Tipikus Verdi

2016. augusztus 26.

Az Universal két Verdi-DVD-jéről – A Falstaff és a Macbeth felvételeiről BÓKA GÁBOR lemezkritikáját olvashatják

Falstaff

Falstaff

Azok az olvasók, akik felvételek vagy közvetítések révén kitartóan nyomon követik a nemzetközi operaélet aktuális fordulatait és divatjait (érdemes, hisz a hazai színpadokon nem feltétlenül szembesülünk velük), bizonyára kevés szórakoztatót fognak találni az alábbi írásban, mely aligha vállalkozhat többre, mint hogy regisztrálja: a Metropolitan ismét tipikus Verdi-előadásokkal rukkolt elő. Robert Carsen Falstaff– és Adrian Noble Macbeth-rendezését, melyeket a közelmúltban láthattunk a mozikban, most a DVD-kiadások jóvoltából otthon is újranézhetjük.

„Tipikus” – írom, ám nem pejoratíve, hanem épp ellenkezőleg: lévén szó a világ egyik vezető operaházáról, a „tipikus” legalábbis megbízható minőséget takar. Nincs megoldatlanság, nincs kínos momentum, a néző sosem érzi úgy, hogy jobb lett volna, ha egy pillanatra elfordítja a fejét. A két színpadra állítás úgy szellemi, mint technikai értelemben végig problémamentes. Másrészt azzal is szembesülünk, hogy ezek a nagyon is üzembiztos előadások színházi vonatkozásban alig hagynak bennünk bármilyen nyomot: sem revelatív megoldásaik, sem esetleges kérdéseik nem élnek, nem dolgoznak tovább bennünk – merthogy ilyenek egyikben sincsenek. Mi sem volna könnyebb, mint a magas művészet jegyében egyetlen lesújtó mondattal elkaszálni az ilyen produkciókat! „Így nem érdemes operát játszani”; „Verdi többet érdemel” – és még sok hasonló lózungot gyárthatnánk, csak éppen aligha járnánk el igazságosan.

Kevés olyan területe van ugyanis az operairodalomnak, mely oly makacsul ellenáll a színpadi gondolkodásnak, a rendezés mint önálló művészeti ág gyakorlásának, mint Verdi életműve. Az Aida, az Otello és a Falstaff (esetleg még ideszámítható a Don Carlos és az átdolgozott Simon Boccanegra) oly mértékben lép előre a később majd Puccini révén kiteljesedő színpadi realizmus világába, magyarán a színpadi akciókat oly mértékben határozza meg a zene, hogy lényegében lehetetlen érvényesen eltérni a librettóban – pardon: a kottában – foglaltaktól. A korábbi művekben viszont a színpadi akciók szinte teljesen háttérbe szorulnak a művek középpontját jelentő emberi tartalom mellett, s így minden külsődleges megfejtés, mely társadalmi, politikai és még ki tudja, milyen vetületekre koncentrál, nagy eséllyel zsákutcába visz – mind eszmeileg, mind gyakorlati, színpadi értelemben.

E tekintetben a két Met-előadás józanul mérte fel lehetőségeit, s a rendelkezésre álló szűk teret próbálta minél alaposabban kihasználni – egyébként két, meglehetősen eltérő rendezői iskolát követve. Robert Carsen az 1950-es évekbe plántálta a 2013-ban bemutatott Falstaff cselekményét, amivel nem használt, de nem is ártott neki, mert egyebekben minden úgy történik a színpadon, ahogy azt a „hagyományos” előadásokban megszokhattuk. A részetek kidolgozásában, a rendezői aprómunka elvégzésében a más stílusú operák esetében jóval kreatívabb Carsen igényesnek bizonyul, így tehát azt mondhatjuk, hogy a Falstaff nem ad okot a panaszra. Más kérdés, hogy a darab és az előadás stílusa megkívánná, hogy minden szerepét nagy színpadi egyéniségek keltsék életre – ez az elvárásunk azonban némi csorbát szenved. Ambrogio Maestri, korunk elsőszámú Falstaffja, bizony csak korunkban bizonyulhat elsőszámúnak: mind a hang, mind a személyiség jóval kevesebb vonzerővel bír annál, mint amit a nagy elődöktől – Gobbitól, Taddeitől, vagy idehaza mindenekelőtt Melistől – megszokhattunk. Mégis megvannak benne az alapvető vonások, melyek miatt nem irreális, hogy Falstaff legyen: a gondos rendezés jóvoltából ezek mintegy hatványozódnak, s az egész alakítás, ha nem is válik magával ragadóvá, de nívósként marad meg emlékezetünkben. Hasonlóképpen Angela Meade minden tekintetben jó Alice-a, Franco Vassallo inkább típusként, mint vokális produkciójáért emlékezetes Fordja és Paolo Fanale a szépfiúságon túl muzikálisan formáló Fentonja. Akadnak azért ketten, akik egy régi Falstaffba is befértek volna: Stephanie Blythe (Mrs. Quickly) és Keith Jameson (Bardolf), akik zenei és színpadi értelemben is egyéni ízekkel-zamatokkal gazdagítják karakterüket. James Levine fiatalos lendületet és évtizedes tapasztalatokat egyesítve dirigálja a Metropolitan Zenekarát és az ensemble-ként tökéletesen helytálló szereplőgárdát: a kritikák, melyek két-három évtizeddel korábbi előadásait olykor külsődlegesen csillogónak bélyegezték, immár el kell, hogy hallgassanak, hogy átadják helyüket a nagyoknak kijáró elismerésnek.

