Traviata lábjegyzetekkel

2013. május 10.

Giuseppe Verdi: Traviata – a Wrocławi Opera előadása, 2013. április 27. KONDOR KATA írása

Jelenet az előadásból

Jelenet az előadásból (fotó: Marek Grotowski)

Számos kérdés merülhet fel az úgynevezett modernizáló produkciókkal kapcsolatban. Csak külsőség a mű miliőjének megváltoztatása, vagy hatással van a jelentésszerkezetre is? A szóban forgó műalkotásról, vagy a mi világunkról akar mondani valamit a rendező? Ha a darabról: valamilyen új megközelítésben kívánja azt bemutatni, vagy inkább az eredeti viszonyrendszert kívánja érthetőbbé tenni? Ha pedig a mi korunkról: jogos-e a darabválasztás, alkalmas-e az eredeti mű a kívánt „tanulság” megjelenítésére, vagy erőltetett lesz a párhuzam?

Adam Frontczak Traviata-rendezése magát az eredeti művet helyezi a középpontba, annak problematikáját, viszonyait. Nem kíván radikálisan újat mondani, nem akarja teljesen átalakítani a műről való ismereteinket, hanem átérezhetően és megérthetően akarja megmutatni a darabot. Annak ellenére, hogy felületesen rátekintve úgy tűnhet, több alkalommal sem az történik a színpadon, ami a Traviata-előadásokban általában szokott, és a rendező helyenként még a zenében megjelenő érzelmi-hangulati töltést sem tartja meg (konzervatívabb ízlésű operakedvelők bizonyára szívszélhűdést kapnának a harmadik felvonásban drog hatása alatt imbolygó Violettától), mégsem mondhatjuk, hogy összhatásában, mondanivalójában a rendezés bármilyen jelentős változtatást hajtana végre a darabon.

A rendező elsődleges célja tehát az volt, hogy a ma embere számára is világossá tegye a szituációkat azáltal, hogy olyan, a saját korunkból ismerős helyzetekkel cseréli fel őket, amelyekben mindenki számára érthetők a szereplők érzelmei, motivációi, viselkedésük. Mert – valljuk be – elég nehéz ma azzal azonosulni, hogy egy nő erkölcsi okokból kényszerül elhagyni azt a férfit, akivel szeretik egymást, és ezek után a történtekért felelős, a halálos beteget egyetlen örömétől elválasztó apának marad annyi hitelessége a szemünkben, hogy egy krízishelyzetben mint igazságtevő lépjen fel. Miközben persze a zenén keresztül olyan drámákkal szembesülünk (vagy szembesülnénk), amelyek valóban fontosak: megváltoztathatja-e valaki gyökeresen az életét, hogyan lehet dönteni, ha a magunk és a mások java között kell választanunk, és egy problematikus apa-fiú kapcsolat sem ismeretlen dolog.

Violetta, Alfred és Gaston: Anna Lichorowicz, Sang-Jun Lee és Łukasz Gaj

Violetta, Alfred és Gaston: Anna Lichorowicz, Sang-Jun Lee és Łukasz Gaj (fotó: Marek Grotowski)

De felejtsük most el, amiről addig szó volt, és nézzünk meg egy másik történetet! Egy fiatalember, valamelyik távol-keleti országból, Párizsban tanul, és elmerül az ottani társasági életben. Vonzza a mámor, a csillogás, a szórakozás, így hamarosan a tudatmódosító szerek és a szabados szexuális viselkedés világában találja magát. Majd beleszeret az egyik helyi hírességbe, egy körülrajongott nőbe, és összeköltözik vele. Ekkor keresi fel az apja, egy másik kultúra neveltje, a maga szigorú értékrendjével, egyenes tartással, kérlelhetetlenségével, és nem képes megérteni, hogyan hagyhatta ott fia azt a tisztességes munkáséletet, amit nagy valószínűséggel generációk óta mindenki élt a családjában. Szavai meggyőzik a barátnőt, hogy ő csak a saját önpusztító életébe tudná magával sodorni a fiút, így elhagyja kedvesét, ám a szakítás súlyosbítja a nő drogfüggőségét, ami végül az életébe kerül.

Mennyire más ez így. És mégis, a fő csomópontok, Violetta társadalmilag elítélt életmódja, annak önpusztító volta, vívódása egy birtokló és egy önzetlen szerelem között, áldozatvállalása, vagy a generációs szakadék Alfréd és az apja értékrendje, életmódja között mind ugyanaz marad. Csak éppen magyarázatot, lábjegyzetet kapunk hozzájuk: „Látjátok, erre hasonlít ez a szituáció.” „Ilyesmit éreznek a szereplők.” „Ezért viselkedik így ez vagy az a figura.”

