Tömegek zenei nevelője

2011. október 5.

40 éve hunyt el Komor Vilmos – BÓKA GÁBOR írása

Komor Vilmos

Komor Vilmos

Az Andrássy út és a Bajcsy-Zsilinszky út sarkán lévő bérpalota falán tábla őrzi a hajdan itt élt Kossuth-díjas művész emlékét. Méltatlan, hogy nyaranta a hajdani antikvárium helyén nyílt kávézó napernyői eltakarják a járókelők szeme elől Komor Vilmos nevét – ám ez a szomorú tény mintha arra figyelmeztetne minket: napjainkban a kelleténél jóval kevesebb szó esik a magyar zeneéletet fél évszázadon át meghatározó előadóművészről.

„Az Állami Operaház karmestere” – olvashatjuk a feliraton, ám életrajzának ismerői tudják: hosszú út vezetett az egykori lakástól alig pár lépésnyire lévő Andrássy úti palotáig. A második világháború előtti hivatalos zeneélet és az azt irányító hatalmasságok nem kértek a számukra túl tehetséges és túl sokoldalú művészből: az Operaház Zenekarának brácsásaként, majd a Filharmóniai Társaság Zenekarát titkárként és karmesterként egyaránt szolgáló művészt 1928-ban, nyolcéves szolgálat után rövid úton elbocsájtják – az akkor elnök-karnagyot, Dohnányi Ernőt aligha e tette miatt tartjuk számon nagyjaink panteonjában.

Komor Vilmos azonban nem omlik össze: ha az állami intézmény elzárkózik előle, magánintézményekben teremti meg egzisztenciáját. 1928-tól az akkor fénykorát élő Városi Színház karmestere lesz. Nem kis kihívás olyasvalaki számára, aki ezt megelőzően alig vezényelt operát – de Komor sosem futamodott meg a hasonló helyzetektől: élete első operadirigálásának tárgya sem kisebb jelentőségű mű volt, mint a Lohengrin – próba nélkül, a bécsi Volksoperben! Csak természetes, hogy a Városiban is kiválóan boldogul, és nemcsak a maga betanította premierekkel arat nagy sikert, de az ekkortájt fellépő sztárénekesek kísérőjeként is. A maestróról szóló könyv lapjain élvezettel olvashatjuk azokat a feljegyzéseket, melyekben a karmester maga gyűjti össze emlékeit azon a világnagyságokról, akik pálcája alatt énekeltek Budapesten – a teljesség igénye nélkül csupán Beniamino Giglit, Giacomo Lauri-Volpit, Fjodor Saljapint említsük itt meg, vagy az itthon vendégként fellépő Alpár Gitta és Németh Mária nevét. De Komor Vilmos áll a pulpituson a magyar operatörténet második leghíresebb bukásának estéjén is (hisz az elsőség vitathatatlanul Carusóé): ő dirigálja azt a Rigolettót, melyben Amelita Galli-Curci – pestiesen szólva – megbukik, mint Galli-Curci.

KomorV16

A Városi Színház csődje után újabb váltásra kényszerül Komor Vilmos. Alkalmilag szerveződő vidéki operatársulatoknál vállal feladatokat, s emellett operetteket vezényel különböző budapesti színházakban. Az igényes könnyűzenét is hozzáértéssel megszólaltató karmester repertoárján a tiszavirág életű művek mellett két örökbecsű darab is található: ő vezényli Fényes Szabolcs Mayájának ősbemutatóját és Ábrahám Pál Bál a Savoyban című operettjének magyarországi bemutatóját. Az operettvezénylést olyannyira nem tekinti rangon aluli tevékenységnek, hogy tervezett, ám végleges formában el nem készült, a karmesteri munkáról szóló könyvében önálló fejezet foglalkozik vele.

KomorV16

Színházi munkái mellett elismert koncertkarmester: a Filharmóniai Társaság Zenekara mellett már a húszas években dirigálja a maga vezette, operaházi tagokból alakult Budapesti Kamarazenekart, mellyel egészen a háború kitöréséig rendszeresen fellép. Nem csak a bejáratott helyszíneken játszanak: Komor Vilmos vezeti be a köztudatba az Állatkertet mint koncerthelyszínt – s csakhamar valóságos ünnepi játékok színhelyévé válik a népszerű pihenőhely, olyannyira, hogy a háború után a sorozat immáron állami felügyelet alatt is folytatódik. Úttörő munkát végez kortárs magyar művek rendszeres bemutatásával: ezek között éppúgy találhatók mára méltán vagy méltatlanul elfelejtett alkotások, mint korszakos remekművek – például Bartók Béla Falun-ciklusának zenekari változata, melynek előadásáért a zeneszerző baráti hangvételű levélben mondott köszönetet a dirigensnek. De nem csak a jelen irányába tágította az együttes a budapesti koncertrepertoárt: műsoraikon rendszeresen szerepelnek barokk és klasszikus művek – ez ekkortájt korántsem magától értetődő. Zenekar és karmestere népszerűségére mi sem jellemzőbb, mint hogy a Magyar Rádióban és a hanglemezstúdiókban is gyakori vendégek. Néhány 1929-ben rögzített felvétel azt bizonyítja: Komor Vilmos már ekkor jelentős Erkel-interpretátor volt – ebbéli működése azonban a háború után bontakozott ki igazán.

