Van, aki szabadon szereti I.

Wolfgang Amadeus Mozart: Figaro házassága – Iseum savariense, 2012. augusztus 7. BÓKA GÁBOR kritikája

A grófné: Rost Andrea (fotó:Budai István)

A múlt héten gyors egymásutánban látott két operaelőadás a szokottnál is élesebben vetette fel a kérdést: mi való szabadtérre? Mennyire műfaj-, stílus- és darabspecifikus, hogy mit (volna) szabad e különleges körülmények között előadni, és mit nem? A szombathelyi Iseumban előadott Figaro házassága, illetve a Margit-szigeten látott Turandot-előadás különböző előjellel ugyan, s az előadások minősége által is árnyalva, de egyaránt amellett tanúskodott, hogy e darabok megítélésével kapcsolatban bennünk élő beidegződések nem egészen alaptalanok: a Turandot ideális szabadtéri opera – a Figaro azonban a legkevésbé sem.

Mondom ezt annak ellenére, hogy a két előadás közül vitathatatlanul a Figaro házassága bizonyult összehatásában színvonalasabbnak, a mű nagyságrendjéhez közelebb állónak, vagy pusztán manuális értelemben profibb produkciónak. Ám így sem feledhettük, hogy hiába játszódik a negyedik felvonás kertben, vagyis elvben szabadtéren, az előző három helyszíne szoba, belső tér, annak minden következményével együtt. Az első felvonás cselekményének szempontjából oly fontos karosszékek elhelyezése persze megoldható szabadtéren is, a második felvonás három ajtójáé azonban annál kevésbé – s láthatóan Káel Csaba rendezőt sem izgatta, hogy a darabban a hirtelen színpadra lépések kulcsfontosságúak. Nem csak a Cherubinót rejtő öltözőszoba ajtaja lényeges (ezt az Isis-templom kapuja hivatott megjeleníteni ezúttal), de a bejárati ajtó is, ahol a gróf szeretne bejönni (vajon miért kopogtat és fenyegetőzik oly hosszadalmasan, ha szemmel láthatóan semmi sem állja útját?), no meg a harmadik, ahol Susanna egy percre távozott csak; nem is beszélve az ablakról, ahonnan az apród nekifutásból kiugrik (mind a nekifutás, mind az ugrás meg van komponálva). Mindezek probléma voltának tudatosítása és rendezői megoldásuk nélkül a darab nem történik meg – még akkor sem, ha az előadást hagyományosnak nevezzük, vagy éppen a fizikai és anyagi körülményekre hivatkozunk. Hiszen kell-e mondanom, hogy láttunk már olyan Figarót, ahol ajtó nélkül is sikerült megoldani e jelenetsor színszerűségét? S itt nem csak Kovalik Balázs Mozart-maratonjára hivatkozhatunk, de a Bécsi Állami Opera 2006-os, lényegében koncertszerű Figaro-vendégjátékára is a Müpában, ahol néhány gesztussal, ügyes beállítással is sikerült érzékeltetni, amit ezúttal nem. S ebből persze sejthető, hogy nem csak a jelenetek aprólékos végigelemzésére és beállítására, de a jellemek igazi megmunkálására sem volt ezúttal idő, akarat vagy szándék: a szereplők hozták a magukét, ki színszerűbben, ki outsiderként, ki alul-, ki túljátszva a ráosztott szerepet; egymáshoz való viszonyról, a szerepek közti interakcióról nem beszélhetünk. Kevés próbával ennyit lehet kihozni egy darabból – mondhatjuk erre, s hozzászokva a magyar operaélet sajátságaihoz, vonakodva bár, de el is fogadnánk ezt az érvet. Csakhogy – s itt érünk el ismét a bevezetőben már pedzegetett összehasonlításhoz – Mozart másként működik, mint Puccini: a Figaro házasságát nem „viszi el” néhány jól megfújt slágerária, a grandiózus zenekari hangzás és pár hatásos tömegjelenet. Ez az érzékeny kamaradráma nem csak jelen elővezetésben tűnik alkalmatlannak az ilyen körülmények közt való előadásra, de általában is – az már csak hab a tortán, hogy ezúttal kísérlet sem történt az ellentmondás feloldására.

A grófné és Susanna: Rost Andrea és Csereklyei Andrea (fotó:Budai István)

Pedig lett volna értelme, hiszen a szereposztás kiváló erőkből állt össze, akik vokálisan hozták is a lehető legjobbat; pusztán hallgatva az előadás lényegesen jobb benyomást tett, mint ha a színpadi történéseket is figyeltük, s mivel mifelénk az adekvátan kiosztott Mozart-előadás oly ritka, mint a fehér holló, ezt kivételes eredményként kell elkönyvelnünk. Az előadás középpontjában három nőalak ragyogott. Rost Andrea grófnéja 2009-es operaházi bemutatkozása óta visszatérő vendége színpadainknak: alakításának nemessége, a vokális megformálás magasrendűsége, kultúrája mit sem vesztett értékéből – s ez még az olyan túlhajtott rendezői ötleteket is feledtetni tudta, mint hogy a grófné és Cherubino már az utóbbi ariettája alatt, Susanna szeme láttára csaknem egymásnak esik. Egy ilyen klasszikus grófné-alakítástól mi sem áll távolabb, mint az efféle vulgáris játékpatron – főképp, hogy Rost Andrea képes csakis hangjával kifejezni azt, amit e szerencsétlenül sikerült betét megjeleníteni hivatott: a grófné alakjában rejlő, sokszor háttérbe szoruló perzselő erotikát és humort.


