Mieczysław Weinberg: The Passenger / Az Utas; Angol Nemzeti Opera, 2011. szeptember 19. KŐRY ÁGNES tudósítása
A zsidó származású zeneszerző, Mieczysław Weinberg (1919-1996), akinek neve helyenként mint Moisei Vainberg jelenik meg, 1939-ben, vagyis Lengyelország német megszállása után Varsóból a Szovjetunióba menekült. Túlélte a Holokausztot, de szüleit és testvérét meggyilkolták. Weinberg ezután erkölcsi kötelességének érezte, hogy írjon azokról a szörnyűségekről, melyeket a XX. században követtek el. Első operája, Az utas (Londonban The Passenger címen játsszák) ezzel a témával foglalkozik.
A szintén lengyel (de nem zsidó származású) Zofia Posmysz tizennyolc éves volt, amikor 1943-ban a náci Gestapo letartóztatta és Auschwitzba szállította, mert a lengyel ellenállók lapját, az Ulotkit olvasta. Zofia három évet töltött Auschwitzban és Birkenauban. A felszabadulás után a lengyel rádiónál dolgozott riporterként. Amikor 1959-ben üzleti útra ment Párizsba, ott egy olyan német hangra lett figyelmes, amely ismerősnek tűnt számára tizenöt év távlatából. Ez adta az ötletet rádiójátékához, amely egy auschwitzi fogoly és egykori SS-őre találkozásával foglalkozik tizenöt évvel az auschwitzi haláltábor megszüntetése után. A rádiójátékból először novella készült, később film, és végül – visszatérve a novellához – Alexander Medvegyev írt szövegkönyet Weinberg operájához.
Két problémám van a szövegkönyvvel. Az egyik az, hogy időnként ellankad, és már majdnem unalmas. Az auschwitzi fogoly asszonyok egyéni visszaemlékezései túl sok időt vesznek el a tizenöt évvel később játszódó történetből, vagyis a volt SS-őr férjének tett vallomásából és a volt fogollyal való esetleges találkozásból. A másik problémám Auschwitz viszonylag szelíd ábrázolása. Főleg munkatábornak tűnik, pedig Auschwitz nem a kényszermunka szimbóluma. Igaz, a díszletek (nagyon tapintatosan) több füstölgő kémény háttérben való megjelenítésével a gázkamrákat is érzékeltették. De már több mint 60 perc telt el az első felvonásból, mire az egyik fogoly asszony megemlítette, hogy ő zsidó, és ezért nem fogja túlélni a fogságot. A szereposztás szerint összesen három zsidó van a foglyok között, a többiek partizánok, oroszok, lengyelek. Igen, a nácik sokféle ártatlan embert hurcoltak Auschwitzba, de a gázkamrák célja a zsidóság kiirtása volt. Vagyis a valóság összehasonlíthatatlanul borzalmasabb volt, mint ahogy a szövegkönyv mutatja.
Weinberg nagyjából 1943-tól szoros barátságban volt Sosztakoviccsal. 1953-ban letartóztatták, és csak jóval Sztálin halála után, 1956-ban szabadult ki. Első operáját, Az utast, 1968-ban írta, de először csak 2006-ban került előadásra, és akkor is csak koncertszerűen, Moszkvában. Színpadi előadásra csak a 2010-es Bregenzi Fesztiválon került sor. Az 1996-ban elhunyt Weinberg soha nem láthatta-hallhatta első operáját.
A 2011. szeptember 19-i londoni bemutatót nagy várakozás előzte meg. A közönség nem a szokásos operai publikum volt. Jelen volt a londoni művészeti élet számos hivatalos és nem hivatalos képviselője, több lengyel szervezet nagyszámú tagsággal, történészek és sokan azok közül, akiknek életét a Holokauszt valamilyen módon érintette. Ilyen fegyelmezett közönséget ritkán lehet látni. Úgy éreztük, hogy történelmi eseménynek voltunk tanúi.