a Budapesti Kamarazenekar 1927-ben

a Budapesti Kamarazenekar 1927-ben

KomorV10Fordulatokban gazdag élete volt – mondhatnánk zsurnalisztafordulattal, ha e semmitmondó kifejezés nem méltatlan szenvedések sorát rejtené. Az első évtizedekben ellenszélben is példátlanul sikeres karriert befutott művészt a harmincas évek végétől adminisztratíve is megbélyegzik: zsidó származása miatt éveken át csak az OMIKE művészakció keretében léphet fel. Az afféle gettószínházként létrejött kezdeményezésnek teljhatalmú zenei vezetője lesz: nagyrészt neki köszönhető, hogy az operajátszásra teljesen alkalmatlan Goldmark-teremben, ellenséges körülmények között színvonalasabbnál színvonalasabb előadások születnek. Nemcsak karmesterként, de szervezőként, sőt olykor az egymással haragban álló művészek békítőjeként is sokat tesz a társulatért; s nem ritka az sem, hogy saját lakását ajánlja fel próbateremként az ilyesfajta helyiségekben nem bővelkedő színháznak.

A nyilas korszakot csak nagy szerencsével túlélő karmester 1945 tavaszán végre elfoglalhatja az őt már régóta megillető helyet az Operaház karmestereinek sorában: először a háromtagú direktórium bíz rá előadásokat vendégként, de az 1946-tól igazgató Tóth Aladár komolyabban is számol az általa már kritikus korában is nagyra becsült, a „tömegek fáradhatatlan zenei nevelőjé”-nek nevezett művésszel. Egészen 1971-ben bekövetkezett haláláig aktív tagja marad a Magyar Állami Operaháznak: széles repertoárján egyaránt megtalálhatók Verdi és Wagner művei (hetvenötödik születésnapján a Trisztán és Izoldát vezényli, amit nem sokkal korábban beugrással dirigált először) – az utókor számára azonban, elsősorban a fennmaradt hangfelvételek miatt, mégis az Erkel-művek előadása kapcsán ötlik fel elsőként Komor Vilmos neve. Valóban: felújításokon is, a stúdiókban is többször vezényli a Hunyadi Lászlót és a Bánk bánt – s a mai hallgató csodálattal veszi tudomásul, hogy e felmérhetetlen színházi rutinnal bíró karmestert a stúdió steril körülményei egyáltalán nem akadályozták abban, hogy élő közeget teremtsen maga körül. E Hunyadi- és Bánk-előadásokat hallgatva szinte elfelejtjük, hogy összemontírozott, részletekben felvett anyagot hallunk: minden hang, minden megszólalás az élő produkciók levegőjét árasztja.

Bánk bán, 1962. – I. felvonás

Bánk bán, 1962. – II. felvonás

Bánk bán, 1962. – III. felvonás 

Rosztropoviccsal

Rosztropoviccsal

A vonzó művészi portré, a sikerekben és megpróbáltatásokban egyaránt gazdag életút mellett éppily megnyerő Komor Vilmos visszaemlékezésekből kibontakozó embersége. Fiatalemberként önként vállalta a frontszolgálatot az első világháborúban, mondván: ha ő elesik, édesanyjának még marad három fia – de ki marad azoknak, akik egy szem fiúgyermeket nevelnek? Ez a fiatalkori cselekedete mintegy mottója a későbbieknek: méltósággal viselte a megalázást, a kirekesztő törvények előtt ellene indított sajtókampányt – de a későn jött nemzetközi elismertség (az NDK-ban jószerivel népszerűbb volt, mint idehaza) és a pálya vége felé elnyert hivatalos állami elismerések sem csorbították szerénységét és másokkal szembeni segítőkészségét. Mert segítséget ritkán kért, de annál többször adott: mint lánya visszaemlékezéseiből kiderül, olykor békebíró, avagy szakavatott pszichológus módjára békített össze házaspárokat; s egy ízben még azt is sikerült elérnie, hogy maga Székely Mihály vegye át Fiesco szerepét egy fiatal basszistával. Ehhez kikezdhetetlen szakmai tekintélye mellett meggyőzőképességére is nagy szükség volt.

A negyven éve elhunyt maestro átfogó portréját lánya, Komor Ágnes írta meg életrajzi kötetében. Szellemi hagyatékának ápolását és a zenei nevelés terén elért eredményeinek őrzését a Komor Vilmos Baráti Kör tűzte ki céljául.

Köszönetet mondunk Komor Ágnesnek a képanyagért és a cikk elkészítéséhez nyújtott segítségéért.