Társalgási operett

Richard Strauss: Capriccio – élő közvetítés a Metropolitanből, 2011. április 23. BÓKA GÁBOR kritikája

Madeleine grófné: Renée Fleming
Madeleine grófné: Renée Fleming (fotó: Ken Howard)

Még Renée Fleming közelgő budapesti fellépése sem váltott ki akkora előzetes érdeklődést, hogy felülírja a magyar közönség „újdonságokkal” szembeni ellenszenvét. Eddig sosem láttam félházas Metropolitan-vetítést – most ez is megtörtént: nagyszombat estéjén foghíjas széksorok árválkodtak az Uránia Nemzeti Filmszínházban. Engem viszont hat lóval sem lehetett volna visszatartani, hogy megnézzem Richard Strauss utolsó operájának élő HD-adását: a Capriccio ugyanis (engedtessék meg ennyi személyesség) egyike kedvenc operáimnak, s tizenhárom évvel ezelőtt éppen a most feltámasztott Met-produkció rádióközvetítése szerettette meg velem a művet és szerzőjét.

Persze mások a bódító straussi hangzuhatag (mely szimpatikus módon nem egyszer válik bensőséges kamarazenévé e partitúra lapjain, mindjárt a művet nyitányként bevezető vonóshatos esetében) és a színpad törvényszerűségei: ami csak hallgatóként székhez szögezett és lenyűgözött, nem biztos, hogy színpadi körülmények között is életképesnek bizonyul. A Capriccio ezúttal színpadi értelemben megbukott: jelen előadásban a szöveg és a zene ellentétére épülő társalgási opera eszméje jellegzetesen íróasztal mellett született gondolatnak tűnt, ami jópofa lehet az operakalauzban olvasva, de teljesen életszerűtlen élő emberek előadásában. Egyáltalán: lehetséges-e esztétikai vitát dráma alapjává tenni? Ha abból indulunk ki, hogy Wagner ennél is tovább ment, és egyenesen a filozófiát emelte operaszínpadra, méghozzá előadások hosszú sora által bizonyítottan életképes műalkotások formájában, akkor elvben nem zárhatjuk ki, hogy az esztétika is lehet operatéma. Igen ám, de Wagner a filozófiai mondanivalóhoz nem véletlenül választott mitológiai témákat – istenek és hősök szájából jobban elfogadjuk a szokatlant, mintha ugyanezt hozzánk hasonló emberek napi rutinja közepette látjuk. Meglehet, hogy a XVIII. századi szalonok világában tényleg élet-halál kérdése volt, vajon a szöveg vagy a zene fontosabb-e, de ez érthető módon hagyja hidegen a mai nézőt, ha semmiféle fogódzót nem kap ahhoz, hogy mi köze van a látottakhoz.

Russell Braun (Olivier), Sarah Connolly (Clairon) és Joseph Kaiser (Flamand)
Russell Braun (Olivier), Sarah Connolly (Clairon) és Joseph Kaiser (Flamand) (fotó: Ken Howard)

Nem segít a helyzeten a sztár sem, akinek alakítása az egész új betanulás középpontjában áll. Fleming napjaink elsőszámú Strauss-énekesnőjeként van számon tartva, s ezt a vokális produkció igazolja is: a hanganyag gyönyörű, a formálás stílusos, kulturált, s bár a dikció nem anyanyelvi tökéletességű, mégis bőven meghaladja a mifelénk szokásos normákat. Csakhogy Fleming Madeleine-je mindezek ellenére sem grófnő. Egy igazi grófnő ugyanis nem hagyja, hogy holmi zeneszerzőcske, akivel ő úri passzióból szórakozik (mert ne higgyük, hogy a Flamand-nal és Olivier-vel folytatott flört komolyabb A rózsalovag tábornagynéjának Octaviannal folytatott viszonyánál) saját kezdeményezésre szájon csókolhassa őt egy olyan teremben, ahová bárki bármikor beléphet. Egy igazi grófnő feltehetőleg magának sem enged meg olyasmit, hogy nyilvános helyen keresztbe feküdjön egy (angyalföldi perspektívából nézve) meghatározhatatlan funkciójú szalon-bútordarabon, s ott legintimebb testtájait simogassa egy szál rózsával.

Morten Frank Larsen (a gróf) és Renée Fleming (a grófnő)
Morten Frank Larsen (a gróf) és Renée Fleming (a grófnő) (fotó: Ken Howard)

