Tokody Ilona születésnapjára

2013. április 30.

– Személyes élményeink – VÉTEK GÁBOR, ÁDÁM TÜNDE, JÁNOSI ILDIKÓ, FÜLÖP KÁROLY

Mimi szerepében

Az örök Mimi

A napokban születésnaposként köszöntött és a Magyar Állami Operaház Mesterművészévé avatott Tokody Ilona személyében olyan énekest ünnepelhetünk, akinek neve joggal említhető a magyar operakultúrának nemzetközi hírnevet szerző legnagyobbjaink között. A művésznővel kapcsolatos személyes élményeim felidézéséhez főként az élő előadásokon látott emblematikus szerepformálásait kell sorra vennem. Elsőként is az Operaház színpadán a közelmúltig nagy sikerrel megformált Mimi-alakítását említeném Puccini Bohémélet c. operájából. E szerepében megejtő hangszépségével és eredendő színpadi bájával tűnt ki leginkább, híven ábrázolva a figura sebezhető érzékenységét. Az olasz operarepertoárban nyújtott alakításai közül máig ható élményként gondolok vissza Verdi Aida, Otello, Don Carlos és A végzet hatalma, valamint Puccini Manon Lescaut c. operáiban megformált főszerepeire, ahol csúcsregiszterének Renata Tebaldihoz mérhető angyali csillogása, középhangjának Renata Scottóra emlékeztető drámai töménysége tette az adott szerepek ideális megformálójává.

A művésznő hagyományos olasz operarepertoárján túlmutató, de annál jelentősebb interpretációjaként tekintem Tatjána-alakítását Operaházunk 1984. évi Anyegin-felújításán, ahol a szláv bensőségességgel gazdagított méltóság volt a produkció legjellemzőbb vonása. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy tanúja voltam, amikor a művésznő  egyik legnagyobb nemzetközi sikert elért szerepében, Halévy A zsidónő c. operájának Racheljeként Budapesten is bemutatkozott, hangversenyszerű előadásban, hű képet adva a szerepre jellemző vívódó lélekgazdagságról, mely különösen az Il va venir áriában mutatkozott meg.

A végzet hatalma Leonórájaként Berlinben

A végzet hatalma Leonórájaként Berlinben

Tokody Ilona rajongói számára bőséges mennyiségben állnak rendelkezésre a művésznő alakításait megörökítő felvételek. Ezek közül elsőként Puccini Angelica nővér című operájának a Hungaroton által kiadott teljes felvételét említeném, amelyen a címszerepet alakítva a kolostor fegyelmezett ridegségében a halálban megváltást kereső figurát a legnagyobbakhoz mérhető színvonalon jeleníti meg, nemzetközi mércét állítva. Respighi A láng című operájának úgyszintén a Hungaroton kiadásában megjelent felvételén a  dús lírai hangszépség a figura transzcendens, mágikus vonásainak ábrázolójává válik. Teljes operafelvételei között tallózva feltétlenül említésre méltó, hogy Tokody Ilona jelentős szerepet töltött be  XX. századi magyar operák megörökítésében, példaként említhető Petrovics Emil Bűn és bűnhődés, valamint Balassa Sándor Az ajtón kívül című zenedrámájának teljes operafelvétele. Végül pedig a művésznő portrélemezén tallózva is szükségszerűen kiemelkedne Tokody Ilona művészetének legjellemzőbb vonásai. Ezek közé tartozik például A végzet hatalma Pace-áriájában a névadó áriakezdet oktávugrásának és crescendo-decrescendo dinamikájának plasztikus hangi megformálása, mintegy a művésznő előadáskultúráját szimbolizáló védjegyként. Verdi Don Carlosának zárófelvonásából a Tu che le vanità széles hangterjedelmű melódiájának architektonikus ékessége, Puccini A fecske című operájából énekelt részben pedig az ária impresszionisztikus áttetsző jellege nyer külön hangsúlyt a tündöklő hangi adottságok révén.

A fenti szemelvények számomra talán a legékesebb példaként illusztrálják operakultúránk egyik legjelentősebb alakjának művészetét, amelyhez fűződő élmények miatt személyes köszönet és tisztelet illeti Tokody Ilonát e jeles évfordulón.

