Táncórák énekeseknek és haladóknak

Georg Friedrich Händel: Julius Caesar – HD-közvetítés a Metropolitan Operából. MONA DÁNIEL kritikája

Julius Caesar: David Daniels
Julius Caesar: David Daniels (fotó: Marty Sohl)

Ha a Metropolitan Opera közvetítéseire megyünk, igen magasra tesszük elvárásaink lécét. Általában nem is kell csalódnunk: vagy a rendezés, vagy a világhírű énekesek kellemes élményt nyújtanak. Ám ahogy e kettő Händel Julius Caesarjában egyesült… 2013. április 27-én csoda történt a MET színpadán!

„Flört a mával és a tegnappal…” Mintha csak Hrabal is ott lett volna a közvetítésen; szavai megragadják az est sikerének kulcsát, az előadás lényegét. Hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy az opera összművészeti alkotás. Az énekesek és a zenekar mellett jó esetben figyelünk a rendezésre, ám az igazán nagy sikerhez ez kevés. Ahhoz, hogy egy előadás felejthetetlen élménnyel gazdagítson, szükség van az énekesek, a zenekar, a rendező, a díszlet, a jelmezek, a színpadtechnika és a koreográfia kiváló összhangjára. A Julius Caesar esetén pontosan erről volt szó.

Hogy miért idéztem Hrabal szavait? Mert úgy érzem, kifejezik a rendező, David McVicar munkájának kvintesszenciáját. Nem véletlen, hogy McVicart sokan a szakma egyik – ha nem a – legjobbjaként tartják számon. Különös érzékkel ötvözte a hagyományos operarendezést és a modern megoldásokat, így pezsdítve fel az idők alatt esetleg avulttá vált Händel-zenét. De tényleg unalmas Händel, és egyáltalán a barokk opera? A válasz nem; leginkább akkor, ha valaki megmutatja mindazt a sok zenei viccet, és kiaknázza az összes lehetőséget, melyet ez a műfaj rejt. Ez lehet például egy koloratúr részhez időzített lábcsiklandozás, egy adott hangsúlyra történő fenékbe billentés, vagy egyszerűen csak a da capo-áriák visszatéréseinek változatos előadása. McVicar egy másodpercig sem hagyott minket pihenni, újra és újra meglepett Händel és persze saját kreativitásával. A valódinak tűnő levágott fej és a – maszkmesterek valóban mesteri munkájának köszönhetően – hitelesen véres alakok igen realisztikus világot tártak elénk.

Patricia Bardon (Cornelia) és Alice Coote (Sextus)
Patricia Bardon (Cornelia) és Alice Coote (Sextus) (fotó: Marty Sohl)

Mindez kifinomult érzékkel váltakozott a gyerekesen idétlen, tréfás részekkel. Ha kellett, ki tudta léptetni a csábító Kleopátrát örökmozgó-nevettető szerepéből, és rá tudott adni egy egyszerű, csinos ruhát, hogy elénekelhesse második felvonás végi, szívszaggató áriáját. Később pedig gond nélkül visszahozta nekünk a vicces-táncos karaktert. A rendezésben találtunk sztenderd, mégis működőképes kliséket, de nem volt hiány modern viccekben sem. (Hogy egy szélsőséges esetet említsek: a Mátrix című film klasszikussá vált jelenete Ptolemaiosz és Akhillasz vívása közben.) McVicar ügyesen áthidalta a MET hatalmas színpadnyílása és a barokk opera kisebb térigénye közti szakadékot is: négy függönnyel osztotta kisebb színpadokra a teret, ezzel oldva meg a jelenetek közti gördülékeny váltásokat.

Tetszett, hogy az énekesek mertek „oda nem illő” hangokat is kiadni, ezzel tépve ki a heroikus pátoszból – s téve életszerűbbé – a történéseket. Ezzel, no meg az ábrázolt korral… Mintha McVicar gyerekszobájában lennénk, ahol a kis David szétszórta kacatjait, és a Legót, a Matchboxot, valamint a plüsskutyát egyazon játékhoz használja fel. Valahogy így jelentek meg a korszakok is az operában; ókori díszek, XVIII. századi olasz egyenruhák, XX. századi csipkék, napernyők, napszemüvegek. Ez a sokszínűség elkülönítette az ellenkező oldalak tagjait, és segített a rendező egyik fő törekvésében, a karakterek mérhetetlenül finom, érzékeny és árnyalt kidolgozásában.

Kleopátra: Natalie Dessay
Kleopátra: Natalie Dessay (fotó: Marty Sohl)

Az egy szóval talán vampnak nevezhető Kleopátra, a kamasz Ptolemaiosz és a tekintélyt parancsoló Caesar mind McVicar jellemábrázoló tehetségét példázzák. Kiemelkedő volt Sextus és édesanyja, Cornelia figurája. Az előadás végére napnál világosabban rajzolódott ki a hidegvérű, bosszúra éhes anya és a hozzá hű, de a gyilkosság súlya alatt összeroppanó gyermek viszonyát ábrázoló kép; a bűntudat és az anyja elégedettségében való osztozás között vívódó Sextus alakja. Ez a lélekrajz kétségtelenül olyan pluszt adott a Julius Caesar mondanivalójához, melyre Händel aligha gondolhatott. S a pluszok az utolsó pillanatig sem fogytak ki. McVicar az ünnepélyes zárójelenetbe beültette az opera két vérben ázó halottját is. Szimbolikus jelenlétük árnyalta a mű pompáját, és számos gyilkossággal, hatalommal, lelkiismerettel kapcsolatos erkölcsi alapkérdést vetett fel. Ezek azok a kérdések, ezek azok a karakterek, melyek soha nem évülnek el; ez teszi a korok és stílusok kavalkádját, magát a rendezést legitimmé, egyszersmind kimagaslóvá.

