Tosca a színházban

2012. január 4.

Puccini Toscája Zürichből Robert Carsen rendezésében. ÁDÁM TÜNDE lemezkritikája

Puccini: Tosca

Éppen nemrég, Luc Bondy Metropolitan-beli Tosca-rendezése kapcsán szögeztem le nagy bátran, hogy a Toscát más korba áthelyezni nem nagyon érdemes, és ezért nem is szokták. Erre kihozták a zürichi előadást DVD-n, most pedig magyarázkodhatok. Persze ez is 2009-es előadás, épp úgy, mint Bondyé, csak a DVD 2011-es. Robert Carsen neve valamelyest garancia arra, hogy bármit is tesz, okkal teszi – ha nem is tetszik a végeredmény, a szakmát tudja, ezt nehéz volna elvitatni tőle. Persze nem is akarjuk, inkább arról engedünk meg még egy félmondatot, hogy különösnek találjuk ezt az érdeklődést éppen a Tosca iránt olyan rendezőktől, mint Bondy és Carsen, akikről azt hinnénk, más darabokban könnyebben fejezhetnék ki mondanivalójukat. Ám ahogyan Bondy paródiát csinált, úgy Carsent sem kell félteni: egyáltalán nem az időbeli áthelyezés az előadás legfőbb attrakciója – ez csak az átverés eszköze. Ez nagyjából válasz is a kérdésre: az áthelyezésnek különösebb jelentősége nem lesz, pestiesen szólva: nem oszt, nem szoroz.

A nyitóképben kiderül, mit szánt igazi csavarnak Carsen: színház a színházban szituációban találjuk magunkat és hőseinket: a nézőtérrel szemben egy nézőtér, oldalt színházi függönnyel, középen székekkel, a háttérben állvánnyal és festménnyel. Az esti operaelőadásra készülnek: a sekrestyés itt mondjuk valamiféle mindenes, épp a műsorfüzeteket helyezi el a székeken (naná, Tosca-műsorfüzet!). Rejtély, hogy Angelotti miképp keveredett ide, és szemet kell hunynunk a tény felett, hogy itt aztán semmilyen kápolna nincsen, és templom is legfeljebb átvitt értelemben, ha a művészet templomát értjük rajta. Egyebekben minden hagyományos: a festő fest, a színésznő énekel és – na jó, egy újdonság: autogramot oszt.
Amellett nehéz elmenni szótlanul, hogy a szopránt hihetetlenül előnytelen ruhákba öltöztetik. Már az elsőnél nem értettem, Emily Magee hogy vehette fel ezt, de akkor még nem láttam a többit. A szabásvonalakon és színvilágon túl: nincs az a díva, aki így öltözik, amikor civilben van.
Az első jel, hogy mégsem lesz ez hagyományos előadás, és nem az áthelyezés a csavar a történetben, az első felvonás fináléjában mutatkozik meg. Ugyanis Tosca még a Te Deum után is megjelenik, talpig giccsben, egy meghatározhatatlan előadás szereplőjeként felemelik a háttérben valami trónfélén ülve – ez az első művön kívüli utalás arra, hogy itt tényleg előadás zajlik.

A második felvonással sok dolga nincs a rendezőnek (dehogy nincs), a szereplők itt tényleg játszanak – egymásnak —, vagyis magától előáll a színház a színházban helyzet. Közben Carsen azzal idegesíti a nézőt, hogy egy acél- és téglafallal határolt szobába helyezi el Scarpiát, akinek mindehhez a környezethez antik bútorai vannak, mi több: gyertyája! A falnál pedig festmény, melyet reflektorok(!) világítanak meg. A festmény vélhetően Toscát akarja ábrázolni, de legalábbis egy nőt, és az egész arra lesz jó, hogy Scarpia dühében összekaszabolja a képet, így utána eldobhatja a kést, amivel Tosca később leszúrja. Cavaradossi pedig felboríthatja az egész képkeretet a Vittoria! alatt, hogy így ágyazzon meg a furcsa párnak. Mert lesz még fekvés is, csak nem úgy, ahogy a rendőrfőnök úr elképzelte. Újabb fricska: Scarpia úgy hal meg, hogy Tosca lovaglóülésben tartózkodik rajta – életében sosem jutott idáig a nővel, ekkor meg már nem élvezheti…

