KONDOR KATA beszámolója a III. Nemzetközi Marton Éva Énekverseny elő- és középdöntőiről
Egyetlen alkalom esetében még beszélhetünk rendkívüli eseményről, az ismétlés már arról árulkodik, hogy az előzmények nem tűntek el nyom nélkül, harmadjára azonban egy sikeresen megteremtett hagyomány folytatását vehetjük szemügyre. A Marton Éva Énekversenyre idén már harmadszorra került sor, a kétévente megrendezett megmérettetésről mostanra sok mindent megállapíthattunk, figyelemmel követhettük a győztesek pályájának alakulását, így nem is lehet kérdés, hogy a versenynek köszönhetően nagyszerű művészek is lehetőséget kaphattak arra, hogy megmutathassák tehetségüket, még ha talán nem is minden helyezett felelt meg a várakozásoknak. Ennek következtében idén is nagy érdeklődéssel néztünk végig két és fél elődöntőt, egy középdöntőt és végül a döntőt, hogy láthassuk, ki az az énekes, aki valamilyen szempontból emlékezetes produkciót nyújt, és ki nyeri el a zsűri elismerését.
Két és fél napba került, mire minden énekes előadta a kötelezően választandó Liszt-dalát és az áriáját – talán ezúttal is sor került arra, hogy a zsűri (az elnök, Marton Éva és az operaélet más neves szakemberei: Anatoli Goussev, Franz Grundheber, Teimuraz Gugushvili, Miguel Lerín, Vittorio Terranova, Meláth Andrea és Ókovács Szilveszter – Peter Mario Katona csak a középdöntőnél csatlakozott) valakitől a másik, megadott áriáját is kérte, de az általam végignézett fordulókban nem történt ilyen. Ettől azonban nem bizonyultak kevésbé érdekesnek az elődöntők. A kedd esti első színre lépőről rögtön kiderült, hogy már rendelkezik némi ismertséggel, Galeano Salas ugyanis a müncheni Bajor Állami Opera stúdiójának tagja, néhány hónapja pedig nagy sikerrel ugrott be a Gianni Schicchi Rinucciójának szerepébe a megbetegedett Pavol Breslik helyett. A fiatal tenor rögtön emlékezeteset alkotott,
habár maga Marton Éva kérte meg a közönséget, hogy az elődöntők alatt mellőzzék a tapsot, a Salas által énekelt Liszt-dal (Pace non trovo) után ő maga szegte meg a saját szabályát.
Az énekes A rózsalovag Olasz énekesének áriájában még tudta fokozni a hatást, egészen szép fényű magasságokat szólaltatott meg.
Összességében is igen pozitív képünk lehetett az első elődöntőről, jobbnál jobb énekesek következtek egymás után. Például rögtön Anna Sapovalova, aki szépséges orosz szoprán hangot szólaltatott meg, és bár furcsa volt, hogy Ruszalka áriájánál könnyek futották el a szemét, ez semmilyen módon nem hatott ki a vokális produkciójára. Jelizaveta Szojina is igényesen formálta meg az előadott dalt és egy Puccini-áriát is, ám hideg hangja nem teljesen illett az olasz muzsikához. Aztán magyar versenyző következett: Süle Dalma kissé vékonyka hanggal rendelkezik, de az kellőképpen megbízható. Színre lépése után némileg gyengült a mezőny, emlékezetesnek bizonyult még a nagyon fiatal, mindössze huszonkét esztendős örmény bariton, Gagik Vardanyan,
akinek ugyan nem volt tökéletes sem a Liszt-dala, sem az általa megszólaltatott Jeleckij-ária, ám ilyen fiatal korban hasonlóan impozáns hangot megmutatni így is szép teljesítmény.
Kellemes jelenség volt a kazah Raszul Zsarmagambetov is, még ha kissé darabosan énekelt is. Ezt a fordulót a két magyar szoprán, Ács Gabriella és Ádám Zsuzsanna zárta (akik ráadásul ugyanazt az áriát adták elő Verdi Trubadúrjából). Így természetesen adódott az összehasonlítás, melyből az utóbbi énekesnő került ki jobban: már ekkor felfigyelhettünk szép hangjára, muzikalitására.
Másnap a délutáni elődöntőnek csupán a második felében lehetett részem, ez azonban nem részesített az előző napihoz hasonló örömökben. Este viszont több szép produkciót is hallhattunk, a kanadai szoprán, Ekaterina Chelekhova például kellemes hangon csilingelt el egy Rossini-áriát, majd Chen Yibao következett, aki mind a Liszt-dalban, mind Liu áriájában megmutatta, milyen különlegesen szép és az ázsiai énekesekre néha jellemző feszítést teljesen nélkülöző hanggal rendelkezik, ráadásul azt érzékenyen és finoman tudja használni.
Szintén nagyon pozitív benyomást keltett a mongol Badral Chuluunbaatar, akinek ugyan nem olyan sötét és kompakt a hangja, mint az énekversenyeken az utóbbi években feltűnt honfitársaié, ám kellő intelligenciával át tudja lépni azt a határt, ami mögé adottságai beszoríthatnák.
