Trisztántól Trisztánig I.

2018. szeptember 10.

Trisztán és Izolda-előadások Budapesten és Bayreuthban – I. rész. BÓKA GÁBOR kritikája a Budapesti Wagner-napok június 16-i előadásáról

Izolda és Trisztán: Allison Oakes és Peter Seiffert (fotó: Pályi Zsófia / Müpa)

A véletlen úgy hozta, hogy jelen sorok írója számára a nyári operaévad Trisztántól Trisztánig tartott: Richard Wagner zenedrámájának Müpa-beli előadásával kezdődött június közepén, és ugyanezen mű bayreuthi előadásával zárult augusztus 20-án. Talán nem magától értetődő írásba foglalni e merőben szubjektív egybeesés tanulságait – mégsem biztos, hogy érdektelen.

Noha Bayreuth a Wagner-rajongók Mekkája volt és maradt, azt nem állíthatjuk, hogy a Wagner-játszás kizárólagos mércéje volna – ahhoz túl sok dalszínház rendelkezik számottevő és egyenletesen magas nívójú Wagner-hagyományokkal. Mégis: már csak a Wagner által koncipiált Festpsielhaus speciális, máshol nem reprodukálható adottságai miatt is fontos, hogy mit gondolnak Wagnerről abban a színházi térben, ahová életművének nagyjából a felét megálmodta – nem is beszélve arról, hogy bár lehettek hullámhegyek és hullámvölgyek a Zöld Domb történetében, az 1951-et követő újraindulás időszakában sosem szűnt meg izgalmas színházi műhelyként is funkcionálni. Bayreuth 1876 óta íródó történetével szemben a Müpa fiatal intézmény, és alapvetően nem színház – a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, mely méreteinél fogva ideális Wagner-operák előadására, csak kompromisszumokkal tekinthető operajátszásra alkalmasnak, igaz, ez az adottsága izgalmas és sokszor inspiratív kihívásnak bizonyul a művek új színi formájának megtalálásához. S ezzel együtt – vagy ennek ellenére? – a Budapesti Wagner-napok nem a hazai – bár kiváló eredményeket felmutató, de hézagos és csak csillagos órákban világszínvonalú – Wagner-játszáshoz pozícionálta magát indulásakor, és nem is a világ vezető dalszínházainak előadási gyakorlatához. Bár a „Duna-parti Bayreuth” elnevezés a sajtóból származik,

a mindennapi operai rutinból kiszakadó fesztivál gondolata, no meg néhány jellegzetes külsőség (egyórás szünetek, fanfárok) a kezdet kezdetétől azt sugallják, hogy a Budapesti Wagner-napok többet, mást próbálnak nyújtani, mint amit bárhol a világon megkaphatunk – olyasmit, amit speciálisan Bayreuthhoz köthetünk.

Mivel a kezdet kezdetétől, vagyis 2006-tól van szerencsém követni a Wagner-napok történetét, ezt a problémát többször körbejártam már – ám eddig csak féloldalas személyes tapasztalatokra támaszkodhattam: Bayreuthról csak elméleti és közvetett tudásom volt, személyesen nem jártam ott. Első látogatásom, ahogy az lenni szokott, alá is támasztotta, más szempontból viszont árnyalta mindazt, amit eddig a két játszóhely viszonyáról tudni véltem. De a két Trisztán-produkció időrendjének megfelelően kezdjük először itthon – hogyan értékelhető, milyen mércének felelt meg a Müpa új Trisztánja?

Izolda és Trisztán: Allison Oakes és Peter Seiffert (fotó: Pályi Zsófia / Müpa)

A Budapesti Wagner-napok, mely 2006-os indulása óta az egyetlen rendszeres alternatívát jelenti az operaházi Wagner-előadásokkal szemben (a vidék Wagner-játszása alkalomszerű és mindössze néhány műre korlátozódik), 2010-ben vállalkozott először a Trisztán és Izolda bemutatására. A produkció felemás fogadtatásban részesült. Egyértelmű elismerés szinte csak Fischer Ádám vezénylését illette, de a szereposztás már több ponton váltott ki elégedetlenséget, s Parditka Magdolna és Szemerédy Alexandra rendezése is hiányérzetet keltett a kritikusokban – négy évvel kongeniális Parsifaljuk után. Nincs most mód és szükség az előadás újraértékelésére, annyit azonban le kell szögeznünk, hogy az akkori írásokból, valamint az azóta bemutatott új Müpa-produkciók visszhangjából úgy tűnik, hogy az elégedetlenség nem annyira önmagában az előadásnak szólt – mely reálisan nézve nem maradt el jelentősen a körülrajongott Parsifaltól és a Ringtől –, hanem két, már-már mitikussá növelt elvárással szemben maradt alul. S úgy hiszem, a mostani előadás ugyanúgy alulmarad mindkét vonatkozásban – sőt, attól tartok, sokkal inkább.

