Tüzes víz

Rolando Villazón Szerelmi bájital-rendezése DVD-n. BÓKA GÁBOR lemezkritikája 

Donizetti: Szerelmi bájital
Donizetti: Szerelmi bájital

Írta, rendezte és játszta: mintha a szolid provincializmus szelleme lengené be a Deutsche Grammophon DVD-újdonságát, melynek kulcsfigurája a sokszor temetett, ám (ha nem is főnixként, de) mindig feltámadó Rolandó Villazón. Ha a kritikusi bonmot állításával szemben szerzői babérokra nem is tört a szimpatikus mexikói tenorista, sokak által ismert és szeretett énekesi portréját mégis új színekkel óhajtotta gazdagítani, amikor 2012-ben a Szerelmi bájital rendezésére vállalkozott. Az előadás helyszíne a mind ambiciózusabb és színvonalasabb produkciókkal előrukkoló Baden-Baden-i Festspielhaus volt, melyről sok minden elmondható (például hogy énekesként maximálisan megbízik Villazónban, és teret ad Mozart-repertoárja felépítéséhez is), de arra aligha biztosítana lehetőséget, hogy lelkes amatőrök kísérletezgessenek színpadán. Vagyis megértő elnézés helyett jogos, ha a legmagasabb elvárásokkal fordulunk e Szerelmi bájital-előadás felé – lássuk, mit kínál nekünk?

Villazón koncepciója a történetet egy negyvenes évekbeli spagettiwestern-forgatáson játszatja, vagyis a cselekmény eredeti helyéhez és idejéhez képest két új helyszín és idősík jelenik meg a színpadon. Ez csak azokban kelthet csodálkozással vegyes felháborodást, akik számára Donizetti operája kizárólag abban az ötlettelen, ráadásul minden szakmaiságot nélkülöző formában képzelhető el, ahogy az Erkel Színházban manapság színre kerül, vagy legfeljebb abban a stílusos, nívós, de mégis velejéig konzervatív formában, ahogy Bécsben játsszák Otto Schenk rendezésében (DVD-n is hozzáférhető, épp Villazónnal). Manapság azonban divatba jött a Bájitalt „modernizálni”: a cselekményt térben és időben áthelyezve, mintegy párhuzamos síkban eljátszani – ugyanazt. Az utóbbi fontos körülmény, mert e formabontónak ható produkciók között magam még nem találkoztam olyannal, mely újszerű problémalátással, netalán az emberábrázolás mélyebb dimenzióival lepett volna meg a hagyományos színre állításokhoz képest – mindössze a poénok érkeztek máshonnan, melyek azonban ezáltal megmaradtak a gegek szintjén. Rolando Villazón vadnyugati verziója sem megy ennél tovább: a közönség hallható lelkesedéssel merül el az újabb és újabb westernfordulatokban, és a végén lelkesen megtapsolja a fiktív filmforgatás végeredményeként levetített némafilmet is (rendezte: Rolando Villazón), de az otthoni néző, aki nem részesült az élő előadás hangulatából, egy idő után (nagyjából az első felvonást követően) más kicsit kiszámíthatónak érzi az egészet. Fontos azonban hangsúlyozni, hogy az előadás összességében sosem kelti az amatőrizmus vagy a bántó ötlettelenség benyomását; ha valódi kifogást emelhetünk ellene, úgy az inkább a szereplők és a statisztéria folyamatos túlmozgatása – mind helyváltoztató, mind gesztikuláló értelemben (utóbbiban Villazón természetesen az élen jár). E tekintetben a kevesebb biztosan több lett volna; egyebekben azonban a mexikói énekes rendezői ténykedése nem bizonyul gyengébbnek a nemzetközi színpadok második vonalának mesterembereitől megszokottaknál.

Zenei vonatkozásban az előadás igazi ízét-zamatát a Balthasar-Neumann-Ensemble jóvoltából adja: Rossinit, Bellinit lassan megszokjuk historikus hangszereken, Donizettit azonban most hallom először ily módon – az eredmény több mint meggyőző. Ez nem utolsósorban a nem csak lendülettel és humorral, de a megfelelő pillanatokban érezhető elmélyültséggel is dirigáló Pablo Heras-Casado érdeme.

Miah Persson nagyszerűen hozza a vadnyugati filmekből ismert bájos, vonzó, de cseppet távolságtartó, hideg szőke szépséget; ez a szerepfelfogás kétségtelenül új színben tünteti fel az általában temperamentumos délszaki szépségként ábrázolt Adinát. Hangja (mint az utóbbi időben sajnos sokszor) csak a közép- és mélyfekvésben cseng igazán problémátlanul, a magasságok többé vagy kevésbé lebegnek – ez főleg az első felvonásban zavaró ezúttal. Rolando Villazón mexikói statiszta-Nemorinójának vokális produkciója sem teljesen kiegyenlített, s ez meglepő két évvel ezelőtti kiváló Verdi-albumának fényében: úgy tűnik, az élő előadás hatása alatt még mindig felülkerekedik benne a szenvedély a megformáltság rovására – s bár így is hallhatunk tőle gyönyörű megoldásokat, a szerepformálás egészének mindez mégsem válik javára. Persze mindez viszonyítás kérdése – hiszen a Belcorét adó Roman Trekeltől jóformán egyetlen egészséges hangot sem hallunk: a voce matt, rugalmatlan, s nemcsak a díszítésekkel nem tud megbirkózni, de a dallamformálással is meggyűlik a baja. Nem sokat javít a képen, hogy a művész amúgy tökéletesen hozza a vadnyugati katonatisztet játszó hollywoodi filmsztár figuráját. Az előadás legjobbja Ildebrando D’Arcangelo Dulcamarája, aki nem csak kellően svihák és hódító a filmrendező és -színész (utóbbi minőségében olykor indián törzsfőnök) szerepében (csak az első felvonásban két nőt tesz magáévá), de egyedüliként vokális produkciója is kifogástalan.

Donizetti: Szerelmi bájital
Miah Persson, Rolando Villazón, Roman Trekel, Ildebrando D’Arcangelo – ének
Balthasar-Neumann-Ensemble és Kórus
Vezényel: Pablo Heras-Casado
Rendezte: Rolando Villazón
Kiadja: Universal / Deutsche Grammophon