Van, aki szabadon szereti II.

2012. augusztus 21.

Giacomo Puccini: Turandot – Margitszigeti Szabadtéri Színpad, 2012. augusztus 10. BÓKA GÁBOR kritikája

Turandot: Lukács Gyöngyi (fotó: Kanyó Béla)

Az elmúlt években a Margitszigeten töltött nyáresték többnek bizonyultak könnyed kikapcsolódásnál: az ország jelenleg legizgalmasabb operajátszó színházának, a debreceni Csokonai Színháznak produkcióit ismerhette meg itt a budapesti közönség. Noha ezen előadások nem képviseltek egységes nívót, az mindenképpen közös volt bennük, hogy színházközpontú gondolkodást tükröztek, s ennek nyomán váltak a nézők számára is inspiratívvá. A pálmát ebből a szempontból Vidnyánszky Attila katartikus Borisz Godunovja vitte, de a szintén általa rendezett, minden hamis népieskedéstől megtisztított Háry Jánost, vagy az orosz rendezők által színre állított Aida és Manon Lescaut számos sikeres részletét is szívesen őrzi emlékezetünk. Elsősorban ebből a szempontból, s nem a nézők számára méltatlan körülmények (dübörgő rockzenei kíséret, hangosítási problémák, felirat hiánya) miatt éreztem visszalépésnek a mostani Turandotot: míg a korábbi évek színházat varázsoltak az évszázados fák alá, addig jelen produkció minden elemében az esetlegesség benyomását keltette.

Az esetlegesség eredetét persze nehéz feltérképezni abban az esetben, ha a színre állítást egyszerre illetik a „látványopera”, a „félszcenírozott”, valamint a „koncertszerű” névvel, illetve jelzőkkel – szerény nyelvtudásom alapján úgy tűnik, e három keresztül-kasul kizárja egymást. De lendüljünk túl a reklámszlogeneken, hiszen a kritika nem ezt, hanem a megvalósulást hivatott bírálni. A produkció bizonyos értelemben most is debreceni: onnan érkezett Olekszandr Bilozub látványos jelmezegyüttese, mely Vidnyánszky Attila pár évvel ezelőtti rendezéséhez készült, valamint a kisebb szerepek alakítói is ebből az eredeti produkcióból jöttek Budapestre. Nem tudhatom, milyen pénzügyi vagy szervezési útvesztők akadályozták meg, hogy ezúttal ne a teljes, kész előadás utazzon a Margitszigetre, hanem egy különböző elemekből vegyített mixtúra készüljön – mindenesetre az eredmény nem igazolja a döntnököket. S ezért sem az eredeti, sem a mostani színre állítókat nem hibáztathatjuk igazán – legfeljebb azért, mert ilyen lehetetlen feltételek mellett is vállalták a munkát.

Kalaf (Rubens Pelizzari) és a miniszterek (fotó: Kanyó Béla)

Avagy el kéne hinnem, hogy annak az Anger Ferencnek, aki a mostani rendezést jegyzi, s aki nem egy korábbi munkájával bizonyította már teátrális fantáziáját és manuális készségét (Liszt Don Sanche-ának élvezhetővé, mi több, frenetikussá tétele önmagában is bravúr, Delibes Lakméjának helyes műfai meghatározása, s ennek nyomán kellően ironikus beállítása szintén helyes arányérzékre vallott), csupán ennyi jusson eszébe a Turandotról? Igaz: mint múlt heti cikkemben utaltam rá, a Turandotot alapszinten elviszik a hatásos tömegjelenetek és néhány „jól megfújt” ária – s feltétlen pozitívumként kell feljegyezni, hogy Angert láthatólag nem ez érdekelte elsősorban. Ha voltak emlékezetes momentumai az előadásnak, úgy azok egy-egy szólista beállításához, vagy néhány szépen végigvezetett szimbólumhoz kötődtek: az előbbire a testileg-lelkileg egyaránt összetört Altoum császár figurája (Albert Miklós elsősorban színészileg erős megformálásában), az utóbbira a három kérdést és a szerelmesek közti kapcsolati formákat jelképező színes sálak (kék: reménység; vörös: vér; arany: a császári hatalom és egyben Turandot) szolgáltattak példát. Ezzel szemben meglepő módon ejtve voltak a tömegjelenetek: Szendrényi Éva csupán lépcsőkből álló, dísztelen díszletében kínai öltözék mögé bújt, minden személyiséget nélkülöző civil énekkarosok jönnek-mennek az instrukcióknak megfelelően (vagy saját szakállukra), a háttérben mind tematikáját, mind kivitelezését tekintve kínos, gimnáziumi informatikaórákon is cikinek számító számítógépes animációtól kísérve. Igen: a Turandot nem látványos távol-keleti show, hanem három ember vérre menő érzelmi és erkölcsi drámája. Csakhogy ami bele van komponálva, azt nem lehet elsikkasztani: ha máshogy nem, a tömegjeleneteket legalább show-ként meg kell rendezni – arra már utalni sem merek, hogy a tömegnek megfejtendő lélektana is van.

Liu és Kalaf: Létay Kiss Gabriella és Rubens Pelizzari (fotó: Kanyó Béla)

A zenei megvalósítás a budapesti Turandot-előadások átlagos színvonalát képviselte: világszínvonalú és provinciális momentumok szimbiózisa jellemezte. Lukács Gyöngyi vokálisan most nem győzte olyan fölénnyel a gyilkos szólamot, mint legjobb Turandot-előadásain (2005. decemberi bemutatkozásakor, vagy egy 2008. januári sorozaton), a hang önmagában való minőségéhez és a figura autoritásához azonban nem férhet kétség. Rubens Pelizzari személyében a nemzetközi B vagy C vonalból érkező, kiemelkedő képességek nélküli, ám adottságait maximálisan kihasználó tenort hallottunk Kalafként: hangja talán egy fokkal könnyebb, líraibb az e szerepben elvárhatónál, ám ezt stílusos éneklése (s itt a két szó egyaránt hangsúlyos) kellőképpen kompenzálta. Létay-Kiss Gabriellától az utóbbi időben csak kiemelkedő teljesítményeket hallottam Puccini-operákban, illetve a Mefistofelében. Aligha meglepő, hogy ezúttal is ő nyújtotta a legteljesebb élményt: egyszerre olvadékony és tiszta vonalvezetésű, technikai korlátokat jelenleg nem ismerő éneklése és színészi megformálásának átéltsége elválaszthatatlan egységet alkotott. Alexandru Agache inkább a személyiség súlya, az erős színpadi jelenlét miatt volt megfelelő Timur; hangját minden szépsége ellenére sem tudtam igazi basszusnak hallani. A miniszterek hármasából tiszta éneklése és karakteres színészi játéka okán egyaránt kiemelkedett Kóbor Tamás Pongja.

Kesselyák Gergely jobbik formáját futva biztonsággal vezette végig az előadást a Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekara élén, noha a partitúra által tálcán kínált harsányságnak nem tudott ellenállni. Persze egy olyan előadásban, amely egyetlen összetevőjében sem keltette a gondos bepróbáltság érzetét, aligha az ilyen nüánszokon múlt, hogy az összhatás jóval elmaradt attól, amit e helyszínen korábbi tapasztalataink nyomán elvárhattunk volna.

Fotók: Kanyó Béla / Budapesti Nyári Fesztivál

 

Hasonló bejegyzések