Az első, a darabbal kapcsolatos elvárás annak nagyságrendjét érinti. A Trisztán nem csak zenetörténeti jelentőségénél fogva legleg-, de mint a német romantikus opera, sőt megszorítás nélkül: A Romantikus Opera legnagyobb szabású, legmonumentálisabb képviselője is. Mind cselekménye, mind szereplői voltaképpen típusok – a romantikus opera alaphelyzetét modellálják szinte csontig lecsupaszítva –, s e típusosságon felülemelkedve növekednek mitikussá.

Egy Trisztán-előadás akkor lehet érvényes, ha mind a típusok pontosak, mind az átlényegülésük megtörténik – el tudnak rugaszkodni a földtől, meg tudják haladni az emberi léptéket.

Mindez nem csak megfoghatatlan, költői dimenzióban érvényes, de fizikailag is: hiszen már pusztán a hangok megszólaltatása is olyan erőfeszítést kíván, ami jószerivel kimeríti az emberfölöttiség kategóriáját.

Izolda és Trisztán: Allison Oakes és Peter Seiffert (fotó: Pályi Zsófia / Müpa)

Az átlényegülés még leginkább Fischer Ádámnak sikerült a Nemzeti Filharmonikusok élén. Hosszú ideje van módunk ismerkedni Trisztán-felfogásával (a nyolc évvel ezelőtti Müpa-előadást megelőzte a Mannheimi Nemzeti Színház 1999-es budapesti vendégjátéka, szintén az ő vezényletével), így ha nagy kihagyásokkal is, de kirajzolódik valamiféle ív előadásainak lassú átalakulását illetően. Korábbi Trisztánjait a nagy egész minél teljesebb és katartikusabb felmutatásának kísérlete jellemezte, s ezzel együtt megpróbálta elérni az érzelmek hőfokának maximumát is – tudván, hogy minden csak józan kontrollal lehetséges ízlésesen és hitelesen. Nos, ezúttal a józan kontroll mintha a kelleténél túlzottabb is lett volna: Fischer Ádám most is félreérthetetlenül jelezte, hogy alapos műismerettel rendelkezik, hogy az alkotás egésze számára evidencia, de az interpretáció remekül megragadott pillanatok, számos részletszépség ellenére most nem lángolt fel úgy, mint korábban. Hogy miért nem? Amellett, hogy Fischer felfogása is líraibbá, szelídebbé válhatott, a Nemzeti Filharmonikusok – a korábbi müpás előadásokon közreműködő Rádiózenekarhoz vagy az Operaház Zenekarához képesti – polírozottabb hangzásképe, valamint az a tény, hogy ez az együttes hosszabb ideje határozott vezetői kontroll alatt dolgozott és dolgozik, melytől bizonyos mértékig idegen Fischer sokszor intuícióra hagyatkozó vezénylési stílusa, együttesen vezethetett oda, hogy visszafogottabbnak érezzük a karmesteri-zenekari produkciót. Hogy pontosan értsük: amit hallottunk, világszínvonalú teljesítmény, amit nagyon szívesen elraktároznánk – nemhogy a szürke hétköznapokra, de bizony csillagos fesztiválidőpontokra is. Csak éppen a két fél együttműködése mintha nem érte volna el a lehetséges optimumot.

Melot és Marke király: Neal Cooper és Liang Li (fotó: Pályi Zsófia / Müpa)

A visszafogottabb intenzitás másik okaként magától értetődően a szereposztást kell megjelölnünk, mely egyik ponton sem érte el a legutóbbi, 2011-es előadások, ha nem is optimális, de azt jobban megközelítő színvonalát. Peter Seiffert immár évtizedek óta számít élvonalbeli Wagner-tenornak, ám ha alakításával kapcsolatos hiányérzeteinket az idő múlására próbálnánk fogni, épp tavalyi budapesti Parsifalja figyelmeztethet minket, hogy nagyon is sok van még e kiváló művészben – akkor robusztus testalkatát feledtetve varázsolt elénk elfogódott fiatalembert, hangja pedig gyönyörű lírai árnyalatokat szólaltatott meg. Nos, igen, a hang! Seiffert mindig is elsősorban a lírai Wagner-szerepek, mindenekelőtt Stolzingi Walther és Lohengrin adekvát megszólaltatója volt –

ám Trisztán végletekig felfokozott szenvedélyét már nem tudja közvetíteni, a matéria ugyanis nem kellően testes hozzá:

bár mindig hallani, nem szól kellő erővel, a szólam mélyebb fekvésű részei pedig egyszerűen kívül esnek hangterjedelmén, s ilyenkor intenzív prózával pótolja az éneklést. Hogy színészi alkatának az ideálistól való eltérését kompenzálni tudja, ahhoz pedig nem kapott kellő rendezői segítséget – mint arról rövidesen szót ejtünk.

