Tragédia, dalban elbeszélve

2019. július 12.

Daníel Bjarnason: Brothers – az Izlandi Operaház produkciója az Armel Operafesztiválon. KONDOR KATA írása a június 2-i előadásról

Jelenet az előadásból (fotó: Kállai-Tóth Anett / Armel Operaverseny és Fesztivál)

Speciálisan 21. század eleji jelenségnek tűnik az operaszerzők fokozódó érdeklődése a film műfaja iránt. Elég csak a Magyar Állami Operaház műsorára pillantanunk, és láthatjuk, hogy szinte minden évadban akad olyan kortárs operabemutató, amely alapanyagát nem az irodalomból, hanem a filmből meríti. A döntés meglepő lehet, hiszen mindkét műfaj egyfajta összművészeti teljességre törekszik – elsőre furcsa elképzelni, mit tudnak egymás történetmesélési módszeréhez még hozzátenni. Az eredmények azonban igazolni látszanak a törekvéseket, hiszen többször tapasztalhattuk, hogy jól működő, a helyüket önállóan is megálló alkotások jöttek létre.

A magyar közönség számára nem túl ismert, ám igen egzotikusnak ígérkező Izlandi Operaház produkciója is filmes témát dolgoz fel. Daníel Bjarnason alkotása nem is követi a hagyományos színpadi dramaturgia módszereit: a kórus narrátorként meséli el az eseményeket, melybe mintegy beékelődnek a szereplők megszólalásai. Nem véletlen, hogy a ballada műfaja és annak a címben idézett meghatározása juthat eszünkbe a darabról. Ezt az áthallást erősíti a cselekményvezetés is, melyet ki nem mondott családi feszültségek, sötét titkok, elhallgatások uralnak. Bár a néző egyre inkább sejti, milyen megrázkódtatás érhette a férfi főszereplőt a háborúban, az csupán a darab utolsó perceiben hangzik el. Ugyanilyen terhelt a családi kapcsolatok alakulása is, elsősorban a két testvér, Michael és Jamie között, valamint az előbbi feleségével alkotott szerelmi háromszögükben.

Jelenet az előadásból (fotó: Kállai-Tóth Anett / Armel Operaverseny és Fesztivál)

A kórus szereplése a mű zenei világát is meghatározza, legalábbis az első felét – a cselekmény előrehaladtával szerepük csökken. Az inkább akkordokból felépülő, mintsem dallamon alapuló énekszólamok az északi népek tradicionális és (arra épülő) kortárs zenéjének hatásait mutatják, melyet a zenekari szólamok néha erősítenek, néha ellenpontoznak. Nagyon erős tehát a zene atmoszférateremtő képessége, az első perctől kezdve meghatározza azt a komor, a sors kénye-kedvének kitett közeget, amelyben a cselekmény játszódik, és a mű végén sincs feloldás: Michael kényszerű vallomása után egy egész rövid, epilógusszerű kommentár zárja a művet.

Kasper Holten rendezése vizuálisan egyszerűen gyönyörű, igazi ereje letisztultságában rejlik. A színpadképen a fekete és a fehér uralkodik, egy kevés vörössel, és minden elrendezés szabályos formákra, szimmetriákra épül. Valamennyi szereplő végig jelen van, arénaszerűen elrendezett padokon foglalnak helyet, így minden történés sok szempár előtt zajlik, mintha a cselekvéseket a görög tragédia kórusához hasonlóan folyamatosan megítélné a közvélemény. Ez a kapcsolat túlmutat az egyszerű asszociáción, az opera dramaturgiája a klasszikus tragédia számos vonását viseli magán – gondoljunk csak arra, ahogyan Michael saját bűnösségét felismeri, és azzal szembenéz! A rendezésnek még egy fontos vonását kell kiemelni, amely egyén és közösség viszonyának dinamizmusát hozta létre: egészen elképesztő, milyen mértékű mozdulatlanság uralkodott a színpadon, az egész kórus, és persze a szereplők is képesek voltak úgy jelen lenni, hogy hosszú ideig egy hajszál se rezdült. Nem emlékszem, hogy valaha ilyen szintű fegyelmezettséget tapasztaltam volna egy előadás során.

Jelenet az előadásból (fotó: Kállai-Tóth Anett / Armel Operaverseny és Fesztivál)

Az eddig elmondottak alapján is egyértelmű, hogy a produkció zenei méltatásánál is az Izlandi Operaház Énekkarát kell elsősorban kiemelni. Bár érezhető volt, hogy tagjai között nem csupa hangfenomén található, így is képesek voltak drámai erővel, egységes hangzással megszólalni, és megfelelni a darab kívánta nagyon fontos dramaturgiai szerepnek. Ami az énekeseket illeti, róluk is hasonlóakat lehet elmondani: talán nem mindegyikükkel szeretnénk nagy klasszikusokat hallgatni, de ezekre a szerepekre tökéletesen alkalmasak voltak. A produkció nagyon erős pontját képezték a kiválóan megformált karakterek: Oddur Arnþór Jónsson kötelességtudó Michaelje, Marie Arnet empatikus Sarah-ja, Joel Annmo mint a fekete bárány Jamie vagy Thora Einarsdottir a gyermekébe kapaszkodó özvegyként – mind olyan erejű figura lett, akik között kibontakozhatott a súlyos drámai történés. Természetesen szép zenei pillanatokat is felidézhetünk, ezek nagyrészt a két említett énekesnőhöz köthetők, és nagyszerű volt a Nadiát éneklő Selma Buch Ørum Villumsen is – ritkán lehet ennyire tisztán, stabilan és szépen éneklő gyermekszereplőt hallani. Az Alba Regia Szimfonikus Zenekart Bjarni Frímann Bjarnason vezényelte – izgalmas, sokszínű, néha rejtelmes, máskor érzelemgazdag muzsikát szólaltattak meg.

Jelenet az előadásból (fotó: Kállai-Tóth Anett / Armel Operaverseny és Fesztivál)

Magasra tette a lécet az idei Armel Operafesztivál első előadása, és rögtön megmutatta, miért fontos, hogy külföldi kortárs operákat is megismerjünk. Különösen intenzív, húsba vágó és felforgató produkciót láthattunk, ami ugyanakkor katartikus erővel világított rá az emberben rejlő elfojtások természetére. Ez a mindössze két évvel ezelőtt bemutatott darab is bizonyította, hogy nem mindig a kellemes, megnyugtató és problémamentes előadás nyújtja az a legtöbbet.

Fotók: Kállai-Tóth Anett / Armel Operaverseny és Fesztivál

Hasonló bejegyzések