Totális színház az ENO-ban

2013. november 14.

KŐRY ÁGNES beszámolója A varázsfuvola előadásáról az Angol Nemzeti Operában (2013. november 7.)

Izgalmas új rendezésben hozta színre A varázsfuvolát az Angol Nemzeti Opera. A produkció elsősorban színházi élmény, amely Simon McBurney rendező értelmezésében vizuálisan is érthetővé és élvezhetővé teszi Mozart zenéjét.

A három fiú: Alessio D’Andrea, Finlay A’Court and Alex Karlsson (fotó: Robbie Jack)

A három fiú: Alessio D’Andrea, Finlay A’Court and Alex Karlsson (fotó: Robbie Jack)

A zenekari árok eltűnt, vagyis beépítették: majdnem egy szinten van a színpaddal. Nem csak látjuk a zenekar tagjait, de időnként a dráma résztvevőivé is válnak: nincs különbség a színpad és a zenekari tér között. A szólisták gyakran a zenekarból lépnek a színpadra, és oda is térnek vissza. Az előadás kezdetén McBurney Complicite nevű színpadi társulatának tagjai a zenekarban ülnek, ott és onnan kezdik színpadi közreműködésüket. Nincs különbség énekes, zenekari játékos, színész, hangtechnikus, videókezelő között: mindenki a zenét ábrázolja a maga (vagyis McBurney) módján, és mindenki látható. Katie Bedford, a zenekar fuvolása, néha a színpadon szólózik, máskor feláll az amúgy is emelt zenekari színten. Látjuk, amikor megkapja Tamino fuvoláját, tehát résztvevőjévé válik Mozart és Schikaneder drámájának, nem csupán egy operaházi fuvolás. Papageno barátkozik a nagyon csinos, fiatal, Soojeong Joo nevű Glockenspiel-játékos hölggyel, aki szintén a színpadi játék részvevője. Schikaneder szövegkönyvét és Mozart zenéjét követve McBurney mindkét hangszert drámai eszközként használja.

Pamina és Tamino: Devon Guthrie és Ben Johnson (fotó: Robbie Jack)

Pamina és Tamino: Devon Guthrie és Ben Johnson (fotó: Robbie Jack)

Az auditív ábrázolás olyankor is folytatódik, amikor Mozart zenéje szünetel. A színpad jobb sarkában helyet foglaló hangtechnikus (Gareth Fry vagy Pete Malkin) sokrétű hangzásvilágot teremt, mindig követve a történetet, mindig muzikálisan. Állatok, tűz, víz stb. hangjait halljuk hihető variációkban. McBurney hangvilága kapcsolatot teremt szó és zene között, mint ahogy McBurney kapcsolatot teremt zenekar és színpad között.

Pamina és Tamino: Devon Guthrie és Ben Johnson (fotó: Robbie Jack)

Pamina és Tamino: Devon Guthrie és Ben Johnson (fotó: Robbie Jack)

Finn Ross videóképei is fontosak, ezeket is látható módon (a színpad bal sarkából) vetítik. A képek érdekesek és izgalmasak, habár nem mindig következetesek (pl. az előadás kezdetén kiírják, hogy „első felvonás”, de a második felvonás elején már elmarad a hasonló jelzés). A videó mellett olykor a színészek is izgalmas látványvilágot tárnak elénk: például színészek és táncosok (továbbá időnként a zenekar néhány tagja) nagy, de zárt csoportban fehér papírt ráznak, madárrepülést felidézve.

Papageno: Roland Wood fotó: Robbie Jack)

Papageno: Roland Wood (fotó: Robbie Jack)

McBurney kapcsolatot teremt az előadók és közönség között. Először csak Papageno, de később Papagena is zsúfolt földszinti sorok között préselődve megy a nézőtér egyik oldaláról a másikra, miközben az ott ülő közönség meglepődve, de örömmel húzza hátra lábát, vagy be a hasát, ha éppen kell. Mindez széles vásznon követhető, hiszen akkor éppen ez a színpadi cselekmény. Közben megy a zene, Papageno és Papagéna énekel, a zenekar játszik: a nézőtér és közönség aktív résztvevőkké válnak. Vélhetően Schikaneder (és talán Mozart is) helyeselte volna a közönség ilyenfajta meglepetését és közreműködését.

Az Éj királynője: Cornelia Götz (fotó: Robbie Jack)

Az Éj királynője: Cornelia Götz (fotó: Robbie Jack)

McBurney számára a Sarastro és az Éj Királynője közötti különbség nem csupán sötétség és fény; az ellentét a régi és új között is megmutatkozik. Sajnos a régit, vagyis öreget az Éj Királynőjének tolókocsija is ábrázolja. Pedig az Éj Királynőjének áriáinál hangilag akrobatikusabb feladat kevés van. Aggasztó, hogy a sötétet és gonoszt tolókocsi képviseli: az ilyen ábrázolás sértés, továbbá még veszélyes is a csökkent mozgásképességű emberek számára. Viszont Monostatos ebben a produkcióban nem fekete bőrű, hanem egy fehér gazember.