Kleopáta és Caesar: Natalie Dessay és David Daniels
Kleopáta és Caesar: Natalie Dessay és David Daniels (fotó: Marty Sohl)

Abban a szerencsés helyzetben lehetett részünk, hogy az énekesek egytől egyig tisztán énekeltek, így most nem kell foglalkoznom olyan földhözragadt dolgokkal, mint a szereplők kvalitása; beszélhetek az igazán fontos részletekről. A Kleopátrát alakító Natalie Dessay minden értelemben királynőként tündökölt a színpadon. Ugrálhatott akárhogy, tehetett bármily idétlen gesztust, nem tudott sok lenni. Magával ragadó személyiség, beszippantó erejű hanggal. Bár a szerep technikailag nem éppen Traviata vagy Lucia, de mire valók a díszített ismétlések, ha nem virtuóz tündöklésre?! Káprázatos hangja mellé, ha kellett, erotikus volt, ha kellett, megható, leggyakrabban persze vicces. Ahova csak lehetett, beszúrt egy-egy poént. (Megjegyzem, a napernyő Pompeius urnájába helyezése már a jó ízlés határait súrolta.)

Giulio Cesare
Patricia Bardon (Cornelia) és Alice Coote (Sextus) (fotó: Marty Sohl)

A Sextus szerepében bemutatkozó Alice Coote nem győzött meg elsőre, mégis elérte, hogy az opera folyamán pozitívan változott róla véleményem, mígnem az első felvonás végén (duett Corneliával: Son nato a sospirar) lenyűgözött. A Mácsai János által „érzéki gyönyörűség”-nek nevezett jelenetben könnyfakasztó szépséggel fonódott össze a két hang. Coote az opera utolsó felvonásában is megcsinálta… Diderot színészparadoxonja ugrott be, ugyanis szerintem az énekesnőn kívül mindenki a könnyeivel küszködött. Neki viszont úgy kellett előadnia az áriát, hogy ő maga ne essen rabul saját énekének, mégis hiteles legyen. Le a kalappal, sikerült!

A Cornelia bőrébe bújt Patricia Bardon hibátlan teljesítménye mellett a már említett, kiemelkedő színészi játékáért érdemel dicséretet. Igéző tekintete megtörhetetlen, büszke nőt fejezett ki. (Bár néhol mintha elmosolyodott volna, s ezzel egy pillanatra kizökkentette magát és engem is.) Nem panaszkodhattunk David Daniels Caesar-alakítására sem. A kontratenorok között az est leglágyabb, legszebb hangú szereplője volt. Caesar különböző lelkiállapotokat tükröző, más-más hangvételű áriáit kifejezően, változatosan oldotta meg. Ha Danielsé volt a legszebb, akkor Christophe Dumaux Ptolemaioszáé volt a legerősebb, legkarakteresebb kontratenor hang. A dühöngő, éretlen, hirtelenharagú, kiszámíthatatlan stb. jelzőkkel illethető bonyolult karakter megformálása jutalomjáték lehetett Dumaux számára. Ki kell még emelnem Rachid Ben Abdeslam (Nirenus) alakítását. Eleinte csak egy idegesítő, hiperaktív homoszexuálist láttam a vásznon, aki próbálja utánozni Dessay stílusát, ami messze nem áll jól neki. Idővel azonban megkedveli az ember, és elfogadja, ő ilyen: egy jóindulatú, szerethető szolga, aki tökéletesen beleolvad az egyiptomiak flúgos csapatába.

Jelenet az előadásból
Jelenet az előadásból (fotó: Marty Sohl)

Végül néhány gondolat a táncról… Bizony bánhatja, aki csak rádióban hallhatta az előadást. Bánhatja, hiszen nem láthatta a jelmezeket, McVicar elmés megoldásait, de legfőképp a táncokat (koreográfus: Andrew George). A tánckar mellett az énekesek is kivették részüket a koreográfiákból. Dessay – bevallása szerint – minden nap járt jógázni, hogy kellőképp megismerje testét. Azon kívül, hogy mulatságos, kifejező táncokat láttunk, egy „új műfajt” is megismertünk, melyet talán a következőképp tudnék definiálni: da capo-tánc. A vissza-visszatérő sorozatok segítettek értelmezni a zenei anyagot, felhívták figyelmünket az ismétlődő ária-részekre. Kleopátra fergeteges koreográfiái mellett külön említést érdemel Caesar – egyiptomi tárgyalásakor – Ptolemaioszékkal lejtett tánca, ahol a refrén-sorozatokban egyre több egyiptomi próbálta letáncolni a rómait a színről. Ez szintén remek példája a rendező egyszerű, de annál hatásosabb megoldásainak. A letáncolás természetesen nem sikerült, maradt a happy (?) end.

Fotók: Marty Sohl / Metropolitan Opera