Csereklyei Andrea Susannája újabb bizonyítéka annak, hogy e kiváló énekesnő micsoda affinitással bír a Mozart-muzsika iránt: hanganyagának szépsége, szólammintázásának nemessége méltó a világsztár-partnerhez, akivel a levélduettben az est legszebb pillanatát teremtették meg – akkor és ott valóban megállt az idő. Egy évvel nagyszerű Paminája után ismét meg kell kérdeznem: vajon mi kellene ahhoz, hogy Csereklyei Andreát méltóképpen foglalkoztassák legsajátabb szerepkörében? Heiter Melinda Cherubinója a szerep kívánalmainak megfelelően bűbájos jelenség, aki stílusos éneklése mellett jól érzékeli és érzékelteti a szerep különböző életszintjeinek (az áriák apródjának és a többi rész apródjának) különbségét: a földre szállt kis Amort és a szoknyabolond tinédzsert. (Ezt a fontos különbséget rongálja, ha az ariettát az opera fináléja előtt teljes hangszereléssel megismétlik az egyszerű visszautalás helyett – újabb átgondolatlan rendezői és/vagy karmesteri döntés.)

Cherubino és Barbarina: Heiter Melinda és Sáfár Orsolya (fotó:Budai István)

Busa Tamás Almaviva grófként sokkal kellemesebb benyomást keltett, mint három éve, amikor utoljára hallottam e szerepben, vagy éppen a múlt évadban Figaróként. Noha nem vagyok meggyőződve róla, hogy a karakterhez nélkülözhetetlen autoritás megvan színpadi személyiségében (ez egy valódi rendezésben derülhetne ki igazán), az énekelnivalót most több-kevesebb biztonsággal abszolválja (már amikor a mikroport nem dolgozik ellene, mint például a második felvonás fináléjában) – az egyetlen kínos pont áriájának csúcshangja, melytől mintha babonásan félne. Kovács István Figarója vokálisan jóval összeszedettebb produkció: a dalkultúrán edzett orgánumon Mozart anyanyelvi természetességgel szólal meg – akár csak decemberi Don Giovannijában, most is legfeljebb a személyiség formátumát illetően lehet hiányérzetünk. A kulcs alighanem megint a rendezői segítség meglétében vagy meg nem létében rejlik – akárcsak a kisebb szereplőknél. Megyesi Zoltán, aki nem csak Mozart lírai, de karakterszerepeit is kiválóan énekli, Don Basilio és Don Curzio szerepét egyaránt emlékezetesen dolgozza ki színészileg. Gál Erika elsősorban azzal kelt feltűnést, hogy ritkán hallhatunk ilyen egészséges hangú Marcellinát. Szvétek László sötét basszusa súlyt ad Bartolo szerepének, túláradó játékötletei (már ha a sajátjai) azonban azzal fenyegetnek, hogy ez a súly az ellentétébe csap át; Hábetler András (Antonio) esetében ez a veszély már tényként regisztrálható. Sáfár Orsolya minden szempontból tökéletesen adekvát Barbarina.

Marcellina: Gál Erika (fotó:Budai István)

A Savaria Szimfonikus Zenekar élén Vashegyi György mély stílusismeretről tanúskodó, lendületes, drámai igényű előadást dirigált. Egy szabadtéri előadás persze nem teszi lehetővé, hogy az egy-két kisiklás ellenére alapvetően rendben lévő zenekari játékot és a karmesteri koncepciót részletekbe menően elemezzük (Vashegyi Figaro-olvasatát szerencsére újból hallhatjuk majd ősszel a Müpában), azt azonban leszögezhetjük, hogy minden szabadtéri előadáson legalábbis hasonló színvonalú karmesteri–zenekari produkciót kívánnánk magunknak a jövőben.

A felemás mérlegű előadás arra figyelmeztetheti az Iseum programjáért felelős döntnököket, hogy a jövőt illetően körültekintőbben válasszanak darabot. A hely szelleme jóvoltából házi operának tekinthető Varázsfuvola, no meg a Huszár Klára és Devecseri Gábor Mozart-imádata által új életre keltett Thamos (korábban csak ez a két darab került itt színre) mellett nehéz lesz megtalálni azokat az operákat, melyek e különleges helyszín adottságaihoz illenek, melyek megvalósítása az Iseum után kiált. Kíváncsian várjuk, hogy a küszöbön álló Verdi-év által tálcán kínált lehetőséggel mennyire sikerül majd élni.

Fotók: Budai István