Így Posa halálában a kisebb hibái ellenére is – mondhatni: a papírforma dacára – magával ragadó, drámai erejű produkciót nyújtott. Majd ismét egy koloratúrszopránra figyelhettünk fel: Olga Djadiv kislányos jelenség, de igen virtuózan szólaltatott meg egy Donizetti-áriát. A verseny legfiatalabbja, Inna Fedorii, bár nem győzte le teljesen a korából fakadó korlátait, egy Bellini-áriában már ígéretes képességekről tett tanúbizonyságot. Nem énekelt rosszul a mezzoszoprán Julija Fomina sem, habár a választott mű – egy Mozart-ária – nem illett teljesen a hangjához. A fordulót ismét egy magyar versenyző, a basszus Forgács Péter zárta, aki színpadra termettségéről is tanúbizonyságot tett egy Lortzing-áriában.
Csütörtökön tartották a középdöntőt, melynek ismét csak a felét hallhattam. Itt az énekesek már két áriát adhattak elő, a közönségnek pedig ezek után szabad volt tapsolni. Az ukrán bariton, Jurij Hadzeckij jó megjelenése mellé bársonyos hangot is mutatott, elsősorban Guglielmo áriájában bizonyult emlékezetesnek. A koloratúrszoprán Iljusa Kuzina magával ragadóan szépen énekelte Gilda áriáját, és a kisebb pontatlanságok ellenére is a stílus alapos ismeretéről tett tanúbizonyságot.
Zuzana Kohoutovát a magyar közönség is ismerheti, hiszen az énekesnő a Zeneakadémián tanult, több vizsgaelőadáson is föltűnt.
Figyelemre méltóan sokat fejlődött az utóbbi időben, és még ha hangszínével nem is tudtam teljesen megbarátkozni, Richard Strauss Ariadnéjának áriája alapos művészi felépítésről tanúskodott. A mezzoszoprán Anasztaszja Lebegyanceva pedig megmutatta, milyen jó Rómeó lenne Bellini darabjában valamelyik Júlia áriáját éneklő versenyzőtársa mellé.
A szünet után hamarosan ismét egy magyar versenyzőt hallhattunk, Megyimórecz Ildikó pedig megfelelt a korábbi produkciója alapján támasztott várakozásainknak, mind Fiordiligi, mind Manon Lescaut áriáját kiegyenlített, telt hangon énekelte.
Julija Muzicsenko furán vegyes teljesítményt nyújtott, egy kevéssé magával ragadó Gilda-ária után kifejezetten jól sikerült megszólaltatnia a Traviata részletét.
Az őt követő ukrán mezzoszoprán, Kszenyija Nyikolajeva viszont mindenkit a székhez szögezett valószínűtlenül sűrű, sötét hangjával, különösen egy igen bonyolult, ugyanakkor nagyon drámai Scsedrin-áriában. Valentina Pluzsnyikova ismét az igen fiatal versenyzők táborát gyarapította, ehhez képest sűrű, ám kissé kimunkálatlan mezzoszoprán-hangot szólaltatott meg. Végül pedig ismét Galeano Salas következett, akinek eddigre kész rajongótábora lett, s még ha Gounod Rómeójának áriájában a tartott hangjaival nem is lehettünk teljesen elégedettek, az azt követő Donizetti-ária sokkal jobban illett hozzá.
A verseny természetesen a hivatalos részén kívül is számos érdekes, magával ragadó, vagy éppen vicces jelenetet hozott. Néha a hangok egészen vizuális asszociációkat, vagy egyenesen képzavarokat keltettek. „Van benne valami egérszerű” – jegyeztem fel egy fiatal szoprán énekéről, egy bariton viszont a „kissé fűrészpor ízű” megjegyzést váltotta ki. Szép volt látni szünetben, ahogyan a fiatal örmény baritonnal egy már nem aktív magyar énekes nagyság beszélgetett.
A zongorakísérők áldozatos munkáját figyelemmel kísérni egészen lenyűgöző élményt jelentett, akkor is képesek voltak a bevezető zene néhány másodpercében megidézni egy teljes operát, hogy aztán a fiatal énekesek bele tudjanak helyezkedni, ha aznap már a sokadik mű ment át a kezükön.
Sajnos nem tudom mindannyiukat név szerint megemlíteni, mert a versenyzők egy része saját kísérőt hozott magával, de hatalmas elismerés jár nekik, és ezúton küldenék egy óriási, képzeletbeli virágcsokrot is.
A szép percek után nem is volt kérdés, milyen nehéz dolga lehet a zsűrinek a továbbjutók kiválogatásakor, bár egyes darabok folytonos ismétlődése mégis lehetőséget adhatott valamiféle összehasonlításra (az elődöntőben még azon viccelődtünk, hogy pluszpont kellene annak, aki a kötelezően választandó Liszt-dalnak nem a Pace non trovót adja elő, a középdöntőben Gilda áriájából lehetett kissé túladagolásunk). Az is egyértelművé vált, hogy ha teljesen objektív döntések születnének, szinte csak koloratúrszopránokat hallhatnánk a döntőben, ehhez képest a zsűri szemlátomást igyekezett végig egyensúlyt tartani a hangfajok között.
(folytatjuk)
Fotók: Mudra László / Zeneakadémia