Sang-Jun Lee

Alfred: Sang-Jun Lee (fotó: Marek Grotowski)

Ahogyan a rendezés nem tör világmegváltó babérokra, csak tisztességgel teszi a dolgát, hasonlót tapasztalhatunk az énekeseknél is. Legtöbbjük nem első osztályú művész, de komolyan veszik a feladatot, koncentrált, igényes munkát és hatékony együttműködést tapasztalunk. A szokásostól eltérően kezdjük a méltatást az idősebb Germont-t alakító Matteo Sukkal, mivel az ő előadóművészi teljesítménye járult hozzá a legnagyobb mértékben a rendezői koncepció megvalósulásához és az előadás élményszerűségéhez. A művész kidolgozott színészi alakítása elismerést érdemel, egész kiállása, minimálisra redukált mozdulatai mind-mind jellemzik az általa – szinte szó szerint is – életre keltett karaktert. Képes egyetlen szemüveglevétellel kifejezni méltóságot, kívülállást, értetlenséget és idegenkedést, és szigorú, merev tartása az előadás egyik legemlékezetesebb momentuma lett. Sajnos vokális teljesítménye nem ért fel játékához, hangja sokszor erőltetetten szólt, és inkább csak korrektül, mintsem élvezhetően énekelt.

Violetta és Alfred: Anna Lichorowicz és Sang-Jun Lee

Violetta és Alfred: Anna Lichorowicz és Sang-Jun Lee (fotó: Marek Grotowski)

Violettát Anna Lichorowicz alakította. Az énekesnőről nem mondható el, hogy kivétel nélkül rendelkezik azokkal a képességekkel, amelyek a főszereplő megformálásához kellenek: sem a hangszépsége, sem a technikája nem éri el az ideális szintet. Mindazonáltal rá is igaz, amivel összefoglaltam az énekesek jellemzőit: határait feszegetve ugyan, de megküzd a szólammal, nem nagyon akad akkora hiba vagy elégtelenség, ami megkérdőjelezné a szereposztás jogosságát. Vele kapcsolatban az a probléma is felmerül, hogy külső adottságai sem felelnek meg Violettáénak, és erre némiképp ráerősítettek a jelmezek, kicsit közönségessé téve alakját (ami persze lehet a rendezői koncepció része, ám ezzel kapcsolatban nem volt felfedezhető egyértelmű intenció). Ki kell azonban emelni a harmadik felvonást, amelyben az elvonási tünetektől szenvedő, majd hallucinációkkal küzdő Violetta megformálása egészen hátborzongatóra sikerült.

Violetta: Anna Lichorowicz

Violetta: Anna Lichorowicz (fotó: Marek Grotowski)

Alfred szerepében Sang-Jun Lee-t láthattuk. Sajnos az ő teljesítménye hagyta a legtöbb kívánnivalót maga után. Hangja száraz, fénytelen volt, és gyakran feszítetten szólt. Emellett tőle láthattuk a legtöbb hagyományosan „operás”, üresen modoros gesztust is. Külön szerencsétlensége, hogy több közös jelenetben akadt mellette egy sokkal kiválóbb tenor, a Gastont alakító Łukasz Gaj, aki nem csak fényesebb, egészségesebb hangszínével, de alakításával is kitűnt. A koncepcióban Gaston sűríti magába mindazt a világot, amelytől Alfredot távol akarja tartani az apja, a harsány, de felszínes életet. A fiatal tenorista kiválóan alkalmas volt ennek megjelenítésére, remek színpadi jelenléte minden figyelmet magára vonzott, és hihetően jelenítette meg a társaság motorjaként működő, túlhajtott életet élő világfit.

Violetta és Alfred: Anna Lichorowicz és Sang-Jun Lee

Violetta és Alfred: Anna Lichorowicz és Sang-Jun Lee (fotó: Marek Grotowski)

A további szereplők közül még említésre méltó a Florát éneklő Katarzyna Haras, valamint az Anninát éneklő Anastazja Lipert, akik mindketten a szerep súlyának megfelelő mértékben járultak hozzá a produkció sikeréhez. Az előadást Bassem Akiki vezényelte, nagy összhangot teremtve a zenekari árokban, és valamivel kisebbet a színpadon jelenlevőkkel, ám ez sosem haladta meg a kisebb pontatlanságok szintjét.

Sokféle elvárásokkal ülhetünk be megnézni egy operaelőadást, és érthető az az igény is, ha valaki új kérdésfeltevéseket, a darabról vagy a világról való korábbi nézeteinket megmozgató interpretációt vár. Budapestről érkezve azonban már azt is megbecsüli az ember, ha valahol olyan produkciót lát, ahol a készítők célja az volt: a közönség gondolja át, miről is szól igazából a darab.

Fotók: Marek Grotowski / Opera Wrocławska

Hasonló bejegyzések