Tavaszi frissesség

Hiánypótlás I.: Vincenzo Bellini: Az alvajáró – BODA BENJAMIN GÁBOR kritikája a Müpa február 11-i előadásáról

Másfél évtizede jelentős és emlékezetes, elsőosztályú operaelőadások helyszíne a Müpa Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterme. A 2006-ban indult Budapesti Wagner-napok mára egyértelműen „magyar Bayreuth”-ként méltathatók, ha pedig a Némedi Csaba rendező és Riccardo Frizza karmester közreműködésével megvalósuló, frissességet, üdeséget árasztó, magas színvonalú Bellini-előadások évenkénti rendszerességgel követnék egymást, meglenne bizony a cataniai Bellini-fesztivál pesti változata is; sőt, a következőkben értékelt minőség-garancia fényében, merészen előrébb tekintve akár „Budapesti Bel Canto Napok”-ról is álmodozhatnának az irányzat szerelmesei.

Amina: Zuzana Marková (fotó: Kovács Ádám)

A 2017-es Puritánokat követően azonban csak idén februárban érkezett ismét Bellini-opera a Μüpába. 9-én és 11-én Az alvajáró csendült fel a bel canto specialista Frizza vezényletével, s a műfaj iránt nem kevésbé elkötelezett Némedi Csaba hangversenyteremben is teljes értékű színpadra állításában.

A Bartók Rádió élőben közvetítette az első, vasárnapi előadást, tehát a másodikra jegyet váltó néző akár a hanganyag ismeretében is megtekinthette a keddi Alvajárót. Így történt ez jelen sorok írójával is, a hangtárból egy hétig visszahallgatható felvétel ismeretében pedig még különlegesebb csemegeként hatott a Magyarországon ritkán játszott Bellini-mű élőben való megtekintése.

Elvino: Konu Kim (fotó: Kovács Ádám)

Ami a „premier” rádiófelvételét illeti – bárcsak kereskedelmi forgalomba kerülne! Az életerővel teli, vibráló zenei megvalósítás tavaszi frissességgel, virágillatú üdeséggel vont be egy olyan bel canto-zsánerművet, amelyet más előadásokban bizony hallhattunk már statikussá merevedni.

Hiába nem Bellini legsikerültebb operája, a komponista mégiscsak az érzelmek mestere

Az alvajáró érzelmek széles skáláját tárja hallgatója elé, a Müpában pedig ezeket értően, átélve és majdhogynem teljes természetességgel tolmácsolta a szemtelenül fiatal énekesgárda a hallgatóknak.

Lisa és Alessio: Zemlényi Eszter és Dobák Attila (fotó: Kovács Ádám)

A szereposztás jóval több mint ígéretes ízelítő a nemzetközi operajátszás jövőjéből, a legkiemelkedőbb produkció pedig távolról sem a fiatalok közt legrutinosabbnak számító basszus, Mirco Palazzi Rodolfo grófjához vagy a harminckét esztendős címszereplőhöz, a nagy házakban máris Violettát és Luciát éneklő cseh szopránhoz, Zuzana Markovához köthető.

Elvino, vagyis a dél-koreai Konu Kim, a pesti Alvajáró-előadások legnagyobb felfedezése a maga imponálóan rugalmas, érzelmek széles skáláját bejáró, meleg bársonyosságú, magabiztos csúcshangokat megszólaltatni képes, férfias bel canto tenormatériájával.

Második felvonásbeli jelenete és áriája az előadás abszolút csúcspontja, amire a finálé előtti kifakadások („Io più non reggo!”, „Più non reggo a tanto duolo…”, „No, più non reggo”) teszik fel a koronát – Kim a Bellini-féle érzelmesség természetes ősforrásából fakasztja a sorokat.

Rodolfo: Mirco Palazzi (fotó: Kovács Ádám)

Lisa kicsinek tűnő, elvileg hálátlannak tetsző szerepéből az előadás másik kiemelkedő közreműködője, Zemlényi Eszter olyan komplex figurát varázsol, hogy az még egy érett, pszichologizáló Verdi-műben is megállná a helyét. Könnyű, lírai szopránhang, a „gyönyörűen csicsergő madárka”-fajtából, ami tíz esetből kilencszer szép, de üres –

az ifjú magyar énekesnő azonban a tizedik: ez az éneklés és szerepértelmezés tele van tartalommal.

