Újrafelfedezés

2012. szeptember 24.

Bohuslav Martinů: Julietta – Angol Nemzeti Opera, 2012. szeptember 17. KŐRY ÁGNES londoni tudósítása

Csak gratulálni lehet az Angol Nemzeti Operának sokrétű műsortervezéséért: a szeptemberben indult 2012-2013-as szezonban műsorra tűzték például Bohuslav Martinů Julietta című operáját. Martinů kétségtelenül jelentékeny XX. századi zeneszerző, habár színpadi műveinek többségét a nagyközönség nem ismeri. Így tehát csak örülni lehet egy Martinů-opera előadásának.

A világ operaszínpadain ritkán színre hozott Julietta problematikus darab, részben szövegkönyve, részben a zenei anyag szövegkönyvhöz nem illő hosszúsága miatt. Tulajdonképpen semmi sem történik az operában, amely Georges Neveux 1927-ben írott szürrealista színdarabjának megzenésítése. Neveux darabját – Juliette ou La Clé des songes (Juliette vagy Az álmok kulcsa) – 1930-ban mutatták be, és azonnal kontroverzális vita tárgya lett Párizsban. Ennek ellenére Kurt Weill szerette volna megzenésíteni a darabot. Viszont Martinů, aki csak Weillt követően érdeklődött Neveux-nél, rábeszélte az írót, hogy neki adjon jogot a darab operába való átültetésére.

Julia Sporsen és Peter Hoare (fotó: Richard Hubert Smith)

Martinů 1936-ban kezdett dolgozni a partitúrán. Az operát Václav Talich karmester mutatta be Prágában 1938-ban. Az első (és eddig utolsó) londoni előadás 1978-ban volt, amikor a cseh zenéért különösen rajongó Charles Mackerras vezényelte az Angol Nemzeti Opera közreműködésével.

Csak találgatni lehet, vajon hogyan kezelte volna Kurt Weill Neveux darabját. Weill megzenésítése feltehetőleg rövidebb lett volna, élesebben behatárolt zenei jellemvonásokkal. Igaz, hogy Martinů partitúrája szenvedélyes, ritmikus és a szövegkönyvhöz illően álomszerű. Ugyanakkor eklektikus is, ami magyarázható a szürreális álomszekvenciákkal. Viszont, érdekes módon, a legimpozánsabb és legemlékezetesebb téma népdalból ered. A dallamot tangóharmonika játssza, talán mert Martinů – aki a komponálás idején már párizsi lakos volt – emlékezett erre a hangszerre Csehországban töltött gyerekkorából. Viszont ettől a tangóharmonika-témától eltekintve Martinů partitúráját nem lehet emlékezetesnek mondani. És sajnos túl hosszú ahhoz, amit ábrázol.

A történet főszereplője Michel, egy párizsi könyvárus. Michel egyszer ellátogat egy tengerparti kisvárosba, ahol utolsó estéjén, egy nyitott ablakon keresztül hall egy szerelmes dalt egy leány előadásában. Párizsba való visszatérése után a dal emléke nem hagyja nyugodni Michelt: három évvel később elindul, hogy megtalálja a kisvárost és a leányt. De kiderül, hogy a város talán nem is létezik, a városi lakosság elvesztette emlékezőképességét, és a leány talán csak egy álom, amit Michel nem tud elfelejteni. Az opera három felvonása folyamán Michel nagyon furcsa karakterekkel találkozik, például egy jósnővel, akinek az a feladata, hogy megjósolja a múltat. Michel találkozik a hontalansággal és a személyi szabadság elvesztésével is. De az opera főtémája az álomszerű állapot.

Peter Hoare (fotó: Richard Hubert Smith)

A rendező, Richard Jones tisztelettel és humorral kezeli Martinů zenéjét és a darab szürrealizmusát. Engedi, hogy a Kafka-szerű történet hallucinális, de ugyanakkor félelmetes is legyen. Viszont mindegyik felvonás félig sötét színpadon játszódik, és a nézőtér kivilágításával zárul. Talán Jones nyugtatni akarja a közönséget: minden rendben, csak álmodtunk.

Anthony McDonald díszletterve egy óriási tangóharmonikából áll: a hangszer három különböző irányból látható a három felvonás, vagyis a Város, az Erdő és az Álmok Hivatala folyamán. Ez a koncepció telitalálat, hiszen a tangóharmonika-téma a legjelentősebb és legemlékezetesebb a partitúrában. A koreográfus, Philippe Giraudeau érzékenyen kezeli Martinů zenéjét; a partitúra eklektikus motívumait humoros, de jelentőségteljes mozdulatokkal ábrázolja.

Az énekesek színvonala nagyszerű, nincs egyetlen gyenge szereplő sem. A tenor Peter Hoare (Michel) párját ritkítóan kiváló énekes-színész, és Julia Sporsen (Julietta) is teljesen meggyőző az enigmatikus címszerepben. A gyakorlott (hetvennégy éves) basszus, Gwynne Howell teljes hangerővel és imponáló színpadi jelenléttel szerzett örömet, mint ahogy a bariton Andrew Shore is. Mint Howell (Öreg arab/Első gentleman, Öreg tengerész), Shore is három szerepet játszott (Sisakos férfi/Szuvenírárus/Fogoly). Háromszoros szerep több énekesre is jutott.