Kurwenal és Trisztán: Boaz Daniel és Peter Seiffert (fotó: Pályi Zsófia / Müpa)

Allison Oakes neve még nem cseng olyan fényesen a wagneriánusok körében, mint a Wagner-napok többi sztárjáé, de minden esélye megvan rá, hogy ez rövid időn belül megváltozzon. A matéria kiváló: igazi, fényes, világos csengésű szoprán, kellő teherbírással, átütő erővel, lírai színezettel – ideális Izolda lehetne. S a szólam betűjét illetően az is:

a „gombócok” hiánytalanul megszólalnak – csak éppen a szerep magasságaira nem sikerült felhágnia,

s nem csak azért, mert még nem tűnik teljesen érettnek egy ilyen nagyságrendű szerep szellemi birtoklásához, de azért sem, mert közte és Seiffert között nincs rezonancia, a két alakítás egymás mellett, de egymástól függetlenül létezik.

Brangäne és Izolda: Schöck Atala és Allison Oakes (fotó: Pályi Zsófia / Müpa)

Liang Li kulturáltan éneklő és a figura etikumát híven közvetítő Marke királya az előadás talán legnagyobb meglepetése – e kiváló orgánummal megáldott, színpadi személyiségként is figyelemre méltó basszista két héten belül két nagyszerű alakítással hívta fel magára a figyelmet (idén ő alakította Dalandot is a Kovalik Balázs rendezte Bolygó hollandiban). Nem meglepetés viszont Schöck Atala szereplése, akitől kiváló Frickái után jó Brangänét vártam, de egyenesen kiválót kaptam –

esetében a hang áradása nem csak a pontos zenei megszólaltatás alapfeltétele volt, de a szenvedélyt is közvetíteni tudta.

Mind zenei, mind színészi szempontból jóval visszafogottabb volt Boaz Daniel Kurwenalja, aki lényegében csak a szereppel kapcsolatos legalapvetőbb követelményeket teljesítette – igaz, azokat jó színvonalon, nemzetközi reputációját igazolva, de a karakterben rejlő lehetőségekből mégis keveset villantva fel. A kisebb szerepek alakítói közül ki kell emelni Megyesi Zoltánt, aki a fájdalom és a részvét különösen hiteles megszólaltatásával tette élménnyé a harmadik felvonás elejét, mely a zenekari bevezetés jóvoltából amúgy is az egész június 16-i este egyik csúcspontjának bizonyult.

Fischer Ádám (fotó: Nagy Attila / Müpa)

A szereplők értékelése során többször kellett arra utalnom, hogy az átlényegüléshez, képességeik jobb kibontakoztatásához nem kaptak kellő rendezői segítséget. S itt rátérhetünk a mitikussá növő elvárások másik összetevőjére: e híresen cselekménytelen (jóllehet, Wagner által éppen „Handlung”-ként, azaz cselekményként) megjelölt opera színpadi megvalósítása különleges rendezői felkészültséget igényel, mert újra és újra egyedi formanyelvet kell hozzá kitalálni – a realizmus aprólékossága agyonnyomja a művet, mivel a részletezés ellenére sem képes kitölteni a mű szabta kereteket, a szimbolizmus viszont könnyen vihet az érthetetlenség zsákutcájába. Cesare Lievi látszólag felmérte ezeket a veszélyeket, mi több: tájékozódott arról is, hogy milyenek a Wagner-napok előadási normái – hiszen a Parditka–Szemerédy-páros katartikus Parsifalja óta a koncerttermi adottságokat nem gátló hiányként, hanem a lehetőségeket megsokszorozó adottságként szokás felfogni errefelé. Az elmúlt bő évtized során sokan sokféleképp éltek a helyszín lehetőségeivel: voltak, akik hagyományos színházi térré próbálták alakítani (Kovalik Balázs a Hollandiban sikeresen, Marton László a Lohengrinben felemás eredménnyel), mások épp ellenkezőleg: még messzebb mentek a hagyományos színházi keretek lebontásában – Hartmut Schörghofer Ringje mindvégig ironikusan játszik a színházszerűséggel, mintegy idézőjelbe téve az előadást, ezáltal hitelesítve annak mesés elemeit. Lievi esetében eldöntetlen marad az út:

van díszlet, van jelmez, de nincs rendezés – a színpadra állítás a legkevésbé sem reagál a helyszín adottságaira,

s bár a hatalmas kanapé látványa formabontónak tűnik, valójában a leghagyományosabb Trisztán-előadást látjuk – ami viszont nincs, mert nem is lehet jól megrendezve. Lievi meghívása sajnos nem igazolta a tettet, hogy a Wagner-napok történetében először új rendezésben mutattak be, azaz felújítottak egy művet. Ez azonban nem szabad, hogy kedvét szegje az eseménysorozat felelőseinek, hiszen az elmúlt évek bizonyították: ez az a fórum, ahol színházi és zenei vonatkozásban egyaránt érdekes Wagner-előadásokat várhatunk Budapesten. Egyszer majd, harmadik nekifutásra, talán egy igazán jó Trisztánt is.

Fotók: Nagy Attila, Pályi Zsófia / Müpa

Hasonló bejegyzések