Sajnos nem csak a szövegkönyv, de egy kicsit a zene is unalmas. Sok szép és izgalmas rész van benne, melyek többnyire (bár nem mindig) Sosztakovicsra vagy Brittenre emlékeztetnek, és néhány idézetre is felfigyelhetünk (Schubert: Katonainduló, Bach: Chaconne). A szerelmi kettős az első felvonásban, az orosz népdal és a Bach Chaconne-feldolgozás a második felvonásban gyönyörű. A fogoly asszonyok dalai között is van jó néhány nagyon szép és minden szempontból megrendítő. De a szép és izgalmas zene nem tölti ki a háromórás operát. Persze lehet, hogy tévedek, hiszen Sosztakovics hosszan és szuperlatívuszokban magasztalta a művet, amikor zongorakivonata 1974-ben megjelent. Vagy lehetséges, hogy Sosztakovics tévedett?
A rendező, David Pountney és a díszlettervező, Johan Engels nagy tisztelettel kezelte mind a szövegkönyvet, mind a partitúrát. Bregenzi bemutatójuk előtt komoly kutatómunkát végeztek, és Pountney szoros baráti kapcsolatba került Zofia Posmyszsal. A díszletek a szövegkönyvíró elképzelése szerint készültek, vagyis a volt auschwitzi fogoly (Marta) és volt SS-őre (Liese) esetleges találkozása egy hajó fedélzetén játszódik, míg az auschwitzi szörnyűségek a hajó alján történnek. A hajó fedélzetén minden és mindenki fehérben jelenik meg, a hajó alján sötétbarnásak a színek. Egy harmadik réteg, a két szint között, fekete öltönyökbe öltözött férfi nézőket mutat (akik többnyire könyvet olvasnak, és ha csak lehet, nem nagyon figyelnek az eseményekre: vagyis úgy tesznek, mintha mindez nem az ő dolguk lenne).
Az énekesek egytől egyig nagyszerűek voltak. Külön ki kell emelni Michelle Breedt (Liese) és Giselle Allen (Marta) nevét. A karmester, Sir Richard Armstrong érthetővé tette a partitúra szerkezetét és szépségét. A kórus és a zenekar dicséretre méltóan reagált a karmester minden mozdulatára.
Az előadás végén udvarias taps fogadta a színpadon megjelent közreműködőket. Végül standing ovation köszöntötte a színpadon megjelent nyolcvanhat éves Zofia Posmyszt. Mert (sajnos) elsősorban nem a hosszan elfelejtett remekművet ünnepeltük, hanem – egy nagyszerű előadás keretében – azokat, akik elpusztultak, és azokat, akik emlékeztetnek bennünket, hogy ne felejtsünk.
Fotók: Catherine Ashmore / English National Opera
19th September 2011, The Passenger, English National Opera
By Agnes Kory
David Pountney’s staging is tasteful as well as fully respectful to all his sources, that is to the author of the novel serving as the basis of the libretto (Zofia Posmysz), to librettist Alexander Medvedev and – at last but not least – to composer Mieczyslaw Weinberg. The cast gave extraordinary performances, ENO’s orchestra and chorus were on top form, and conductor Sir Richard Armstrong delivered a lucid reading of the score. This should have been a great night but neither the libretto nor the musical score add up to much. The libretto lacks an overall dramatic line which would sustain the full three hours, and Weinberg’s score is only partially satisfying. There are some beautiful solo arias and a great love duet which are accompanied by gentle orchestration; satisfying echoes of Shostakovich and Britten mix with quotations from Schubert (Soldiers’ March) and Bach (Chaconne). But the quality of the score does not live up to its length: with its 90 minutes, the first act is particularly long.
This was a noble evening to honour those who perished in the Holocaust and those who survived. However, we did not listen to a long neglected masterpiece: we heard a somewhat flawed opera in a magnificent performance.
Photos by Catherine Ashmore / English National Opera