Liúként Bándi Jánossal (Fotó: Mezey Béla)

Liúként Bándi Jánossal (Fotó: Mezey Béla)

* * *

Mimiként Kelen Péterrel

A Bohéméletben Kelen Péterrel (Fotó: Mezey Béla)

Az örök Mimi

Sok szerephez kötődnek Tokody Ilonával kapcsolatos emlékeim, de ha egy szerepében gondolok rá, az feltétlenül a Bohémélet hősnője, akinek alakjával pályája hosszú évtizedei alatt – azt hiszem, nem csak számomra – kapcsolódott össze a neve. Persze az idő önmagában kevés volna, hogy valaki ennyire emblematikus alakítójává váljon egy szerepnek, kellett ehhez mindaz a varázslat, melynek még tanúja lehettem éveken át – minden karácsonykor. Tokody Ilona és Kelen Péter: ők tudták a csodát. Hogy ezt miként lehetne kielemezni, nem tudom, megfogalmazni sem nagyon, de amikor ott ültünk a nézőtéren, éreztük.

Bár koromnál fogva a híres, 1987-es Aidáját nem hallottam, így is számtalan előadásban tapsolhattam neki az etióp királylány szerepében, csakúgy, mint Leonórájának A trubadúrban. A kicsi Liu is elbűvölt jó néhányszor, ám a máig legemlékezetesebb Turandot-előadás mégis az volt, ahol Lukács Gyöngyivel együtt mutatták meg, milyen, amikor Turandot és Liu nem csupán egymáshoz beszélnek, de párbeszédet is folytatnak. Kivételes pillanat volt – előtte-utána sem emlékszem ilyenre.

Desdemona az Otellóban (Fotó: Éder Vera)

Desdemona az Otellóban (Fotó: Éder Vera)

Nem maradhat ki Desdemona sem: tanúja voltam, amint a negyedik felvonás Fűzfadala ás Ave Mariája a legkritikusabb nézőt is levette a lábáról – nos, ez a varázslat, kérem szépen.

Eddig az élő előadásokkal kapcsolatos emlékeimet idéztem fel, de nem állhatom meg, hogy néhány rádiófelvétel erejéig ne térjek ki kedvenc Tokody-felvételeimre. Ezek nem a portrélemezről valók; akkoriban készülhettek, amikor még készültek rádiófelvételek operaénekesekkel…

A Mefistofele Margitja, a Parasztbecsület Santuzzája, Madelaine az André Chénier-ből és A pikk dáma Lizája szólal meg magyarul ezeken a részleteken, mely szerepek nem képezték a művész repertoárjának szerves részét (némelyik talán részét sem), épp ezért kivételes értékkel bírnak, hiszen egy-egy jelenet erejéig mégis hallhatjuk, hogyan bújik az adott karakter bőrébe – és épít fel néhány perc alatt egy egész alakítást.

Ha már varázslatot és csodát emlegettünk (melyek összefoglaló neve talán a nagybetűs Művészet), fel kell jegyeznünk, hogy Tokody Ilona azon művészek egyike (és nincsenek sokan), akik tudnak pusztán a hangjukkal mosolyogni, és ezt a kivételes adottságát bőven kamatoztatta pályája számos szerepében.

Először a leginkább hozzánőtt szerepét, Mimit emlegettük, most zárjuk egy másikkal, és nem is annyira magával a szereppel, inkább a híres áriával, amelyet kevesen énekeltek el annyiszor, mint a most születésnapját ünneplő művésznő.

 

* * *

Manon szerepében

Manon szerepében (Fotó: Mezey Béla)

Tokody Ilonát kislány koromban, 1972-ben, a tv által közvetített Kodály-énekversenyen hallottam-láttam először. (Bizony, akkor még nem megasztároknak drukkolt az ország, hanem a Röpülj páva, a Ki mit tud vagy a Kodály- és Erkel-énekverseny résztvevőinek.)  Nem operát, hanem népdalt énekelt, méghozzá A csitári hegyek alatt címűt, amelyet általa szerettem meg,  és azóta is az ő hangján cseng bennem. Őrá meg Sass Sylviára figyeltem fel, nekik drukkoltam, s nem hiába: nagy boldogságomra meg is nyerték a versenyt. Ilonának talán kicsit jobban szorítottam, mert annyira szívből és szeretettel dalolt, úgymond igazi „öröménekesként”.  S ez az örömből éneklés mindmáig művészetének egyik legjellemzőbb vonása: „Euforikus boldogság tölt el, amikor énekelek” – nyilatkozta lapunknak néhány éve.

