Új magyar nemzeti opera

2015. november 6.

Balassa Sándor: Földindulás – koncertszerű előadás a Müpában, 2012. október 16. KONDOR KATA írása

Medveczky Ádám (fotó: Kotschy Gábor / CAFe Budapest)

Medveczky Ádám (fotó: Kotschy Gábor / CAFe Budapest)

A címben megjelölt terminussal maga a zeneszerző illette negyedik, tizenöt éve írott operáját, amelynek bemutatójára azonban csak az idén került sor. Zavarba ejtő ez a meghatározás, hiszen a nemzeti jelző azt sugallja, művével a komponista egyfajta mértékadó szerepre is törekszik, ahogyan ugyanezt mutatták az előadás körülményei is: a koncertet a Magyar Művészeti Akadémia szervezte, és kis rosszindulattal úgy fogalmazhatnánk, hogy a nézőtéren a tagjain kívül nem sokan foglaltak helyet. Az a tény, hogy egy a hazai kulturális életben egyfajta monopolhelyzetre törekvő, jelentős állami szervezet éppen emellett a mű mellett teszi le a voksát, kellően sokatmondó; miközben maga a CAFe Budapest fesztivál – amelynek keretei között a bemutatót rendezték – éppen ellentétes üzenetet közvetített a kortárs kultúráról: abban különböző stílusoknak, gondolkodásmódoknak és művészi eszközrendszereknek meg kell férniük egymás mellett. Természetesen nem az a probléma, hogy egy köztestület lehetőséget biztosít arra, hogy méltó körülmények között hangozhasson el egy hosszú pályát befutott zeneszerző kései műve, ám a privilegizált helyzet szükségképpen kommunikál valamit a darabról, és rajta keresztül a kortárs operával szemben támasztott elvárásokról, ezeket az elvárásokat pedig még akkor sem mondhatnánk szerencsésnek, ha maga a mű nem olyan lenne, mint amilyennek végül bizonyult.

Balassa Sándor Kodolányi János Földindulás című drámája nyomán írta azonos című operáját, és az eredeti mű a maga módján egészen érdekes darab. Bár a zeneszerző a feldolgozásában elsősorban a népességfogyás kérdésével és a magzati élet védelmével foglalkozik, a színműben elsősorban a családon belüli viszonyok összetettsége az érdekes, azok a jól bevált módszerek, ahogyan a szülők – sokszor kifejezetten erőszakosan – befolyásolni akarják a tőlük anyagilag függő felnőtt gyereküket és annak házastársát. Egyetlen jelentősebb veszélyt rejt magában a mű: témájánál fogva könnyen átcsaphat a nemzet jövője felett merengő hatásvadász giccsbe, ha megfelelő arányérzék nélkül adják elő. Vagy dolgozzák fel, tehetjük hozzá. És még ha ezekkel a jelzőkkel nem is illetném Balassa Sándor operáját – amelynek a maga módján szintén akadnak erényei, még ha a dráma értékeit nem is sikerült átemelni a műbe –, a problémák forrása közös.

Pusztán zenei szempontból azonnal feltűnhet, hogy a szerző operai életművében a Földindulás a legdallamosabb, a nagyközönség számára a legkönnyebben befogadható darab. Már a nyitány kezdetétől az az érzésünk lehet, hogy a komponista igazán szép zenét igyekezett írni, és ezt a célkitűzését sikerrel is teljesítette; de más területen sem hagyja cserben mesterségbeli tudása, legyen szó drámai erejű tablókról, lírai kettősökről vagy a szereplők zenei jellemzéséről. A felidézett stílusok egységbe simulnak, a zeneszerző képes egyéni hangot megütni, így ha a mű zenei anyagát a cselekménytől függetlenül ismernénk meg, valószínűleg sokkal kedvezőbb benyomásunk lenne róla. Ha azonban figyelembe vesszük, hogy a szerző milyen célok érdekében használja ezt a muzsikát, az összkép kevésbé lesz pozitív.

A Magyar Rádió Zenei Együttesei (fotó: Kotschy Gábor / CAFe Budapest)

A Magyar Rádió Zenei Együttesei (fotó: Kotschy Gábor / CAFe Budapest)

A nyitójelenetben a pap prózában mennydörgi el azokat a szavait, amelyek Kodolányinál még csupán egy átlagos temetési beszédet képeznek. Az operában azonban – egyes mondatok kiemelése és a kórus által történő visszhangzása által – már ekkor súlyos fenyegetésként merül fel az ország kihalásának réme, és ezek a sorok utalnak előre a falubeli asszonyok vétkére, a tömeges terhesség-megszakításra és a női főszereplő erkölcsi dilemmájára is. Mindez azonban annyira vásárian és demagóg módon történik, hogy az egész mű igen rossz felütést kap tőle. Ez az egyszerű világkép a darab további részeit is jellemzi: miközben az eredeti drámában jóformán alig van egyértelműen pozitív vagy negatív szereplő, itt mindenki sarkított, fekete vagy fehér lesz. Juli már akkor hősnői hangon szólal meg, amikor viselkedését még a totális határozatlanság jellemzi, a szülők végtelenül ellenszenvesek, a szektás Zsuzsi pedig afféle magasztos lényként járkál köztük (az ő és Böbékné esetében a harmadik felvonás hoz ugyan fordulatot, de az csak az eredeti cselekményből következik, nem az opera belső logikájából). Ez a didaktikus megközelítés elveszi a lehetőséget attól, hogy a mű valóban érvényes üzenetet tudjon hordozni, a szerző nem tekinti olyan mértékben felnőtt embernek hallgatóságát, hogy az maga is képes következtetéseket levonni, ehelyett mindent a szájába akar rágni. Ebből a szempontból visszatekintve más megvilágításba kerül a tetszetős és harmonikus zene is: olyan érzésünk támad, mintha a komponista a zenei nyelv nehézségeivel sem akarná megterhelni a közönséget, ehelyett szép dallamokkal magához édesgeti, hogy aztán az könnyebben elfogadja a tálcán kínált mondanivalót.