Ám éppen ez a kínos jelenet, a Holdfényzene néhány pillanata tette világossá számomra, hogy voltaképpen mi is a baj az előadással. A „rózsacsoda” közben mutatott leleplező közelik olykor félreismerhetetlenül Honthy Hannához tették hasonlatossá Fleminget, s ezt csak fokozta, mikor az énekesnő felállván egy ember nagyságú legyezőt vett a kezébe. Nem, nem a fiatalabb korosztály Honthy stílusától való idegenkedését kívánom meglovagolni e hasonlattal az olcsó népszerűsködés jegyében, csupán a műfaji különbségekre óhajtok rávilágítani. Nem azért volt unalmas és leleplező az előadás, mert a Capriccio rossz darab, vagy Fleming rossz énekesnő (egyik állítás sem igaz), hanem mert a rendező nem értette meg a darab lényegét. Strauss operaművészetének elengedhetetlen tartozéka a (felvilágosodás kori nemesi életformába is beszüremkedő) polgári kultúra bensőséges ismerete – az előadók megtanulhatják ugyan a Strauss-éneklés csínját-bínját, frazeálhatnak, formálhatnak, árnyalhatnak megtévesztően stílusosan, de az életérzésbe vagy beleszületnek, vagy sem – s egyre inkább az utóbbi eset az általános. Jelen előadás szereplői között senki sincs, akinek anyanyelve lenne ez a stílus, s ilyen körülmények között a rendezőnek ki kell találnia valamit, hogy helyére tegye az előadást: vagy stílusos közeget teremtenie, ezzel kompenzálva, hogy az énekesek nem viszik el azt saját vállukon, vagy feje tetejére állítani az egészet, s a stílus helyébe kitalálni valami mást.

Sarah Connolly (Clairon) és Peter Rose (La Roche)
Sarah Connolly (Clairon) és Peter Rose (La Roche) (fotó: Ken Howard)

John Cox az utóbbira nem vállalkozott, az előbbire viszont nem volt képes. Ha valaki Strauss finom humorát rendre harsánysággá változtatja, vagyis nem tud különbséget tenni a társalgási színmű összekacsintásai és a direkt szájbarágós humor, az olcsó játékpatronok között (s ily módon paródiává silányítja az olasz énekesek jelenetének stílusjátékát), attól azt sem várhatjuk el, hogy tudja, mitől más egy született grófnő, mint egy orfeumhölgyből házasságok útján előlépett hercegné. Árulkodó, hogy Cox a cselekményt a XVIII. század Párizsából a múlt század húszas éveinek világába helyezi át – éppen olyan környezetbe, ahol egyszerre volt jelen a polgári kultúra végső erjedése és az ellene való határozott lázadás. Mondhatnánk, hogy a Capriccio ebben a világban született, de ez sem igaz: már a nácizmus tombolása idején keletkezett, 1941-42-ben, bizonyos értelmezések szerint Strauss, az ember érzéketlenségének monumentumaként, szerintem azonban sokkal inkább Strauss, a művész csendes tiltakozásaként – nem a pusztítást tematizálva, hanem mementóként felmutatva a régi világ veszendőbe ment értékeit. A rózsalovagot át lehet helyezni keletkezésének korába: az a darab éppen a kulturális folytonosság utolsó pillanatában keletkezett (arról nem is beszélve, hogy a tavaly bemutatott budapesti előadás rendezője, Andrejs Žagars érti is a stílust, s elvégezte a rendezői aprómunkát). A Capriccio értelmét veszti, ha eredeti, realista formájában kerül a XX. századba – szimptomatikus, hogy Cox és/vagy dramaturgja nem érzi problémának, ha a Gluck és Piccinni művészetéről vitázó társaság egyszer csak limuzint emleget (vajon a Strauss-örökösök beleegyeztek e szövegmódosításba?).

Joseph Kaiser (Flamand) és Renée Fleming (Madeleine) (fotó: Ken Howard)
Joseph Kaiser (Flamand) és Renée Fleming (Madeleine) (fotó: Ken Howard)

Ilyen körülmények között mit mondhatunk a szereplőkről? Fleming a vázolt kereteken belül (vagy azok ellenére) nagyszerű – érdemes lenne látni, mit tud kezdeni a figurával egy valódi rendezésben. Rajta kívül még Peter Rose La Roche színidirektora és Sarah Connolly Claironja tud egyáltalán valamilyen lenni. Előbbi figyelemre méltó basszusával és korpulens testalkatával jelentős egyéniségnek mutatkozik, ami megmagyarázza a társaságban vitt vezető szerepét. Utóbbi nem a mai divatlapokból előlépő cicababa, hanem valóban karakteres nő – rokokó jelmezében egyenesen a darab eredeti korának nagyasszonyait, Pompadourt vagy Dubarryt idézi, s mint ilyen, az előadás egyetlen valóban hiteles szereplője. Joseph Kaiser Flamand-ja becsületesen énekel és szépen mosolyog, ám mind a nem túl jellegzetes tenorból, mind a színészi játékból hiányzik az átszellemültség. A jóval racionálisabb Olivier-t alakító Russell Braun legalább az utóbbi vonatkozásban megkísérli, hogy kitörjön a szürkeségből. Morten Frank Larsen jól hozza a gróf lazaságát, csak éppen a grófsággal marad adós – de igazságtalan lenne, ha rajta kérnénk számon azt, ami még egy Flemingnek sem megy magától. Figyelmet keltett Bernard Fitch a súgó pár mondatos szerepének kiváló megoldásával.

Az egész produkció félresiklottságát híven jelezte, hogy a Met Capriccio-specialistája, Andrew Davis profin, de minden finomság nélkül dirigálta az előadást, s hogy a sosem hibázó Met-zenekar első kürtöse bizony csúnya gikszert fújt a Holdfényzene egy extatikus pillanatában.

Fotók: Ken Howard / Metropolitan Opera