Utóbbiban oroszlánrésze van Némedi Csaba remekbeszabott rendezésének és színészvezetésének is, ugyanis míg a színpadi figura ábrázolásával Kim nem tesz hozzá semmi jelentőset a rádiófelvétel alapján már eleve elsőrangúnak tetsző Elvinójához, Zemlényi Lisája a színpadi produkcióval kiegészíti a közvetítésben hallottakat, és az eredeti librettó fiatal fogadósnője az Aminánál sokkal tehetségtelenebb, ezért a főhősnőre duplán irigy balettiskolai nővendékké válva ténylegesen ötcsillagos énekes-színészi alakítást eredményez.

Lisa: Zemlényi Eszter (fotó: Kovács Ádám)

Egyetlen szólista keltett jobb benyomást a rádiófelvételen, mint élőben hallva, mégpedig Mirco Palazzi. Érezhetően nem arról volt szó, hogy a majdhogynem baritonnak hallatszó basszista a második előadáson rosszabb formában lett volna – jóval inkább arról, hogy az a típusú énekes, aki „felvételen jobban szól”. Palazzi leginkább Don Giovanni-hang, sármja, délceg kiállása is predesztinálja a szerepre, az olasz énekes repertoárján is tartja.

Nem véletlen, hogy Aminának énekelt bókjai és a Lisával való flört áll a legjobban neki, mind a vokális megformálásban hozzáadott plusz, mind a színészi alakítás tekintetében.

Rodolfo gróf egyébként Az alvajáró legsokrétűbb figurája, az első felvonásbeli széptevés előtti híres belépő áriájában, amely basszisták kedvelt koncertszáma és egyben a Bellini-opera legszebb melódiája, a nosztalgiázó, visszatekintő, idősödő nemesúr bölcsességét is meg kell jelenítenie. Palazzi Rodolfója azonban a kezdetektől fogva a végső soron jóérzésű szívtipróé, így az ária is a nosztalgiázás pózában való fürdőzéssé alakul, elfogadható és adekvát alternatív szerepértelmezést kínálva.

Kozmér Alexandra (fotó: Kovács Ádám)

Némedi Csaba rendező egyébként is alternatív értelmezését adja Az alvajárónak. Α librettó szerinti svájci faluból napjaink balettiskolájába helyezi a cselekmény terét, és táncos, néma szereplőt is hozzáad a műhöz. Kozmér Alexandra balettművésznő jelenléte Myrthaként, a villik királynőjeként némi meseszerű misztikummal fűszerezi a történéseket, az új koncepcióba pedig ugyanolyan jól beleillik Palazzi rendhagyóbb Rodolfója, mint Zuzana Marková hagyományokban gyökerező Aminája.

Rodolfo: Mirco Palazzi (fotó: Kovács Ádám)

A cseh szoprán sötét tónusba hajló, dús, nagy vivőerejű hang birtokosa, üzembiztos technikájú éneklése a precíz professzionalizmus legmagasabb szintjét dicséri. Nem a koloratúrák született királynője, az egész produkció mögött érezhetően meghúzódó óriási munka eredményeképp azonban távolról sem küzd meg értük a színpadon.

Egyéni hangütés a szólam vibráló, gyors szakaszaiban mutatkozik, a finálé virtuozitása egyenesen lehengerlő.

A lassú szakaszokban, s főként a második felvonás nagy alvajáró-jelenetének némely pontján mintha a régmúlt nagy díváit szeretné követni, egy-egy frázis a modoros szenvelgés határát súrolja, az összkép azonban első kategóriájú, címszereplőhöz méltóan fontos alkotóeleme ennek a friss Alvajáró-előadásnak.

Elvino és Amina: Konu Kim és Zuzana Marková (fotó: Kovács Ádám)

Fontos az operában nagy feladatot ellátó énekkar méltatása is. A Kodály Kórus Debrecen Szabó Sipos Máté karigazgató betanításával a szólistákkal egyenrangúan magas színvonalon szólalt meg, a rendezőt pedig velük kapcsolatban is újabb dicséret illeti,

a kar ugyanis csupa egyéni karakterből állt össze, tehát szemmel láthatóan személyre szabott rendezői utasításokat kaptak.

Ezzel Némedi elejét vette a bel canto operák tipikus veszélyének, a kórustablók színpadi élettelenségének, statikussá merevedésének.

Jelenet az előadásból (fotó: Kovács Ádám)

A Riccardo Frizza–Némedi Csaba-féle Bellini-előadások iránya tehát izgalmas út. A puritánok és Az alvajáró után sejthetően nem egy, Bellini muzsikáját kedvelő zenebarát oldalát furdalja már a kíváncsiság: milyen lenne, hogyan gazdagítaná a művet, ha az alkotógárda legközelebb a magnum opust, a Normát vinné a hangversenyterem színpadára?

Fotók: Kovács Ádám