Az opera fogyatkozásait a legragyogóbb előadói teljesítmények ellensúlyozták. A Magyar Rádió Zenei Együttesei Medveczky Ádám vezényletével kiválóan muzsikáltak. Öröm volt hallani a zenekar tiszta, pontos, kifejező játékát, amely, ha kellett, éterien áttetsző volt, máskor drámai erővel rázkódtatta meg a termet. Mind a szólók, mind a tuttik esetében csak a legjobbat lehet elmondani a zenei teljesítményről, a színgazdag, érzéki szépségű produkciók az est legszebb pillanatait szerezték. Hasonlóképpen jókat lehet elmondani az énekkar teljesítményéről, akik nem egyszer igazán átütő erővel szólaltak meg, és az utolsó felvonásban színre lépő gyermekkórusról (arról már nem ők tehetnek, hogy megszólalásuk a darab egyik leghatásvadászabb pillanata volt).

Wittinger Gertrúd és Medveczky Ádám (fotó: Kotschy Gábor / CAFe Budapest)

Wittinger Gertrúd és Medveczky Ádám (fotó: Kotschy Gábor / CAFe Budapest)

Az énekes szereplők közül elsősorban a hölgyeket kell kiemelni. Wittinger Gertrúd lenyűgöző teherbírással győzte szólama szédítő magasságait, mindvégig megőrizve hangjának szépségét, puhaságát. Emellett kiválóan megfelel a karakterábrázolás azon követelményeinek, amelyeket a szólam támaszt: képes eredendő romlatlanságot sugározni magából, ami Julit megingása ellenére is az opera abszolút hősévé teszi. Ellenpólusát, Böbéknét Bódi Marianna formálta meg, kisszerűségből eredő gonoszsággal színezve alakját, hozzá néhol behízelgő, máskor egészen kegyetlen hangot megütve, az utolsó felvonásban pedig a komikum sem állt távol tőle.

A férfi szereplők közül elsősorban a Kántor Jánost éneklő Kiss B. Atilla produkciója bírt meghatározó erővel az előadásban. Az énekes nagy lelkesedéssel, a szerepet mélyen átéve formálta meg a családjáért harcoló férfit, és nagy kár, hogy ennek a célnak hangját nem tudta maradéktalanul a szolgálatába állítani. Sajnos a legnagyobb jóindulattal sem lehet átsiklani afelett, hogy a művész tenorja sokszor természetellenesen szólt, a magasságok erőltetettek, és míg rövidebb produkció esetében átsiklik az ember ezeken a fogyatkozásokon, hosszabb előadás esetében rendkívül zavaróvá tudnak válni. Más okból nem lehettünk teljesen elégedettek a Böbéket éneklő Szvétek Lászlóval, aki hangilag megbirkózott a szereppel, ám karakterének ellenszenves és fenyegető oldalát nem lehetett komolyan venni.

A kisebb szerepek alakítói közül feltétlenül meg kell említeni a Mári nénit éneklő Kun Ágnes Annát, aki nem csupán kiegyenlített hangjával és pompás mélységeivel nyújtott emlékezetes teljesítményt, de remekül beilleszkedett az összesúgó falusi asszonyok egymás negatív tulajdonságait erősítő körébe is. Zavaros Eszter nagyon kifejezően jelenítette meg a szektás Zsuzsi kívülállását, szinte már bizarr kedvességgel és édeskés hanggal. Várhelyi Éva beugróként alakította a Piókás szüle és az Öregasszony kettős szerepét, és ennek fényében nem volna helyénvaló elsősorban a hiányosságokat keresni szerepformálásában. Inkább azt érdemes kiemelni, hogy így is meg tudta adni a mű démoni erőit képviselő vajákosnőnek a szükséges színpadi jelenlétet.

Nem állítom, hogy a Földindulásban felvázolt fő kérdés, a népességcsökkenés ne volna valós probléma, amely akár művészi feldolgozást is érdemel. Az operában megjelenő művészetfelfogással ugyanakkor semmilyen módon nem tudok azonosulni: egy műalkotás megfogalmazhat nagyon határozott állításokat, de soha nem oly módon, hogy azzal beszűkítse közönsége világlátását. Éppen ezért is neveztem problematikusnak a bevezetőben a darab kivételezett helyzetét – bár a kulturális életben a tekintélyt képviselő szervezetek túl erős befolyása mindig problémákat szül, akár még egy remekmű esetében is. A nagyközönségnek a kortárs opera iránt mutatkozó közönyössége ugyan egyelőre szűk szakmai kérdéssé korlátozza a darab megítélését, mivel azonban az intézményi háttér kihatással lehet arra, egyáltalán milyen műveket ismerhetnek meg az emberek, ne becsüljük alá a fontosságát.

Fotók: Kotschy Gábor / CAFe Budapest

Hasonló bejegyzések