Giacomo Puccini: Tosca – Magyar Állami Operaház, 2014. március 21. A Budapesti Tavaszi Fesztivál előadásáról FÜLÖP KÁROLY írt kritikát
Kellenek az ilyen előadások! Minél több, minél hamarabb, hogy kicsit kisimítsa a meggyötört lélek ráncait, hogy kicsit a föld fölé emeljen, miközben kíméletlenül szembesít azzal, milyen kegyetlen és gonosz a világ. Hatalmas előadás volt a pénteki Tosca, három remek főszereplővel, sodró lendülettel tomboló zenekarral, s a baritonnak, valamint a mellette kiválóan teljesítő Énekkarnak köszönhetően extatikus Te Deummal. Ünnep volt ez a péntek este több szempontból is: az előadás rangját emelte, hogy mint tavaszi fesztiválos rendezvény került színre; vendégként José Cura, napjaink egyik világsztárja énekelte a festő, Cavaradossi szerepét, s a produkcióban először lépett színre – a szintén világjáró – Boross Csilla.
Kiemelkedő este – de gyorsan leszögezem: nem Cura laudációját kívánom megírni. Nincs is rá szüksége, másrészt igazságtalan lennék, ha a jelen előadás értékeit a korábban látott itthoni Toscák ellenében emelném ki, hiszen pont ezt az operát bármikor üzembiztosan, legalább két felállásban ki tudjuk állítani nemzetközi – vagy magasabb – színvonalon a megszokott hazai csapatból. Mondjuk inkább: most új színekkel gyarapodott a produkció, s a mű itthoni interpretációtörténete talán egy újabb legendás estével, amiről később lehet majd beszélni, nosztalgiázni.
Szigorúan a színlap és az udvariasság jegyében Boross Csillát, a címszereplőt említem elsőként. Az énekesnőre igazán zsinagógabeli Abigélje és a Mezzón is közvetített Triptichon óta figyelt fel a nagyközönség, itthon kicsit később eszméltünk, mint a nagyvilágban. Az Erkel Színházban sikerre vitt Nabucco-sorozat után drámai szerepeinek sora diadalmas Toscával bővült itthon. Nagy volumenű alakítás, ki(be)robbanó, hibátlan első felvonással, remek színészi játékkal. A színészi kvalitásokat már a zsinagógában, koncertszerűen énekelt Abigélnél is megjegyeztem, akárcsak a mély regiszter erőtlenségét. S hallhatóan fejlődött a hang ez irányban is, mégis az igazi drámai mélységet jelen előadásban sem éreztem maradéktalanul megoldottnak (pl. „torturate l’anima… mi torturate”).
Boross Csilla óriási hanggal bírja a szólam magasságait, gyönyörűen, szinte lágyan tudja megszólaltatni a legkegyetlenebb szituációkban is a fortékat, ugyanakkor nem értem, máskor miért szalad ki abból a tartományból, amit képes jól kontrollálni – s képez túlexponált hangokat, főleg a harmadik felvonásban. Talán az alakítás szenvedélyének tudható be, hogy így néhány magassága karcos lesz, például Tosca búcsúmondata vagy az „ima” befejező szakaszának kicsit nyers zárása. Bízom benne, ha az énekesnő „belakja” majd a produkciót, s komfortosabban érzi már magát benne, a kifogásolt problémák is eltűnnek majd.
José Cura kezdetben szintén kissé bizonytalannak tűnt a színpadon, de később, ahogy a – nem túl bonyolult – színpadi játék haladt előre, rutinja átsegítette ezen. Ha jól láttam arról a magaslatról, ahová a magas helyárak repítettek, Cura többször köhögött – egyszer tán partnernője is –, tehát elképzelhető, hogy nem teljesen egészségesen érkezett budapesti vendégszereplésére. Mindegy is, ha az előadás elején kicsit karcosnak hallottam hangját, kicsit takarékosnak az expozíció párbeszédeiben; szintén mindegy, hogy hangszíne baritonális tenor vagy tenorális bariton, ha ilyen szépségesen énekel. Két kisáriája gyönyörűen szólt, a Levélária egyedi, Cura bánatos-sírós timbre-jével unikum, s megkockázatom, hogy – a dirigens Kocsár Balázs előzékenysége ellenére – az ária végén elmaradt taps a katarzis következménye. Vittoriát ilyen szenvedélyesen élőben még nem hallottam, óriási jelenet volt. Cura színpadi karaktere, megjelenése kezd Domingóéra hasonlítani, hangjának színezete is olykor, talán még azt is megérjük, hogy egyszer bariton főszerepekben: Simon Boccanegraként vagy Rigolettóként látjuk viszont pályája záró szakaszában. Ki tudja? De a lényeg a jelen: egy nagy formátumú, világsztár énekes 2014-ben a Magyar Állami Operaházban énekel, színpadi főszerepet a budapesti közönségnek először; zsúfolásig telt nézőtér előtt, pályájának, sikereinek csúcsán. A siker most sem maradt el, s az est végi tapsrend alatt még egy kis mókázásra is kapható volt mint latin „macho”, amikor a bedobott virágcsokrot térden állva nyújtotta át Boross Csillának. Hát igen, nem először tapasztaljuk, hogy egy-egy világsztár, komoly művész és vérbeli showman is egy személyben. José Cura is az.
A harmadik főszereplő Kálmándi Mihály volt ezen az estén. A művész az Operaház vezető baritonja, óriási repertoárral a vállán és a háta mögött; évtizedek óta kimagaslóan teljesítő, megbízható énekes. Mostani Scarpia-alakítása is perfekt, színészi és vokális kidolgozottsága sokrétű és igényes. Szerepének csúcspontja a már említett Te Deum: az óriási hangerővel tomboló zenekar és az énekkar fölött is fölényesen megszólaló hang erőteljessége, biztossága magával ragadó, színpadias keresztvetése, majd szólamának végső egybeolvadása a kórus énekével az ájtatos szörnyeteg remek portréját közvetíti.
Hibát követnék el, ha az Angyalvárból szökött fegyenc kisebb szerepében kiváló vokális teljesítményt nyújtó Cser Krisztiánt nem emelném ki. Mindig boldogsággal tölt el, ha a kisebb karakterek is kimagasló művészi kidolgozásban kerülnek egy-egy produkcióba. Cser Krisztián Angelottija ilyen, így bizton számíthat szavazatomra a következő Kismester-választásnál.
Magával ragadó, nagy este volt a pénteki Tosca. Számos értéke mellett persze José Cura estje volt ez; Cura pedig jött, látott és győzött. Mi is győznénk, még, még, gyakrabban. Tudják: a lélek ráncai.
Fotók: Nagy Attila / Magyar Állami Operaház