hogy bárki számára is rendelkezésre álljon annyi erőforrás, hogy egy alkalom erejéig a Wagner-napok legendássá vált, Kovalik Balázs által rendezett előadását felül lehessen múlni.

Célszerű és észszerű is tehát szándékosan alálőni – egy koncertszerű előadás erre tökéletesen alkalmas.

Egy félig koncertszerű, félig szcenizált, valószínűleg kicsit önmagát sem értő előadás láttán azonban felmerül a gyanú, hogy időközben mégiscsak olyan magasságba tolódott a léc, amit nem lehet, és nem is kell megugrani. Nem kell, mert koncertként végighallgatni egy operát izgalmas és teljes értékű élmény – ezt az Opera többek közt az előző évad Turandot-előadásán pont itt, a Müpában bizonyította be.

Senta és a Hollandi: Sümegi Eszter és Kálmándy Mihály (fotó: Csibi Szilvia / Müpa)

A minimális rendezés nem volt teljesen fölösleges, pláne nem gondolat nélküli, még ha ez a gondolat elég egyszerű és szűkre szabott volt is. Az előadás szimbolikája a piros és a kék ellentétére épült, melyek a hollandi baljós, de mégis kalandos és vonzó világát, illetve a „többiek” földhözragadt, valóságízű életét jelképezték. Nemcsak a zenekar és a kórus között felállított emelvénybe épített ledsorok színváltozásai követték az eseményeket, hanem az énekesek (muszáj megjegyezni: szépen kidolgozott, ötletes) kosztümjei is.

Az emelvényen a szólisták próbálták az éneklést mimikával és mozdulatokkal kísérni, így bizonyos jelenetek szinte hiánytalanul megelevenedtek

– bár Balatoni Éva (Mary) táncszerű mozdulatai időnként indokolatlanul soknak tűntek. Sümegi Eszter (Senta) azonban szinte egyáltalán nem tudott részt venni az interakciókban, ugyanis kottából énekelt. Az ő esetében lett volna a legizgalmasabb megfigyelni a viszonyulások mozgásbeli megjelenítését – így azonban úgy tűnt, mintha a többiek „körültáncolták” volna a kottaállvány elé szegezett énekesnőt, amitől csak még esetlegesebbnek hatott a látvány.

Horváth István (Kormányos), Palerdi András (Daland) és Kálmándy Mihály (a Hollandi) (fotó: Csibi Szilvia / Müpa)

Pedig igazán kár volt attól félni, hogy a zene önmagában nem lesz elég. Az Operaház Énekkarának már régóta rajongója vagyok (karigazgató: Csiki Gábor), így nem lepett meg, hogy a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem legendásan jó – egyébként is Wagnerre termett – akusztikai adottságai közt is fantasztikusan szóltak.

Az igazi meglepetés számomra a zenekar volt: eddig úgy éreztem, régi hírnevét tisztességes, de nem kiugró teljesítménnyel tartja fenn. Lehet, hogy korábban is én voltam felületes, de annyi bizonyos, hogy ezúttal elképesztően precíz, mégis dinamikus volt a játékuk.

Kesselyák Gergelyből csak úgy áradt a mindent elsöprő energia, de ez nem felületes őrületben, hanem gondos, az énekeseket is maximálisan a felügyelete alatt tartó, mégis robbanékony vezénylésben nyilvánult meg.

A Magyar Állami Operaház Zenekarát és Énekkarát Kesselyák Gergely vezényli (fotó: Csibi Szilvia / Müpa)

Probléma inkább az énekesekkel volt, de Wagner esetében ez szinte előre borítékolható. Kálmándy Mihály hangja sötét és talányos volt, mint maga a hollandi, de nem mindig jó értelemben: mintha levegőért küzdött volna időnként. Palerdi András (Daland) végig egyenletesen jó, de kicsit néha unalmas volt. László Boldizsártól (Erik) megszokhattuk a színészi jelenlét erőteljességét, ezúttal is ő egyedül tudta igazán életre kelteni az általa játszott figurát. Az énekesi teljesítménye már ingadozóbb, hol kiemelkedő, hol szinte közepes volt. Horváth Istvánra (Kormányos) nem lehetett panasz, ahogy Balatoni Évának is talán csak annyit lehet felróni, hogy túlságosan komikusra vette Mary szerepét.

A fantasztikus Sümegi Esztert pedig még úgy is nagyon lehetett szeretni, hogy szinte végig a kottába temetkezett, sokszor még a szemkontaktust sem vette föl partnereivel.

Az apró bosszúságokat leszámítva összességében nagyon örülhettünk, hogy Wagner zenéje ismét megszólalt a Müpában. Jó volt ott lenni, nézni, hallgatni, és nemcsak az aktuális élmény miatt: rájöhettünk, vagy eszünkbe juthatott, hogy van mire várni. Várjuk, hogy újra megnyissa a kapuit az Operaház, és várjuk nagyon a Wagner-napokat is. És addig sem lehet okunk panaszra.

Fotók: Csibi Szilvia / Müpa