Tosca plusz

Puccini operájának repertoár-előadásáról – 2012. február 22. FÜLÖP KÁROLY kritikája

Tosca: Lukács Gyöngyi (fotó: Tomas Opitz)

Erős főszereplő-hármassal indult a mintegy tíz előadásból álló, különböző elmaradt előadásokat is kiváltani hivatott Tosca-sorozat. Irigylésre méltó a mi Operaházunk – egy kedves barátom bonmot-ját kölcsönözve: a Magyar Állami Irodaház –, melynek társulata már nincs, csak adminisztrációs testülete. Irigylésre méltó, hogy ilyen zűrzavaros időkben is képes világszínvonalat kihozni egy jövőre negyedszázados előadásból (a felújítás 1988 áprilisában zajlott Tokody Ilonával és Szendrényi Katalinnal a címszerepben). A körítés persze megkopott, a díszlet némileg leharcolt, a jelmezeket megszoktuk, a dráma meg működik a zenétől és a szólisták akaratából, tehetségéből. Az ünnepelt díva, a szerelmes piktor és a gáláns szörnyeteg háromszög-története megelevenedik, mert nagy egyéniségek, jó énekesek keltik életre.

Mi vonzott most újra megnézni az előadást? Kár titkolni: a Lukács GyöngyiAlexandru Agache páros már szerepelt az Opera színpadán trónbitorló házaspárként (Macbeth), láttuk őket apa és leánya szerepében (Simon Boccanegra), most kíváncsiak voltunk, hogyan működnek a színpadon ellenfelekként. A látottak meggyőztek, közös jeleneteik voltak a legizzóbb részletei a szerdai Tosca-előadásnak. Nem volt minden tökéletes, a jelmezével is kiemelten madonnai megjelenésű Lukács Gyöngyi az első felvonásban kicsit megijesztett egy-egy élesebb magasságával, agresszívebb hangformálásával, hogy az évek során kiveszett Toscájából a líraiság, de aztán a második felvonás kegyetlen kamaradrámája közepette megtörtént a csoda: Tosca imája az esendő nő megindító hangján, sok lírai szépséggel szólalt meg. Nem volt makulátlan az ária, a dirigens tempói sem könnyítették meg épp az énekesnő dolgát, de a hosszú évek rutinja, a figura kiforrott művészi megjelenítése felülírták a pillanatnyi vokális megingást, úgy, hogy hatásban (pl. sírás imitálása) ezeket is pozitívummá tudta emelni Lukács Gyöngyi.

Scarpia: Alexandru Agache (fotó: Tomas Opitz)

A legperfektebb vokális produkciót Alexandru Agache nyújtotta. Démoni erejű Te Deum-jelenete, „Va, Tosca!”-jának egyedi artikulációja most is itt zúg fülemben: soha, senkitől sem hallottam ezt így. Ha Macbethje némi hiányérzetet keltett is, Scarpiája meggyőző alakítás minden ízében. Igazi szörnyeteg: megvetés és elegancia, gyűlölet és vágy, kéjelgő kegyetlenség – minden ott van színészi palettáján.

Kettejüknél – bár szeretjük, mert jó fiú, neki vannak a legszebb áriái, slágerei – sablonosabb figura Cavaradossi, a festő. Ennek megfelelően színészi lehetőség is kevesebb rejlik benne: Fekete Attila sem igazán az ábrázolással törődik, persze fájdalmasan lemondó, amikor a levelet írja, szenvedélyesen fortyan fel a Vittoriában, szerelmesen öleli Toscáját, barátian Angelottit a kápolnában… Mindent úgy, ahogyan a cselekmény kívánja. Ő azonban elsősorban a vokális megformálásra helyezi a hangsúlyt. Erős a kezdés, telt, érzelemgazdag hangon szólaltatja meg a Képáriát, a siker sem marad el. Úgy tűnik, szerepkörére talált. Nagyjából a második felvonás közepéig rendben is van minden, bár érezhető, hogy a Vittoria már a vokális képességek határát súrolja, de még innen. Nagy erő, összpontosítás van ebben a jelenetben, átütő erejű a forte is – csak nehogy hamar legyen nagy ára! A harmadik felvonás Levéláriája már a fáradtság jeleit mutatja, a középrészben kissé rekedt hangokat hallunk, de Fekete Attila is eljutott már arra a művészi fokra, hogy újra pozícióba hozza hangját az ária végére, így a záró sor fájdalmas katarzisa nem marad el.

Lukács Gyöngyi (Tosca), Fekete Attila (Cavaradossi) és Alexandru Agache (Scapia) (fotó: Tomas Opitz)

A mellékszerepek kiosztása – mondjuk így – nem a legszerencsésebb. Sem Valter Ferenc, sem Sárkány Kázmér nem bontakoztatja ki a karakterében rejlő lehetőségeket, Angelotti tagbaszakadt figurája esetlenül csetlik-botlik a színpadon, a sekrestyés meg semmilyen, pedig Sárkány Kázmér képes színészileg is remek karaktereket hozni, Viva la Mamma! A Spolettát alakító Derecskei Zsoltra is ráfért volna a rendezői segítség, a rendőrfőnök-báró kopója jelentéktelen figurává csökken megformálásában.

A mellékszereplők enerváltságát tudjuk be az Operában dúló állapotoknak, s tegyük ugyanezt a zenekarral is. Az amúgy tehetséges Héja Domonkosnak sem könnyű a legjobb formát kihozni az elbocsátás küszöbén álló zenekari tagokból. Már az első taktusoknál, a drámát előlegező félelmetes zenekari bevezetőnél érezhető volt a bizonytalanság. Persze Héja markáns vezénylése okozott nagy pillanatokat – elsősorban a második felvonás csúcspontjainál és a harmadik felvonás apoteózisában –, a zenekar óriási erővel szólt, dinamikusan. Olykor túlzottan is.

Mit is mondhatnék? Összességében nagy este volt, jó lenne még pár ilyen az évadban. Tosca mindenesetre lesz még, ígéretes szereposztásokkal. Úgyhogy hajrá!

Va, Tosca!

Fotók: Tomas Opitz / Magyar Állami Operaház