Ám mielőtt a főgonosz meghal, igazán élvezetes macska–egér-játéknak lehetünk tanúi. Ilyenkor örülhetünk annak, hogy a kamera nagyon közelről mutat mindent. Például Thomas Hampsont. Elképesztően árnyalt és precízen kidolgozott, amit ebben a felvonásban művel, és nem kizárólag színészetre gondolok, sőt: elsősorban a vokális teljesítményre értem. Minden frázishoz van külön hangsúlya, egészen szélsőséges indulatokat, hangulatváltozásokat jelenít meg, nemcsak mimikában, hanem hangban is. Lehet azon vitatkozni, hogy élőben elég átütő-e a hang ehhez a szerephez, de ezen vitatkozzanak, akik élőben hallgatják, a lemezen minket nem különösebben érdekel. A hangszépség megint ízlés dolga, de magam hajlok arra, hogy ha Scarpia nem a legszebb hang, nem olyan nagy baj. Viszont az alakítás egésze olyan erős, hogy tulajdonképpen miatta (is) érdemes megnézni a felvételt.
Egyik legemlékezetesebb pillanata, amikor Tosca imája alatt mutatja a kamera: nézi a nőt, és az van az arcára írva, hogy semmit nem ért ebből az egészből, emocionálisan annyira fejletlen ez a Scarpia, hogy nem tud mit kezdeni az őszinte érzelmekkel. Jobb nem jut eszébe: gúnyosan megtapsolja Toscát, amikor befejezte.

Emily Magee Toscája ambivalens, mintha nem tudná eldönteni, hogy díva vagy hétköznapi nő akar lenni – miközben a rendező az, aki nem akarja eldönteni, vagyis azzal idegesíti a nézőt, hogy nem árulja el, milyennek akarja ezt a Toscát. Kizárt, hogy egy Carsen ne tudná például lenyesegetni az operaénekesi manírokat az énekesnőről – ha akarná. De a két duett megoldása – utólag persze – világossá teszi, hogy nem volt rendezői törekvés arra nézve, hogy más legyen, mint a megszokott. Valójában fokozatosan jutunk el a harmadik felvonás végi csattanóig, csak még nem tudjuk, hogy csattanni fog, ezért a rendezőre haragszunk az olyan megoldásokért, mint hogy Tosca nem ugrik le sehonnan, hanem szépen kisétál egy fénykörből, majd lekapcsolják a villanyt. Itt jön a plusz csavar, amit most azért sem fogok lelőni: tessék megnézni. Annyit azonban elárulok: teljesen más megvilágításba helyezi – visszamenőleg – az egész előadást.
Kapott hát egy fricskát az operakedvelő is, aki azt hitte, neki a Toscáról már nem mondhatnak újat.

Amint megbékélünk Tosca jelenlegi figurájával, tudjuk értékelni Emily Magee perfekt éneklését, de szeretni nem igazán – és ez már a dolog szubjektív része. Nincs vele semmi baj, csak éppen semmi kiemelkedőt sem tudunk a számlájára írni.
Jonas Kaufmann feltehetően az egyik, aki miatt leveszik a DVD-t a polcról (a másik meg talán Hampson), és nem is okoz csalódást, még ha a Bondy-féle előadásban (nem New Yorkban, hanem Münchenben, de szintén Mattilával) jobban igénybe vették is színészi képességeit. Énekkultúráját dicsérni már felesleges szószaporításnak tűnik: mondjuk, hogy a szokott erényeket tapasztaljuk ezúttal is, és ha valamit ki kell emelni, hallgassák meg a Levélária indítását: valahogy így kell felépíteni egy áriát ahhoz, hogy a „L’ora è fuggita e muoio disperato!” tényleg átütő lehessen.

A Zürichi Operaház Zenekarát Paolo Carignani vezényli – a tapsrend tanúsága szerint élőben nagy sikerrel, a DVD-n pedig a hangmérnöknek hála (vagy ki tudja?) mindent és mindenkit hallhatunk végig; kellemes élmény ez az élőben gyakran túlvezérelt zenekari hangzások után. Az magától értetődő, hogy Európa egyik első operaháza csak kvalitásos felvételt ad ki a kezéből, így történt ezúttal is.

Puccini: Tosca
Emily Magee, Jonas Kaufmann, Thomas Hampson – ének
Vezényel: Paolo Carignani
Rendezte: Robert Carsen
A Zürichi Operaház Zenekara és Énekkara
Kiadja: Decca (2011)
Értékelés: 10/9

Hasonló bejegyzések