A verseny után is igyekeztem figyelemmel kísérni a művésznő pályáját, s noha Operába nem járhattam még, mindig megnéztem, amikor a tv-ben szerepelt, mert kíváncsi voltam arra a kedves lányra, aki annyira elvarázsolt éneklésével. Minden róla szóló újságcikket és fényképet összegyűjtöttem, gimis koromban még dedikált fotót is kértem tőle, amit nagyon hamar elküldött nekem levélben – határtalan örömet szerezve rajongójának e gesztussal.

Az Operában (pontosabban az Erkel Színházban) 1981-ben láttam először Tokody Ilonát, méghozzá egyik meghatározó szerepében, Aidaként, egy nem mindennapi előadáson. Szerencsésnek mondhatom magam, mert aznap este vendégként Ilosfalvy Róbert énekelte Radamest. Verdi művét akkor élvezhettem élőben először, s bár alig értettem valamit a szövegből – Tokody és Ilosfalvy olaszul énekeltek, a többiek magyarul –, a zene és a két főszereplő elbűvölt.

Később 1987-ben, Plácido Domingo Erkel színházbeli vendégszereplése alkalmával láthattam újra Aidaként Tokodyt Ilonát, ekkor már világjáró magyar szopránként énekelt együtt a világsztár tenoristával – nem is először –, s Amnerisként egy másik világsztár, Jelena Obrazcova lépett fel. Világszínvonalú előadás volt, nekem legjobban mégis a mi Ilonánk-Aidánk tetszett. Tovább mélyült az alakítása, in floribus – hangjának teljében, kiváló legato- és pianokultúrával énekelt, drámaisággal és szenvedéllyel töltve meg az etióp királylány figuráját.

Az 1987-es, híres Aidában Jelena Obrazcovával, Placido Domingóval, Lukács Ervinnel, Sólyom-Nagy Sándorral és Mikó Andrással

Az 1987-es budapesti Aidában Sólyom-Nagy Sándorral, Lukács Ervinnel, Jelena Obrazcovával, Placido Domingóval, Begányi Ferenccel és Mikó Andrással

Az Aidán kívül még négy szerepben Tokody Ilona számomra az etalon: a Bohémélet Mimijeként, a Turandot Liujaként, az Otello Desdemonájaként és A végzet hatalma Leonórájaként – e szerepekkel összeforrott a neve, s a művésznő maga is ezeket a hősnőket szerette a legjobban. Sok éven át csodálhattam Mimijét, legtöbbször Kelen Péter partnereként. Karácsonyi Bohéméletet nem láttam velük, de legendás párosuk a hétköznapi előadásokból is ünnepit varázsolt. Eszményi partnerek voltak a Don Carlosban, a Manonban és A végzet hatalmában is, legszebb emlékeim közé tartoznak ezek az előadások kettőjükkel.

A trubadúr Leonórájaként (Fotó: Mezey Béla)

A trubadúr Leonórájaként (Fotó: Mezey Béla)

Tokody Ilona Puccini- és Verdi-énekesnőként vált híressé, de más komponisták műveiben is maradandót nyújtott: eszményi Tatjána, Micaela, Antónia és Szonja (Petrovics: Bűn és bűnhődés) is volt.

Szinte minden szerepét a líraiság és drámaiság hatotta át, sugárzó egyénisége és atmoszférateremtő képessége, valamint a lényéből áradó kedvessége révén elvarázsolta a közönséget.

A sok tragikus hősnő mellett két vígoperában megcsillogtathatta komikai vénáját is: a Così Fiordiligijeként és a Falstaff Alicéjeként – utóbbit itthon csak a Zenés TV Színház produkciójában énekelte, de külföldön több helyütt is eljátszotta a szerepet.

Oratórium- és dalénekesként is jelentős a munkássága, a népdaléneklést pedig a mai napig sem hagyta abba. Szinte mindent elért, amit ezen a pályán csak lehet. Számos díja, köztük a néhány napja átvett Mesterművész cím is igazolja Tokody Ilona kivételes tehetségét, művészetének operatörténeti jelentőségét.

