Tiszavirág

2014. augusztus 8.

100 éve született Fricsay Ferenc. BÓKA GÁBOR írása

Fricsay Ferenc

Fricsay Ferenc

Tiszavirág. Kétszeresen is illik e jelző az augusztus 9-én száz esztendeje született világhírű magyar karmesterre, Fricsay Ferencre. Egyrészt utal arra, hogy pályafutásának két hosszabb szakasza közül az egyik Szeged városához kötődik; bár budapesti születésű volt, a helyi katonazenekar, a Filharmonikusok, majd a Nemzeti Színház operaelőadásainak vezetőjeként mindörökre letette névjegyét a Tisza-parton – a zenekultúrájára oly büszke város joggal vallhatja magáénak Fricsayt. Másrészt utal fájdalmasan rövid életpályájára: alig negyvenkilenc évesen, 1963-ban vitte el a gyilkos betegség – karmesterek számára ez még bőven a végső művészi kiteljesedés előtti kornak számít. Ennek ellenére Fricsay karmesteri életműve gazdag és magasrendű; ezt hangzó dokumentumok sora bizonyítja, melyek mind a mai napig megkérdőjelezhetetlen tájékozódási pontként szolgálnak az immáron áttekinthetetlenné vált felvételdömpingben.

Az ifjú Fricsay tehetségének kibontakozásához két döntő tényező járult hozzá. Az egyik zeneakadémiai tanárainak névsora: Bartók Béla, Kodály Zoltán, Dohnányi Ernő neve önmagáért beszél. A másik, talán kevésbé ismert tény, hogy zenészcsaládba született: édesapja, a cseh-morva származású Fricsay Richárd a Magyar Honvédség elismert katonakarmestere volt. Ha máshonnan nem, hát Lehár Ferenc életrajzaiból tudhatjuk, hogy ez a tisztség mennyivel többet jelentett a Monarchia idején, mint manapság: nem pusztán a szó klasszikus értelmében vett katonazenéért volt felelős, esetleg néha térzenék szolgáltatásáért, hanem olykor egy egész település vagy tágabb körzet zenei életének megszervezéséért. Fricsay Richárd pályafutása során többek között a budapesti Angolparkban (a nemrég megszűnt Vidámpark elődjében) is rendszeresen koncertezett együttesével, de szolgáltatott muzsikát némafilm-előadásokhoz, és gyakran szerepeltek a Magyar Rádióban is. Hanglemezfelvételek is készültek vele, a Hunyadi László nyitányának felvételéről mi is megemlékeztünk korábban. Ilyen háttér előtt nem csoda, hogy az 1914-ben született Ferenc is zenei pályára lépett, miként az sem, hogy a Zeneakadémia elvégzése után az operaházi ranglétra alsó, korrepetitori foka helyett apja nyomdokaiba lépve a vidéki mindenes pozícióját választotta inkább: 1933-tól egy évtizeden át újabb és újabb tisztségekben szervezte újjá Szeged zenei életét. „Amikor a Szegedi Filharmonikusokat átvettem, csak kétszázhatvan bérletesünk volt. Még ma is büszke vagyok arra, hogy tízévi szegedi működésem alatt számuk kétezerre nőtt. Az évente tizenkét hangversenyen olyan vendégkarnagyok is felléptek, mint Dobrowen, Mengelberg, és szólistaként Dohnányi, Thibaud, Cortot, Szigeti és hasonlók. Felejthetetlen emlékek fűznek Bartókhoz, akivel együtt léphettem föl néhányszor…” – nyilatkozta később erről az időszakról Fricsay. A húszas éveiben járó dirigens valódi sikereiről és elismertségéről nem is annyira a lelkes kritikák árulkodnak (bár Tóth Aladár szavai – „A diadalmasan előretörő komoly vidéki zenekultúra ifjú harcosa” – sokatmondóak), hanem az imént felsorolt vendégek névsora, akik tiszteletüket tették Szegeden a Fricsay-éra idején.

Fricsay Ferenc

Fricsay Ferenc

A vészkorszak során az addig felépített életmű összeomlani látszik: Fricsayt menesztik Szegedről, mivel a törvényi tiltás dacára zsidó származású muzsikusokat is alkalmaz. A Gestapo rövid időre őrizetbe is veszi, szabadulása után családjával – feleségével és három gyermekével – a fővárosba költözik. Itt éri a felszabadulás, mely új – igaz, később csak rövid, átmenetinek bizonyuló – korszakot nyit karrierjében: Budapest zenei intézményei két kézzel kapkodnak utána. A Székesfővárosi Zenekar élén ő dirigálja a háború utáni első szimfonikus koncertet: az együttesnek csakhamar vezető karmestere lesz, s ugyanakkor meghívást kap az Operaházba is, ahol 1949-ig növekvő számú külföldi fellépésével párhuzamosan egyre ritkábban ugyan, de folyamatosan dolgozik. A Márta, a Carmen és a Lammermoori Lucia előadásai közül talán az utóbbi a legfigyelemreméltóbb: a művet később több német színházban is műsorra tűzi, mindannyiszor bizonyságot téve róla, hogy Mozart és Bartók műveinek nagyszerű interpretátora a karmesteri szempontból sokszor lesajnált Donizetti-muzsikát sem veszi félvállról.

