Tíz év

Hetek óta készülök erre a cikkre. Milyen legyen? Miről szóljon? Az elmúlt tíz év összefoglalása? Számvetés? Múltidézés? Helye van a nagy szavaknak, vagy legyintsünk: ez is elmúlt? – ÁDÁM TÜNDE születésnapi írása

OV_10_torta_cikkbeAkárhogy is, bizony eltelt tíz év. Visszatekintve többnek is tűnik, mint amennyinek közben éreztük. És ez a tíz év nemcsak az újság életében mérföldkő, eltelt pontosan ennyi a mi életünkből is. Tán bölcsebbek lettünk, ki tudja? Ifjú szerzőink nagyjából annyi idősek most, mint mi voltunk, amikor annak idején elkezdtük. Azóta sokan csatlakoztak, és szerencsére mindenki megvan még, aki a kezdetekkor velünk volt. Gondoltuk akkor, hogy lesz ebben tíz év? Dehogy. Igazából annyira nem volt terv mögötte, hogy nehéz elhinni, hogy eljuthattunk idáig. Hűséges Olvasóink még emlékezhetnek a kezdeti – és utána még sokáig – fapados külcsínre – de voltaképpen jobb is, ha nem emlékeznek… Inkább a három évvel ezelőtti átalakulást idézzük fel, akkor kapott az Opera-Világ történetében először vállalható külalakot. Ezért is fontos nekünk, és köszönjük, hogy Olvasóink kitartottak mellettünk, és a tartalmat fontosabbnak tartották a formánál. Merem remélni, hogy ez ma is így van; nem véletlenül fektetünk olyan nagy hangsúlyt az új szerzők kiválasztására. Érthetően szűk a keresztmetszet, hiszen mindig olyan fiatalokat keresünk, akik a műfaj iránt elkötelezettek, ugyanakkor írói vénának sincsenek híján. A feladat nem könnyű, de nem is lehetetlen: több sikeres kritikusi bemutatkozásnak lehettünk tanúi az elmúlt években az Opera-Világ hasábjain. Mi több: nem is egy újságírói karrier indult tőlünk – erre joggal lehetünk büszkék.

Annak idején mondogatták nekem, hogy már az újság neve erősen beszűkíti a témákat, és így nem lesz elég terepünk. Ezzel akkor sem értettem egyet, de azóta az élet is igazolt: az induláskor, de azóta is az egyetlen deklaráltan operával foglalkozó lap voltunk-vagyunk, és nem csupán hiányt pótolunk, hanem már a megnövekedett szerkesztőségi létszámmal sem tudjuk mindig lefedni a teljes kínálatot. Nem panaszkodunk persze: öröm, hogy a hazai zenei élet újabb játszóhelyekkel bővült (például visszakaptuk az Erkel Színházat), emellett az Internet és a mozik forradalmasították az operanézést-hallgatást: ma már akár a moziból, akár a fotelből bárki élvezheti a világ számos operaházának produkcióit. Ez a fajta túlkínálat egyértelműen a műfaj javát szolgálja: a tájékozottabb néző egyre magasabb elvárásokkal látogat az előadásokra, ami hosszú távon a jobb minőség felé vezet.

Hazugság volna azt állítani, hogy mindig könnyű volt, hogy a lelkesedés sosem hagy(ott) alább. Hogy most, tíz év után még itt vagyunk, annak legalább két oka van. Az egyik, hogy szerencsére mindig van a csapatban olyan, aki továbblendíti a szekeret, ha a többiekből éppen elfogyott a lelkesedés vagy a hit. A másik ugyanilyen fontos elem az olvasói visszajelzés: a tudat, hogy van kinek, van miért. Nagy titkot nem árulok el azzal, hogy az egészet elszántság, tenni akarás és a műfaj szeretete működteti. Munka mellett, alvás helyett, belső indíttatásból. Nem panaszkodás következik, inkább magyarázat, hiszen a pénztelenség nagy fegyvertény, megadja az önállóság, függetlenség luxusát. Mai világunkban nagy dolog ez – és ha személy szerint is büszke lehetek valamire, az a cenzúra teljes hiánya. Minden szerzőnk minden gondolata a sajátja, a szerkesztői feladatok a szövegek stilizálásán túl sosem terjednek.

Persze csupán a szövegekből még nem lesz újság: fotósaink áldozatos munkája nélkül szó szerint „képtelenek” volnánk, ahogyan az informatikai háttér híján működésképtelenek, és a grafika nélkül még egy logót sem tehetnénk ki sehová. A hétköznapokban talán nem ők vannak szem előtt, ám mikor, ha nem az évforduló alkalmából mondjunk nekik újra és újra köszönetet?

Konkrét cikkeket talán nem érdemes kiemelni – de sok fontos interjú készült ebben az évtizedben; büszkék lehetünk az egyes premiereket több oldalról körüljáró, több szerzőtől született kritikákra; vagy éppen a repertoárszemlék meghonosítására, hiszen nem csupán egy premier lehet jelentős előadás, és a hétköznapok produkciói éppúgy fokmérői egy színház működésének.

Szeretném hinni, hogy a Kismesterek Szemléjével hagyományt teremtettünk, de legalábbis felhívtuk a figyelmet mindazokra, akik nem főszerepben teljesítenek kiválóan.

Földrajzi és műfaji értelemben is folyton tágítottuk (tágítjuk) határainkat. Hisszük, hogy nem csak Budapesten van (opera)élet, így hazai nagyvárosok produkcióit is igyekszünk nyomon követni, és ha módunkban áll, külföldi recenziókkal is szolgálunk. Az opera sem szigorúan opera: több ízben kikacsintottunk az operett felé, és a dalirodalom sem esik az érdeklődési körünkön kívül.

Az ünnepi alkalom jegyében olyan cikkeket kértünk a kollégáktól, amelyekben nekik kedves témákról írnak. Ha már feldobtuk a labdát, én is egy személyes gondolattal zárnám. A kedvenc operára vonatkozó kérdést leginkább hárítani lehet: aki fanatikus, annál ez úgyis folyton változik. Mondjuk, hogy egyik nagyon kedves operám A nürnbergi mesterdalnokok. Nem lehet megunni, mindig találni benne egy újabb részletet, ami nagyon aktuálissá teszi. A harmadik felvonásban Sachs az évek múlásáról beszél Walthernek; arról, hogy miképpen lehet fenntartani az idő múlásával egy párkapcsolatot, vagy esetükben a versírásra való hajlandóságot és képességet. Hogy a tűz, ami fiatalon hajtja az embert, és segíti – voltaképpen bármiben –, hogyan őrizhető meg – vagy egyáltalán megőrizhető-e? A legfontosabb és legpontosabb kérdés, amit valaha feltettek az embernek.

Az Operaház legutóbb 2006-ban, éppen tíz évvel ezelőtt mutatta be a Mesterdalnokokat. Eltelt tíz év, mi még itt vagyunk. Tudom-e a választ a kérdésre? Térjünk vissza rá tíz év múlva.