„Manapság a hullócsillagok korát éljük. Én szeretnék megmaradni állócsillagnak” – nyilatkozta néhány éve.

Állócsillag maradt. Aki fényesen ragyogva, örökké tündököl.

 * * *

Kelen Péterrel a Don Carlosban (Fotó: Mezey Béla)

Kelen Péterrel a Don Carlosban (Fotó: Mezey Béla)

Tokody Ilona az Operaház értékteremtő művészei közé tartozik, valamennyi aranykor nagy énekesei közül is az egyik legfényesebben ragyogó ékkő. Kivételes művészetével már kezdő operalátogatóként volt szerencsém megismerkedni; a műfaj, az Operaház, az egyes darabok megismerésével nagyjából egy időben. A mából visszatekintve a hálán túl a különleges tisztelet hangján is szólok róla: a nyolcvanas években, sikerei csúcsán világjáró művészként az itthoni közönség is rendszeresen láthatta-hallhatta. Maga is fontosnak tartotta, hogy a hazai rajongók is találkozhassanak vele időről időre. Ahogy Tokody Ilona fogalmazta: mindig ünnepnek tekintette a karácsonyi Bohéméleteket Kelen Péterrel az Operaház színpadán. Kiemelte, hogy bár ritkák ezek az alkalmak, de épp ezért különleges ünnepek.

Először a régi Álarcosbálban, majd a Falstaff-film Alice Fordjaként láttam Tokody Ilonát a nyolcvanas évek második felében. Hamarosan a Don Carlos következett, többször is; hatalmas előadások voltak az Erkelben Polgár Lászlóval, Kelen Péterrel, Begányi Ferenccel – a legendás csapattal. Amikor később az Opera elővette a több mint harminc éves produkciót, sokan fanyalogtak: múzeum. Ma már tudom: akkor utoljára, retro módon újjászületett a csoda, a nyolcvanas évek világklasszis csapata újra összefogott, hogy a magamfajta nosztalgiázó nézőt visszavarázsolja az azóta már pótolhatatlanul eltűnt virágkorba, s az akkori új közönséget is elkápráztassa hosszú évekre megteremtve a maguk etalonját. Ma már Kelen, Miller, Pánczél, Polgár nem látható az Operában. S ha ünneprontás is, leírom: Tokody sem. Pedig hiszem, hogy vannak még művészetének kiaknázható kincsei.

Koncerten José Carrerasszal

Koncerten José Carrerasszal

Tokody Ilona bejárta a világot. A legnagyobb operaházakban lépett fel, partnere volt a legendás tenoroknak. Sokaknak kevesebb is elég, hogy elszálljanak… Tokody azonban megmaradt szerénynek, a közönségével mindig kedves egyszerű világnagyságnak. Személyes találkozásom vele is ezt igazolja. Iskolai diákcsoporttal jártunk az 1997-es Turandot főpróbáján. A gyerekek persze előadás után megrohamozták az átjárót a színpad felé. Ők gátlástalanul, én távolságtartó izgalommal léptem át a bűvös ajtót… A gyerekek aztán megtalálták Tokody Ilonát is; persze gratuláltak, s közölték a művésznővel – noha nem tudták, ki is ő pontosan –, hogy ő tetszett legjobban a darabban. Hát, gyerekek… Erre Tokody rendkívül kedvesen, szerény csendes hangon tette hozzá: „Igen, mert én (Liu) képviselem a darabban az őszinte szeretetet, az önzetlen ragaszkodást, az önfeláldozást a másik boldogságának érdekében”. Semmi póz, semmi tetszelgés a sikerben; csak mosolygás és az autogramok végtelen osztogatása… Én is kértem. Életemben művésztől akkor, először. Naná, hogy ma is megvan még!

A közönség szívében Isten éltesse sokáig Manont, Mimit, Desdemonát, Erzsébetet; az örök Trubadúr– és Végzet-Leonórát! Boldog születésnapot, Tokody Ilona!

Fotók: Operaház, Archívum – Mezey Béla, illetve a művésznő magángyűjteményéből

Hasonló bejegyzések