Király Sándor, Gyurkovics Mária, Palló Imre, és Fricsay Ferenc egy szegedi Rigoletto-előadás után

Király Sándor, Gyurkovics Mária, Palló Imre, és Fricsay Ferenc egy szegedi Rigoletto-előadás után

1947-ben egy bécsi vendégszereplés alkalmával éri Otto Klemperer felkérése, hogy a nyár folyamán legyen az asszisztense Gottfried von Einem Danton halála című operájának salzburgi ősbemutatóján. Mire azonban sor kerül a premierre, Fricsay már karmesterként lép be a Festspielhaus zenekari árkába a megbetegedett Klemperer helyett; a siker óriási, a külföld most már végérvényesen megtanulja a fiatal maestro nevét. S nem csak a Bécsi Állami Operaház kapuja nyílik meg előtte – ott már egy évvel korábban is vendégszerepelt, ezt követően a Dantont is bemutatja majd az év őszén –, de egyre-másra kapja a meghívásokat különböző német színházaktól és zenekaroktól. 1948-ban debütál a Berlini Állami Operaházban Verdi Don Carlosával: a hangfelvételen is rögzített, magával ragadó produkció szereplői közt olyan neveket találunk, mint Josef Greindl (II. Fülöp) és az egészen fiatal Dietrich Fischer-Dieskau – mindketten állandó szereplői lesznek Fricsay pár évvel későbbi legendás Mozart-lemezfelvételeinek. És ekkor mutatkozik be a RIAS-Symphonie-Orchester, vagyis „az amerikai szektor rádiójának” zenekara élén is; a később sűrűn nevet változtató együttessel haláláig dolgozott együtt, nem csak a rádió, de a televízió számára is rendszeres műsorokat szolgáltatva. Míg a sors engedte, nem csak a zenekari játék minőségében, de a média felhasználásában is méltó vetélytársa volt a Berlin másik nagy együttesét irányító Herbert von Karajannak.

Magyarországra 1949 után már nem tért vissza; ebben nem csak a fokozatos politikai változások játszhattak szerepek, de a budapesti lehetőségek ideiglenes szűkülése is. Otto Klemperer budapesti szerződtetésével rövid időre háttérbe szorult a fiatal magyar karmester-generáció: még a háború előtt kivívott biztos pozícióit őrző Ferencsik János fellépései is megritkultak (miközben a bécsiek megszaporodtak), Solti Györgyre pedig egyenesen nem tartott igényt az Operaház (sem 1945-ös hazatérésekor, de még 1948-as vendégszereplései után sem). Jogosnak tűnik tehát Fricsay választása, hogy a kényelmetlen otthoni pozícióharc helyett éljen mindazzal a lehetőséggel, amit az újjászerveződő nyugatnémet zenei élet nyújthatott számára. A rendszeres zenekari munka mellett operaházak sora várt Fricsayra – s miközben berlini együttesével egyre-másra hódította meg Európa zenei központjait, ami rövid időre még amerikai szerződést is eredményezett neki (1954-55-ben vezette a Houstoni Szimfonikusokat), emlékezetes operaprodukciók sora is fűződött a nevéhez. Továbbra is számítottak rá a Salzburgi Ünnepi Játékokon, méghozzá újabb ősbemutatókkal: 1948-ban a svájci Frank Martin Le Vin herbé, 1949-ben Carl Orff Antigoné című darabjait dirigálta. 1956-ban pedig elfogadta a müncheni Bajor Állami Operaház meghívását, és két évig főzeneigazgatóként vezette az együttest, olyan emlékezetes produkciókat létrehozva, mint az Otello, a Lammermoori Lucia, a Hovanscsina, Az álarcosbál, a Wozzeck, Honegger Dávid királya és A kékszakállú herceg vára.

Visszaemlékezésekből tudható, hogy Fricsay tevékenységét sok kritika érte ebben az időszakban, és a belső intrika sem kímélte, a két év összességében mégis sikeresnek mondható. A támadások legfőbb fegyvere a főzeneigazgató feltűnő tartózkodása Wagner operáitól: noha korábban Berlinben vezényelte már A walkürt, A bolygó hollandit pedig lemezre is vette, nyilatkozata szerint mégis úgy érezte, nem tudna eleget hozzátenni ezekhez a művekhez egy olyan színházban, ahol Hans Knappertsbusch is rendszeresen dolgozik. De hát lehet-e igazi tekintélye egy német főzeneigazgatónak Wagner-vezénylés nélkül? Nos, ha egyfelől Fricsay a támadások hatására végül távozott is müncheni pozíciójából, másfelől tevékenységével bebizonyította: lehet.