Macbeth

Macbeth

Az egy évvel később rögzített Macbethnek mind erényei, mind gyengeségei máshol keresendők: jóval többet épít a látványvilág hatásosságára és a szereplők egyéni képességeire, ugyanakkor kevesebbet foglalkozik a színjáték kidolgozásával. Nem ismerem eléggé Adrian Noble munkásságát ahhoz, hogy az utóbbit a rendező általános felületességének nevezhessem – lehet, hogy csupán a hangsúlyosan zeneközpontú belcanto stílusba törött bele a bicskája e tekintetben. Ugyanakkor remekül mérte föl, hogy ha itt kevesebbet ad, akkor máshol többet kell nyújtani: a sötétet sötéttel árnyaló színpadképek valóban hatásosak, a tömegek mozgatása (a mindig megoldatlan csatajelenettől eltekintve) meggyőző, és akad néhány egyéni teljesítmény, amely mögött a művész kiemelkedő egyéni képességeinek ismeretében is rendezői segítséget kell gyanítanunk. Elsősorban Anna Netrebkóra kell gondolnunk, akinek Lady Macbethje – mint azt két éve árialemeze kapcsán bátorkodtam megjósolnivalóban fordulópont a szerep interpretációtörténetében. Úgy helyezi vissza jogaiba a szép éneklést, úgy rehabilitálja a szólam számára a belcantót, hogy közben a legkisebb csorba sem esik a kifejezés oltárán. Áriái fulminánsak, Alvajáró-jelenete a lélektani realizmus nagy pillanata – az egész szerepformálás összességében a „nagy” jelzővel illethető, s ezzel manapság igazán nem dobálózhatunk. Hasonlóan szuggesztív a Bancót éneklő René Pape, akinek kiérlelt basszusa ebben a szerepben épp a helyén van: a katona keménységét és az apai érzelmeket egyaránt hitelesen közvetíti vele. Valamivel halványabb a címszerepben fellépő Željko Lučić, de úgy tűnik, nem képességei, hanem valamiféle tudatosan választott szerepfelfogás okán: szólamát szinte elejétől a végéig hangsúlyozottan lágyan, puha hangon énekli, ami persze sok eddig háttérbe szoruló részletre világít rá, de mégis elvesz valamit a karakter teljességéből. Joseph Calleja hangjának széles vibratóját lehet nem szeretni, a tenorista énekkultúráját azonban aligha lehet vitatni: jóvoltából a sokszor háttérbe szoruló Macduff is súllyal van jelen az előadásban. A zenekar ezúttal sötét színekben pompázik a Levine-nál kevésbé káprázatos, inkább józan biztonságra törekvő Fabio Luisi pálcája alatt; a színház énekkara pedig, ha nem is tartozik nemzetközi viszonylatban a legjobbak közé (hogy mást ne mondjunk: hallottunk már ennél jóval karakteresebb, félelmetesebb és mulatságosabb boszorkánykórust is), az elvárható szintet jócskán megugorja.

Két Verdi-előadás, melyek nem csak az általuk képviselt rendezői iskolák tekintetében tipikusak, de azért is, mert – mint azt megelőlegeztük – a Met-előadások döntő többségéhez hasonlóan megbízható minőséggel szolgálnak, bizonyos esetekben pedig kiemelkedő teljesítményekkel is (mint James Levine vezénylése vagy Anna Netrebko Lady Macbethje). Vérmérséklet dolga, hogy mennyire tudjuk értékelni, amit kapunk – de ne feledjük: lehet, hogy láttunk-hallottunk már jobb Falstaffot és Macbethet, de biztos, hogy többször szembesültünk ezeknél rosszabb előadásokkal. S ez, úgy hiszem, perdöntő a megítélésükben.

Giuseppe Verdi: Falstaff
Ambrogio Maestri, Franco Vassallo, Paolo Fanale, Angela Meade, Stephanie Blythe – ének
A Metropolitan Opera Ének- és Zenekara
Vezényel: James Levine
Rendezte: Robert Carsen
Kiadja: Decca/Universal

Giuseppe Verdi: Macbeth
Željko Lučić, Anna Netrebko, René Pape, Joseph Calleja ének
A Metropolitan Opera Ének- és Zenekara
Vezényel: Fabio Luisi
Rendezte: Adrian Noble
Kiadja: Deutsche Grammophon/Universal

Hasonló bejegyzések