Gaetano Donizetti: Boleyn Anna – Metropolitan-közvetítés az Urániában, 2011. október 22. ÁDÁM TÜNDE kritikája
Ha feltesszük a kérdést, hogy minek köszönheti Donizetti Boleyn Annája az újabb és újabb reneszánszát, kézenfekvő a válasz: természetesen A DÍVÁNAK köszönheti. Most éppen Nyetrebkónak. Azelőtt meg Callasnak. Ebből az is következik, hogy az opera karakteres és izgalmas címszereplő nélkül aligha adható el. Vagy még vele sem.
Persze igazságtalan volna Donizettit okolni azért, hogy a jóformán cselekmény nélküli operája, melynek történelmi jellege folytán ráadásul kifutását is pontosan ismerjük, rendezői segédlet híján a színpadi minimumot sem éri el, miközben a végtelen hosszan daloló szereplők művészetét is jobban élveznénk a dobozos mozi-hangzás nélkül, otthon, a lemezjátszó mellett.
Marco Armiliato például nagyon lelkes, és mindent elkövet, hogy életet leheljen a partitúrába, ha már a színpadon csupán a méla unalom váltja a középszert. A kétszer másfél óra fészkelődés közben a néző arról győzködi magát, hogy nem tisztességes a zeneszerzők összehasonlítása, különösen, ha messziről sem kortársak. És mégis, minduntalan bevillan, hogy a hasonlóan valós történelmi személyekről szóló, ugyancsak szerelmi négyszöggel dolgozó Don Carlos egyetlen szobaképében lezajlik a Boleyn Anna teljes első felvonása. De a helyzet később rosszabbodik: a börtönben duettező Percy és Rochefort láttán, akik se nem rokonok, se nem barátok, mégis felváltva akarnak meghalni a másikért, ismét csak a Don Carlos villan be – Posa remekbe szabott búcsújával. Ezt nem szabad csinálni! – mondom magamnak –, de hát untatnak! Aztán már azt is gondolom, hogy maguk az énekesek is szívesebben lennének a Verdi-opus nekik rendelt szerepében, különösen Jekatyerina Gubanova, aki valószínűleg szép hangú mezzoszoprán, ez középfekvésben olykor hallható is, ám a felső regisztere elvékonyodik és kiélesedik, pechére Jane Seymour szerepét szinte végig ebben a fekvésben kell abszolválnia. Hát nem lenne jobb egy Eboli? Aztán itt van a szintén tehetséges Ildar Abdrazakov, aki Henrik szerepét unalomba fullasztja – énekel ő, ahogy csak tud, de könyörgöm: tényleg ennyire érdektelen figura lett volna VIII. Henrik? Stephen Costello pedig különösen rosszul járt: övé a színtelen-szagtalan tenorszerep: jó nehezeket énekel (egyébként elég meggyőzően), de senkit se érdekel, ő itt csak statiszta Anna és Henrik játszmájában. Még a legizgalmasabb karakter az apródé: Smeton nadrágszerepét Tamara Mumford alakítja, legalább egy jelenet erejéig érdekessé téve az előadást. A rendező aztán arra ítéli, hogy a szükségesnél jóval véresebben induljon a hóhéra elé.