Tamino és a három hölgy: Ben Johnson, Rosie Aldridge, Eleanor Dennis és Clare Presland (fotó: Robbie Jack)

Tamino és a három hölgy: Ben Johnson, Rosie Aldridge, Eleanor Dennis és Clare Presland (fotó: Robbie Jack)

Az énekesek nem voltak rosszak, de zeneileg nem nyújtottak emlékezetes élményt. Ebben talán része volt Madaras Gergely karmester tempóinak is (amelyek esetleg változtak a bemutató előadás után). Solti György gyakran említette, hogy a sikeres karrierhez három összetevő szükséges: tehetség, szorgalom és szerencse. Madaras mindhárommal rendelkezik, és kétségkívül rendkívül sikeres pályafutás elején áll. De Mozart nem könnyű, és talán nem is fiatal karmestereknek való. Két évvel ezelőtt beszámoltam ezen a portálon Madaras lenyűgöző Albert Herring-előadásáról. Azóta máshol is volt szerencsém tapasztalni tehetségét, muzikalitását. Varázsfuvolája azonban, legalábbis az első estén, számomra adós maradt Mozart zsenialitásával. Itt meg kell említeni, hogy legalább három kritikus dicsérte Madarast: köztük Rupert Christiansen, a nagy és fontos Daily Telegraph kritikusa, különösen nagyra értékelte teljesítményét (habár sajnos panaszkodott: miért alkalmaz az Angol Nemzeti Opera magyar karmestert és amerikai, német stb. énekeseket?).

Visszatérve az összhatásra: különleges színházi élmény ez A varázsfuvola-produkció; izgalmas és szórakoztató.

Fotók: Robbie Jack / English National Opera


The Magic Flute, English National Opera, 7th November 2013

by Agnes Kory

First and foremost, English National Opera’s new production of The Magic Flute is an extra-ordinary theatrical event. Regular theatre goers might already have seen at least some of the technical devices employed here but the theatricality of the musical concept is likely to be unique to this production.

Stage director Simon McBurney starts off with raising the orchestra to almost stage level and using the orchestra pit as part of the stage. There is no rigid division between singers, orchestra players, sound technicians, actors and dancers. They occupy the same space; they are all integral part of the whole. Nevertheless, the crucial factor is music visually participating in the dramatic plot. Several times Katie Bedford, ENO’s principal flautist plays her orchestral solo part on stage, other times she plays standing up in the pit which is already raised. In Act 2, the Glockenspiel player – probably Soojeong Joo from ENO’s music staff although not named in the programme notes for the Glockenspiel – interacts with Papageno as part of the dramatic personage. McBurney’s concept of music as part of the stage action is so simple and so obvious – Tamino’s flute and Papageno’s bells feature in Schikaneder’s libretto; the flute of the title is essential to the plot – yet it is rarely manifested, especially in such a decisive manner.

At times McBurney keeps some sound going even during dialogues and presumed silences. His sound technician – on stage, where else? – conjures up sounds of all kinds (such as those of animals, fire, water, etc.) relevant to the plot at any given time. (It is not clear whether we see sound designer Gareth Fry or sound associate Pete Malkin on stage throughout, but he delivers his part with focus and musicality.) McBurney orchestrates the gaps which Mozart did not fill with music; hence he breaks down the division not only between orchestra and stage but also between music and verbal representation of key themes in the dramatic plot.

McBurney uses witty video images (by Finn Ross) – again projected visibly from the stage – although not always consistently. For instance, at the opening we see a chalk writing ‘Act 1’ for us but later we don’t get ‘Act 2’ displayed. Members of McBurney’s excellent Complicite company serve as birds by rattling sheets of white paper, but also as an entourage to the Three Ladies in attendance on the Queen of the Night. The bird imitation is witty and amusing but the Three Ladies’s entourage is crowded and confusing: Ladies and entourage look the same, so at times it is hard to tell who is who and what the difference is.

Having minimised division between music and plot, singers and orchestra players, stage and pit, McBurney also breaks down division between performers and the audience. Papageno and Papagena walk between the crowded rows of the stalls, as annoyingly at times latecomers do, but all the while singing their relevant music. At the same time, this action involving members of the audience is projected to a large screen showing it (together with conductor and part of the orchestra) to the entire audience. Surely The Magic Flute librettist/actor Schikaneder would have whole-heartedly approved such interaction with the audience.

McBurney sets the contrast between the world of the Queen of the Night and that of Sarastro not only as bad and good but also as old and new. However, his portrayal of the Queen of the Night as a disabled, old woman in a wheelchair is questionable on two grounds. It is true that the Queen must be of a certain age (with her daughter Pamina of marriageable age) but Mozart gives her highly energetic, vocally acrobatic musical lines. Arguably McBurney here misread Mozart’s music. The wheelchair – representing disability – in connection with bad, dark forces is insensitive the least but possible damaging to disabled people facing discrimination in far too many places. On the other hand, in my ENO orchestra-player days back almost thirty years ago, I used to listen to Sarastro declaring to Monostatos: ‘your soul is as dark as your skin’. Thankfully, this time that comment is ‘your soul is as dark as your desires’ and – in spite of Schikaneder libretto – Monostatos is a white-skinned gangster.

In spite of capable, in some cases even excellent singers, musically the performance was unconvincing. This might had to do with conductor Gergely Madaras’s choice of tempi which felt inappropriate to this pair of ears. On the other hand, with first-night nerves gone, tempi may alter during the run of the production. The musical highlight for me was Katie Bedford’s technically assured, highly sensitive and beautifully phrased flute playing. Of the singers Devon Guthrie (Pamina) gave the most comprehensive musical and dramatic portrayal but none of the singers could be faulted, although initially pitching was hit and miss for Ben Johnson (Tamino) and Cornelia Götz (Queen of the Night). On the other hand, Alessio D’Andrea, Finlay A’Court and Alex Karlsson (young boys, here with ET-like old heads, in the roles of the Three Spirits) were faultless in pitching as well as dramatic delivery. Compliments are also due to Roland Wood (Papageno), Steven Page (Speaker), James Creswell (Sarastro) and Mary Bevan (Papagena).

Neither the sparse, dark stage-design (Michael Levine) nor the deliberately non-attractive modern costumes (Nicky Gillibrand) could be described as pleasing to the eyes. But the theatrical experience as a whole was spell-binding.

Photos by Robbie Jack / English National Opera

Hasonló bejegyzések