Peter Hoare (fotó: Richard Hubert Smith)

A zenekar is nagyon jól játszott, különösen a tangóharmonikás, akinek nevét meglepő módon nem említik a műsorfüzetben. A szólócsellista, valószínűleg Timothy Gill, tökéletesen formálta Martinů rövid, de fontos csellómotívumait.

Nem tudom, hogy a karmester, Edward Gardner figyelmét kerülte-e el a partitúra árnyaltsága – habár a zene neurotikus pulzusa igazán drámai volt Michel és Julietta második felvonásbeli kettősében –, vagy pedig Martinů partitúrája nem elég árnyalt. Mindenesetre ezen az estén a partitúra túl hosszúnak tűnt. Viszont a rendezés és a kiváló énekesi teljesítmények maradandó élményt nyújtottak.

Fotók: Richard Hubert Smith / Royal Opera House

***

Julietta, English National Opera, 17th September 2012

The English National Opera is to be congratulated for its innovative programming which during its 2012-13 season includes productions such as Martinů’s opera Julietta. Without doubt, Martinů is a significant 20th-century composer but with a large body of his stage works still mostly unknown to the public. Thus an airing of one of his operas is welcome.

Rarely performed on the world’s opera stages, the problem with Julietta is arguably partly its plot and partly its length which may be too long for its story line. In fact, there is no tangible plot or story line. Martinů’s Julietta is a musical setting of Georges Neveux’s surrealist play, Juliette ou La Clé des Songes (Juliette or Key of Dreams). Written in 1927 and first performed in 1930, the play was immediately a subject of controversy in Paris. Nevertheless, Kurt Weill was interested in setting the play to music. However, Martinů – who approached Neveux after Weill did – managed to persuade the author to give him the right for turning the play into an opera. Martinů began to work on the score in 1936; eventually the opera was premiered with conductor Václav Talich in Prague in 1938. The first (and until now the last) performance in London took place in 1978, when conductor Charles Mackerras championed it with the English National Opera.

We can only guess what Weill would have made of Neveux’s play. Possibly the length would have been shorter while the music would have been sharper in characterization. It is true to say that Martinů’s score is passionate, rhythmic as well as dream-like as appropriate. It is also somewhat eclectic which could be justified by the surreal dream sequences of the plot. However, interestingly, the most impressive and most memorable thematic material is rooted in folk song. The melody is played by the accordion which might have been an instrument which Martinů, by then living in Paris, remembered from his childhood in Bohemia. Nevertheless, apart from the accordion melody, Martinů’s score cannot be deemed as memorable and it is just far too long for what it is portraying.

The story is about Michel, a bookseller from Paris, who once visited a small coastal town and during his last evening there he overheard a girl through an open window singing a love song. Back in Paris, the memory of this song hunts Michel and three years later he sets out to find the small town and the girl. However, it turns out that the town may or may not exist, the inhabitants of the town lost their memories and the girl may be just a dream which Michel hangs on to. During the three acts of the opera Michel encounters very odd characters (including, for instance, a fortune teller whose job is to read the past), and gradually he also encounters displacement and loss of freedom. However, the overriding theme of the opera is the dream-like state.

Richard Jones’s staging treats Martinů’s music as well as the surrealism of the play with respect and wit. He allows the Kafkaesque narrative to be hallucinatory but also frightening at the same time. Nevertheless, perhaps to assure us that we are safe, each act is played out in semi-darkness and each act concludes with the lights coming on in the auditorium. We are all right, seems to suggest Jones, we were only dreaming.

Antony McDonald’s stage design consists of a large accordion, placed in three different angles for the three different acts (that is for the town, for the forest and for the Office of Dreams). This concept is truly insightful, bearing in mind that the accordion theme is the most significant and the most memorable theme in the score. Movement director Philippe Giraudeau is very sensitive to the Martinů’s music; the score’s eclectic motives are represented by witty and meaningful choreography.

The standard of singing for this production is excellent; there is not a single weak link in the cast. Tenor Peter Hoare (Michel) is an outstanding singer-actor second to none and Julia Sporsen (Julietta) is fully convincing as the enigmatic girl of the title. Veteran bass Gwynne Howell, by now 74 years of age but with full voice and stage presence, was a joy to watch as was the excellent baritone Andrew Shore. Both Howell (Old Arab/First Gentleman/ Old Sailor) and Shore (Man in a Helmet/ Seller of Memories/Convict) were triple-cast as were some of the other singers too.

The orchestra was on top form, with the unnamed accordion player playing beautifully and with the solo cellist – presumably Timothy Gill – delivering Martinů’s short but important solo cello motives impeccably.

It is hard to be sure whether conductor Edward Gardner missed some of the score’s interesting subtleties – although, for instance, the neurotic pulsation of the music was gripping in the second act duet of Michel and Julietta – or whether Martinů’s score is mostly devoid of them. Either way, on this occasion, the score felt overlong and it was the staging (as well as some outstanding singing) which left a lasting impression.

Agnes Kory

Photos by Richard Hubert Smith / Royal Opera House

Hasonló bejegyzések