Próbálom megérteni, mi volt David McVicar célja, amikor elvállalta, hogy színpadra állítja a „Tudor-trilógia” első darabját. Pont annyira nincs rá ötletem, amennyire neki sem volt két teljes felvonáson keresztül. Ez már a második találkozásom a rendezővel: ő vitte színre legutóbb A trubadúrt is a Metropolitanben, akkor légből kapott ötletekkel próbálta feldobni a tökéletesen érdektelen rendezését – és ahogyan akkor, most is az a végeredmény, hogy a szereplők lélektanával, kapcsolatával, egymáshoz fűződő viszonyával szemernyit sem törődött. Pedig egy dologban feltétlenül rokon ez a két opera: pergő cselekmény híján mindkettőt nehéz rendezni, ám a szereplők felől kibontva akár értékes és újszerű produkció is születhet. Születhetett volna, de a jelek szerint McVicar beérte annyival, hogy Anna Nyetrebko a címszerepben majd elviszi a darabot, elvégre nemcsak elénekelni képes a szólamot, hanem színészi tehetsége folytán a karaktert is emlékezetessé tudja tenni. Nyetrebko el is követ mindent, hogy kivívja csodálatunkat: pazarul énekel, sötét szopránja jól passzol a szomorú sorsú királynéhoz, aki azonban utolsó leheletéig védi az igazát. A belcantóban obligát őrülési jelenet közben már komolyan dühös vagyok: ezt az alakítást miért nem lehetett egy színvonalas rendezéssel megtámogatni?!? Ugyanis a címszereplő „önellátása” nem menti fel a rendezőt az aprómunka alól: hiába nagyszerű Nyetrebko Annája, ha az alakítás nem kerül egy szervezett egészbe – márpedig nem kerül, mert a többiek csak a kötelező minimumot hozzák: bejönnek, kimennek, ahogy írva vagyon nékik. Henrik például legelső megjelenésétől kezdve a legutolsó pillanatig egyfolytában mérgesen mászkál a színen, semmilyen más érzelmet nem tud mutatni. Seymour és Percy állandóan szomorú arcot vágnak, kivételként csak Smeton hoz valami színt a darabba a szerelmes ifjú figurájával.
Mindez a ténfergés kevés, ám merőben felesleges díszlet között zajlik. Vannak falak, ajtókkal: ki-be lehet járni rajtuk, esetleg szobákat képzelni a fal két oldalára. Van várkapu, mondjuk a Toweré. A szobákba arra rendelt udvarhölgyek betolnak egy-egy ágyat, ám ezeket egyik szereplő sem használja semmire. A vadászathoz belógatnak pár fatörzs-szerű oszlopot: erdőben vagyunk. Jön két élő kutya is, és maradnak a bitang hosszú, kórustablóval sűrített jelenet végéig, szegények… (Kisgyerek most nincs, pedig a hollywoodi forgatókönyv szerint kellene.)
A HD-nek hála, aprólékosan megcsodálhatjuk a korhű jelmezeket, Annának mindahány ruháját, és ha már ott vagyunk: Renée Flemingét is, a szünetben. A viccet félretéve: nem egyszerűen rossz rendezést produkált McVicar, annál nagyobb bűntényt követett el. Tudjuk, hogy a belcanto-operák (na jó: az operák) nem kimondottan a kiváló szövegkönyvekről híresek, és nem is vádolhatjuk őket tökéletes dramaturgiával. Ámde ott van mellé a zene, és lévén az opera színpadi műfaj, a kettő együtt már eredményezhet valami nagyszerűt. Ám esetünkben a rendező nem a darab értékeit próbálta fókuszba állítani, hanem egyenesen a gyengéit mutatta fel azáltal, hogy mindennemű gondolat nélkül látott munkához. Így a Donizetti-opera annak tűnik, aminek színpadra állítója szánta: apropó egy világsztár felléptetésére. Semmi több.
Pedig nem igaz, hogy nincs lehetőség a darabban. Eleve ott van Henrik figurája, akiből most csak annyit láttunk, hogy állandóan haragszik – no de mi oka van rá? Szerette Annát, elvette, felforgatta miatta nemcsak a saját életét, de egész Angliát is, szakított a pápával egy nő miatt – aki érdekből ment hozzá, és már akkor is mást szeretett. Ugye, nincs is olyan messze ettől az a Fülöp király? Boleyn Anna, aki hibázott, és megbűnhődik érte: mit érez, mit gondol, mi játszódik le benne? És Percy vajon nem Don Carlos módjára epekedik-e a nő után, akit neki ígértek, de más felesége lett? Jane Seymour miként éli meg azt a helyzetet, hogy barátnőjének férjébe szeret bele? Történelem ide vagy oda, ezek hús-vér emberek, legalábbis a színpadon annak kellene lenniük, és akkor valóban elvégezte volna a feladatát a rendező.
Így nem marad más emlékünk az előadásról, mint hogy az angol történelem nagyjai vonultak fel a színen, sokat énekeltek, többen meghaltak, és Boleyn Annára is várt a hóhér, csak előtte még az aktuális díva, Anna Nyetrebko igazán nagyot énekelt.
Fotók: Ken Howard / Metropolitan Opera