A müncheni időszak másik érdekessége, hogy itt került újra kapcsolatba a Magyar Állami Operaház művészeivel. Oláh Gusztávot az ő javaslatára hívták meg díszlettervezőként (utolsó munkája a Hovanscsina volt, ennek előkészítése közben érte a halál 1956 decemberében), Takács Paulát és Simándy Józsefet pedig hosszabb időre szerződtette a színház. A két művész közösen szerepelt Az álarcosbál Fricsay vezényelte premierjén, Simándy pedig a Lammermori Lucia Edgardójaként is színre lépett Erika Köth oldalán (ezt a szerepet idehaza sosem énekelte színpadon). Erre az időszakra így emlékszik vissza Bánk bán elmondja című könyvében: „Fricsay… félelmetesen kidolgozott mindent. Amint már említettem, nagyon szeretett énekelni, mindenkinek mindent elénekelt előre. Megmutatta, hogyan vegyek levegőt, hogyan frazírozzak… Nagyon szerette a jó énekhangot. Egyszer, Az álarcosbál egyik nagysikerű előadása után azt mondja: – Én olyan sok szépet elértem már a karmesteri pályámon. Most már csak az lenne a kívánságom az élettől, hogy legalább két évig olyan hangom lenne, mint magának, hogy úgy tudjak énekelni, mint maga…” És egy apró karmesteri fortély: „Edgardót a második felvonás végéig úgy énekeltük, ahogyan Donizetti megírta. A harmadik felvonás temetői képében Fricsay Ferenc D-dúr helyett Desz-dúrban vette az áriát. Neki lett igaza, mert így sokkal melegebben, szebben szól. A D-dúr igen hegyes hangzást ad, a Desz-dúr szép, szívhez szóló, meleg hangnem.”

Az ötvenes évek derekán, összeszokott énekescsapat élén kezdi rögzíteni a Deutsche Grammophon stúdióiban Mozart operáit – a Szöktetés a szerájból, a Don Giovanni és A varázsfuvola bejátszása ma is etalonak számít, csakúgy, mint a Fidelio felvétele: Beethoven ugyanúgy fontos saroköve a Fricsay-univerzumnak, mint Mozart. No és persze a harmadik megkerülhetetlen zeneszerző: Bartók. Szinte összes zenekari művét lemezre vette a Berlini Rádiózenekar élén, ezen felvételek közül a legtöbbször a zongoraversenyeket adták ki újra Anda Géza szólójával. Az egyetlen apró szépségpötty e ragyogó sorozaton épp az egyetlen opera, a Kékszakállú felvétele: noha Hertha Töpper és Dietrich Fischer-Dieskau szerepformálása szuggesztív, az érthetetlen húzások mégis rányomják bélyegüket az interpretációra – és azt is örökké sajnálhatjuk, hogy Fricsayval nem maradt fenn eredeti, magyar nyelvű felvétel a műből. (Ismerjük viszont a Kékszakállú egy öt évvel korábbi, élő hangversenyfelvételét, amely Birgit Nilsson Juditját örökítette meg számunkra.)

1961-ben megtisztelő felkérést kap: ő dirigálhatja az újonnan megnyíló berlini Deutsche Oper első előadását, a Don Giovannit. A német nyelvű, sztárszereposztásban műsorra tűzött produkció televíziós felvétele szerencsénkre ránk maradt, így megfigyelhetjük, hogy Fricsay élete vége felé már pálca nélkül, érzékeny, ugyanakkor energikus kézmozdulatokkal dirigált. Bár Mozart-felfogása a mából visszatekintve talán kicsit súlyos, a zenekari hangzást néha vastagnak érezhetjük, az az egyszerre mélyen színházi indíttatású drámaiság, ugyanakkor analitikus készség, amiről az interpretáció tanúskodik, csodálatra méltó.

Egyik utolsó televíziós felvételén műhelymunkáját követhetjük nyomon: betegségéből átmenetileg felépülve próbálja és vezényli a kamerák előtt a Moldvát. A cseh történelem és földrajz helyett az élet szeretetéről, a boldogságról mesél – és énekel – hosszasan és átszellemülten – még sosem hallottam Smetana muzsikájának ilyen életvidám, napsugaras értelmezését.

Ezt az esztendőt még végigdolgozta: nyáron a Luzerni Fesztiválon dirigálta Kodály utolsó nagyzenekari művének, Szimfóniájának ősbemutatóját. Kevéssel ezután egészségi állapota újra, immáron véglegesen rosszabbra fordult: egy londoni koncertet követően végleg visszavonult a szerepléstől, és 1963-ban, Bázelban elhunyt. Emlékét számos felvétele őrzi mind a mai napig: a Deutsche Grammophon lemezeinek összkiadásával tiszteleg a nagy muzsikus emléke előtt születésének századik évfordulóján. A Nemzeti Filharmonikusok – a korábbi Székesfővárosi Zenekar jogutódja – pedig emléktáblát avattak egykori lakhelyén, a II. kerületi Júlia utca 4-ben.